Miért érdemel nagyobb figyelmet a kukorica?

A neves szakember másfél évtizedig dolgozott Martonvásáron, de kötõdése azóta is szoros a kutatóintézethez. Elõadását is hagyománytisztelõ bevezetõvel kezdte, amikor olyan neves elõdökrõl beszélt, akik mindmáig méltán említendõk a jeles szakkonfereciák során.



Így például Papp Endre, a hibridkukorica atyja, akinek világszerte nagy sikerû hibridkukorica történetérõl mostanában sajnos kevés szó esik. Vagy Bajai Jenõ, aki ugyancsak martonvásári kutatóként tett rengeteget a kukorica agrotechnikáért, és Gyõrffy Béla professzor, aki tudós mezõgazdászként a növénytermesztõ szakma „papája” volt.

Mintegy 1500 évvel ezelõtt, Mexikóban felismerték, hogy a kukorica nagyobb produktumú növény a többinél. Az élettanilag C4-es típusú, egyszikû növény mintegy 23–27%-kal nagyobb produktumra képes, mint a kalászos gabonák. Nyilvánvalóan ennek megfelelõ feltételei is vannak, s ezeket teljesítenünk kell. A címben felvetett kérdésre válaszul tehát elmondható: a kukorica mintegy kétharmadát takarmányozásra fordítjuk, bõ 18%-át az ipari felhasználás teszi ki, illetve 8% körüli a hazai humán étkezés igénye – a többlet az export mennyiség, az évente változó igényeknek megfelelõen. A legnagyobb veszedelmet a szakember az állatállomány fogyásából következõ takarmányigény csökkenésében látja. A megújuló energia felhasználásban azonban már 4–6% szerephez jutott a kukorica. Sajnos a kukorica a növénytermesztési kultúrák közül az egyik legsérülékenyebb, legsebezhetõbb biológiailag, gazdaságilag, és mûszakilag is. Ha egy intenzív kultúra bármely eleme hiányzik, az beláthatatlan következményekkel bír az egész termelésre.



A kukorica sokféle szempontból csoportosítható; szemes, siló, csemege – vagy érésidõ szerint a korai/kései FAO szám alapján, – illetve genetikai tulajdonságai szerint (szabad levirágzású, hibrid, GMO; ahol az elsõ csoport kipusztulóban van, az utolsó pedig tilalom alatt áll). Ennek ellenére akár nemesítési, akár gyakorlati szempontból elõbb utóbb mindegyikhez hozzá kell nyúlni. A tenyészidõszak alapján hazánkban a 200–600 FAO szám szerinti fajtákat van lehetõségünk termelni, ehhez képest megállapíthatjuk, hogy szinte csak a 300–400-as csoportban termelünk, vagyis se az elejét, se a végét nem használjuk ki ennek a sorozatnak. Sõt, a 100-as teljesen hiányzik, pedig ez sem lenne teljesen elvetendõ, és néhány rizikós év kivételével a 600-as hibridet is lehetett termelni.

Magyarországon fõként az SC és TC hibrideket termeljük, és a nemesítésben, illetve a vetõmagtermesztésben sem ártana újragondolni a szerkezeteket, hogy ne feltétlenül a vetõmag ára legyen a meghatározó szempont.



A jobb tápanyag hasznosító képesség, a termõképesség, vagy más szempontok alapján kellene véleményt formálni. A termõhelyeink adottak, a hõösszeg az, amit figyelembe kell venni: még északi határainkon is kiváló a lehetõség kukorica termesztésre, déli határainkon pedig kifejezetten optimális.

A hõösszeg mellett még egy fontos tényezõ szükséges: ez pedig a víz.

Kukoricát tehát bárhol termeszthetünk, a silány területek kivételével (ahol számos más növényünk viszont termelhetõ). A problémát a tápanyagellátás jelenti, és nem az a kérdés, hogy adjuk, vagy ne adjuk. A kukoricának (ellentétben más növényekkel) minden tápanyag-, illetve növényvédelmi kezelést idõben kell megkapnia, azt késõbb már nem lehet pótolni. Tehát igen átgondolt és nagyon intenzív technológiát igényel, amit ha elhibázunk, (mit, mikor, mennyit, mivel…) az nem csak technikai, de gazdasági felelõsség is. A szakma szabályai világosak, azokat be kell tartani!



A növényvédelem, a kártevõk és a betegségek témakörét követõen a professzor kitért az öntözésre és annak problémájára is. Magyarországon az elmúlt évtizedek agrárpolitikája öntözés ellenes volt. Komoly szemléletváltásra van szükség tehát, mert az öntözés nem a locsolást jelenti, hanem egy gazdálkodási forma. Ez döntés kérdése: az öntözõ berendezéseket üzemeltetni kell. Ma hazánkban az öntözhetõ kukoricaterületnek mindössze 3–4%-át öntözzük, ez stabilnak tekinthetõ, de nem biztos, hogy gazdaságos.



A nemesítés legnagyobb eredménye, hogy nem minden hibrid és nem minden FAO csoport rendelkezik azonos vízleadó képességgel. A megfelelõ hibrid megválasztásával tehát milliókat veszíthetünk vagy nyerhetünk.

Magyarországon át kellene gondolni a kukorica-betakarítási és -tárolási technológiákat is. Jelenleg a kukoricát hazánkban csaknem kizárólag szemesen takarítjuk be és szárítást követõen tároljuk. Ennek viszont, különösen csapadékos õszön igen nagy a költségigénye. A világ számos nagy kukoricatermesztõ országában alkalmazzák ugyanakkor a CCM módszert, vagyis a csutkazúzalékkal vegyes tárolást, vagy a nedves szemes tárolási formákat.

Összefoglalva a címben felvetett kérdést, miszerint „miért érdemel nagyobb figyelmet a kukorica” megállapítható, hogy amellett, hogy az egyik legnagyobb kultúránk, ez az a növény, amely alapját képezi gazdasági állataink takarmányozásának, számos feldolgozóipari tevékenységnek, és nem utolsósorban egyik jelentõs tényezõje a mezõgazdasági exportnak.





A kukoricatermesztés sikerét azonban csak és kizárólag a korszerû biológiai alapok, a kifogástalan technológia és fõként a szakma írott és íratlan szabályainak ismerete és betartása jelentheti.