Az állattenyésztés szerepe a magyar mezõgazdaságban

Köztudott, hogy a növénytermesztés az állattenyésztés számára alapvetõen takarmányt és alomanyagot állít elõ. Ezért ezek tárgyalása külön szükséges. A tömegtakarmányt fogyasztó ágazatok és a növénytermesztés kapcsolata alapvetõen más, mint az abrakfogyasztó ágazatoké, mivel nagy mennyiségû tömegtakarmányt (szilázst, szenázst, szénát stb.) fogyasztanak. Ez adja ezen ágazatok speciális helyzetét.

A tömegtakarmány termesztés sok esetben másodlagos, harmadlagos helyet tölt be a szántóföldi növénytermesztésben, illetve szükséges rosszként kezelik, annak ellenére, hogy ebben az esetben nagyon jelentõs lehetõségek vannak. Ezért most a legjelentõsebb tömegtakarmányt fogyasztó ágazat, a tejelõ tehenészetek takarmányozásában rejlõ lehetõségek tárgyalására kerül sor.

Az abraktakarmányok elõállítása alapvetõen növénytermesztési kérdés, azonban az abraktakarmány ára és minõsége (bel- és toxintartalma) döntõ mértékben meghatározhatja az állattenyésztés, illetve -tartás jövedelmezõségét. Ez a ´70-es évek elejéig elsõsorban az abrakfogyasztó ágazatokra (sertés, baromfi) volt igaz, de napjainkban jelentõsen meghatározhatja a tömegtakarmányt fogyasztó (pl. tejelõ szarvasmarha) ágazat jövedelmezõségét is, mivel a tehenek megnövekedett táplálóanyag és energiaszükségletét abraktakarmányokkal igyekeznek fedezni.

Magyarországon napjainkban a tejtermelõ szarvasmarhák takarmányozása csaknem kizárólag silókukorica (silókukorica-cukorcirok) szilázsra, lucerna szenázsra és/vagy szénára alapozott.

Az alapkoncepció, hogy a silókukorica fehérjehiányát lucernával, a lucerna energia- hiányát kukoricaszilázzsal kompenzálják jónak tûnik, de nem az! Egyik takarmány sem tartalmaz elegendõ mennyiségû, könnyen emészthetõ cellulózt, másrészt a tejtermelés fokozása érdekében egyre több abrakot etetnek a tejelõ tehenekkel, ami csökkenti az általuk felvehetõ tömegtakarmány mennyiségét. A következmények pedig ismertek.

A bendõben található mikroorganizmusok zömének cellulózbontónak kellene lennie. A gyakorlatban azonban ez nem így van. A kérõdzõnek szánt takarmány nagy része az általánosan elterjedt takarmányozási gyakorlat szerint sok keményítõt és kevés cellulózt tartalmaz. Elsõsorban ennek eredménye a tehenek szervezetének diszfunkciója, amely egészségügyi, szaporodás ­biológiai problémákhoz vezet, valamint nagymértékben hozzájárul a tejelõ tehenek hazai átlagos 2,5 laktáció utáni selejtezéséhez. Önmagában ez erõsen megkérdõjelezi a felnevelési költségének megtérülését, így végsõ soron a tejtermelés gazdaságosságát! A káros hatások mérséklésére egyre jobban terjed a gyakorlatban a TMR rendszerû takarmányozás, amikor az abraktakarmányt a tömegtakarmányokkal keverve, egy idõben etetik. Ez kétségtelenül természetszerûbb a tehenek számára, mintha külön-külön etetnénk az abrak és tömegtakarmányokat.

Az abraknak csak egy részét (kukorica, búza stb.) képesek a gazdaságok megtermelni, a fehérjetakarmányokat (szójadara, repcedara, napraforgódara), valamint egyéb adalékanyagokat (puffer, vitamin kiegészítõk, élesztõ stb.) drágán kell beszerezniük. A jelenlegi tejfelvásárlási ár ezeket a költségeket nem bírja el! Ezen túlmenõen a nagy mennyiségû, elsõsorban import szója behozatal miatt nem tudja a hazai állattenyésztés kihasználni növénytermesztésünk igazolt GMO-mentességébõl adódó elõnyöket!

A takarmányozási költségek csök­kentésének egyik lehetséges módja a takarmányozás lehetõ legnagyobb mértékben történõ önellátóvá tétele.

Ez mind gazdasági, mind környezetvédelmi, mind stratégiai szempontból indokolt. Ezért a tejelõ szarvasmarha ágazat esetében a tömegtakarmány-termesztés szerkezetét indokolt teljesen átalakítani. Olyan kiegyenlített beltartalmú takarmányokat kell termeszteni, amely önmagában (minimális abrakkiegészítés mellett) képes az állatok igényét vásárolt fehérjetakarmányok nélkül kielégíteni. Nyugat-Európában (Franciaországban) terjedõben van a tejelõ tehenészetek tömegtakarmány ellátását megalapozó un. „Tíz fû” keverék, amely pázsitfûfélék, valamint pillangósnövények optimális arányú keveréke. Ez egy 5 éves kultúra, amely szenázsának a laktációs energia- (NEl) tartalma a silókukorica szilázséval megegyezõ (6,4–6,6 MJ/sz.a.), nyersfehérje tartalma pedig olyan magas (16–17 %/sz.a.), hogy a tejelõ tehén napi takarmányadagja nem szorul fehérjekiegészítésre. A takarmányozási koncepció másik tömegtakarmánya az un. „õszi keverék”, amely támasztónövénybõl (tritikálé, árpa, õszi zab), valamint pillangósnövénybõl (õszi takarmányborsó, takarmánybükköny) áll.

A fiatalon betakarított õszi keverék szenázsának fehérjetartalma megegyezik a „Tíz fû” keverék szenázsának fehérjetartalmával, minimális energiahiá-nyát abrakkal, pl. szemes kukoricával lehet pótolni. Mindkét tömegtakarmány közös jellemzõje, hogy nagymennyiségû, könnyen emészthetõ cellulózt tartalmaz, termésmennyiségben pedig nem, vagy alig marad el a hagyományos silókukorica-lucerna rendszer termésétõl. Mindezek alapján, ezzel az új tömegtakarmányozási rendszerrel az abrak, ezen belül a fehérjetakarmányok (legfõképp az import szója) kiváltása, a tejelõ szarvasmarha ágazatban gyakorlatilag megoldható. Ezzel egyrészt a takarmányozási költségek nagymértékben csökkenthetõk, az állatok igényeit természetszerûen elégíti ki, így a tehenek hosszú hasznos élettartalma, reprodukciója javítható a tejtermelés optimális szinten tartása mellett, valamint hazánk növénytermesztésének GMO mentességébõl adódó lehetõségeket a tejelõ tehenészetek így kihasználhatják. További elõnyt jelent, hogy a tej szárazanyagtartalma nõ, zsírsavösszetétele táplálkozás-­biológiai szempontból élettanilag kedvezõ irányba változik.

A tejfeldolgozás, illetve tejtermék elõállítás szempontjából mindez rendkívül elõnyös.

A jelenlegi növénytermesztési struktúrába jól beilleszthetõ, nem igényel különleges agrotechnikát.

Dr. Póti Péter • egyetemi docens

Szent István Egyetem – MKK,

Állattenyésztés-tudományi Intézet