A gabonafélék õszi kártevõ-együttese és az ellenük való védekezés aktuális kérdései

Tény, hogy az õszi búza, s hasonlóan az egyéb kalászos kultúrák kiterjedt kártevõ együttessel rendelkeznek. E jelenség az eurázsiai (palearktikus) géncentrumú növények esetében sajnos általános sajátság. Gondoljunk csupán az õszi káposztarepce, vagy akár a lucerna hasonlóan nagyszámú kártevõ-spektrumára. Így könnyen belátható, hogy e növények növényvédelmi technológiáin belül milyen kiemelt jelentõsége van az állati szervezetek, vagyis a kártevõk elleni sikeres védekezésnek. Természetesen a gabonafélék esetében a betakarított termény mennyiségi és minõségi paramétereinek alakulását elsõsorban a tavasszal, bokrosodást követõen fellépõ, fontos kártevõk (vetésfehérítõ fajok, gabonapoloskák, vagy akár szipolycserebogarak) határozzák meg. Mindezek tudatában sem szabad elfelejtkeznünk a közeljövõben elõttünk tornyosuló feladatokról, az õszi, a növények kezdeti fejlõdési stádiumában támadó fitofágok megfékezésérõl sem. E rövid tanulmány keretein belül tekintsük át e juvenilis (fiatalkori) állapotban támadó rizo- (gyökér-) és filofág (levélkárosító) kártevõk biológiáját, kártételét és az ellenük irányuló védekezések lehetõségeit.

A védekezést már a vetés elõtt, a talaj-elõkészítést megelõzõen el kell kezdeni, hiszen a talajban fejlõdõ polifág (több-tápnövényû) pajorok (cserebogarak lárvái), drótférgek (pattanóbogarak lárvái) és áldrótférgek (alkony- és gyászbogarak lárvái) akár jelentõs csíranövény-pusztítással is felhívhatják magukra a figyelmet. Károsításuk elsõsorban gyeptörést követõen, újonnan mûvelés alá fogott területeken lehet hatványozottabb (1. kép).

1. kép: bolygatatlan terület újonnan történõ mûvelés alá vonása

(fotó: dr. Keszthelyi Sándor)

A kár a klasszikus értelembe vett kapás kultúrák (kukorica, napraforgó, cukorrépa) esetében súlyosabb, de sûrû térállású állományok vonatkozásában is említésre méltó lehet. A gyökerek megrágásával a növények foltokban hervadnak, elpusztulnak. Az említett fajcsoportok lárvái több éves fejlõdésûek, tehát károsításukra ugyanazon a helyen akár több évig is számítani kell. A pattanóbogarak tojásrakásra a kevésbé bolygatott, növényekkel fedett helyeket választják szívesen, ezért nagy valószínûséggel léphetnek fel gabonatáblákon. A cserebogarak erdõk, fasorok szomszédságában, humuszban gazdag, jól melegedõ talajú területeket választanak tojásrakás céljából. A lerakott tojásokból kikelõ lárvák a talaj nedvességállapotára és hõmérsékletének változásaira érzékenyen reagálnak, így a lárvák a talajban vízszintes és függõleges irányban egyaránt vándorolnak. Jelenlétük elõzetes talajlakó-felvételezési módszerekkel (fóliatakarással, talajmintavétellel, búzacsomós-módszerrel) objektíven felmérhetõ, s egyedszámuk talajfertõtlenítõ granulátumok alkalmazásával hatékonyan visszaszorítható.

A polifág kártevõk sorát folytatva nem szabad kihagyni a fénykerülõ bagolylepkék csoportját, azon belül a kiemelt jelentõségû vetési bagolylepkét (Scotia segetum). Lárvája zsíros tapintatú valódi hernyó, melyet mocskos pajornak is neveznek. A hernyó éjjel aktív. Így a kultúrnövény közelében lévõ, nappal fedezékül szolgáló talajrögök közül elõbújva a sötétben károsítja a fejlõdõ fiatal növény hajtásait. Gradációja (tömeges felszaporodása) váratlanul érheti a szántóföldi szemlét tartó gazdát, hiszen a növények tömeges tarrágásának következményeként látványosan, foltszerûen pusztulhat a vetés. Az õszi gabonákban a keléstõl a fagyok beálltáig lehet kártételére számítani. A faj évi két nemzedékkel lép fel, s különösen azokban az években jelentkezik nagy egyedszámmal, amikor a hosszú meleg õsz lehetõvé teszi a hernyók teljes kifejlõdését. Ez azért jelentõs, mert a kifejlett hernyók a -10°C-t is elviselik, a fiatalok viszont már kevéssel a fagypont alatti hõmérsékleten elpusztulnak. Az eredményes védekezés feltétele a fénycsapdák segítségével nyomon követett imágórajzás, és a lárvakárosítás gondos, táblaszintû felmérése. A tényleges kártételek fellépését megelõzve a permetezést úgy kell idõzíteni, hogy az imágók rajzáscsúcsát követõ egy héten belül mindenképp valósuljon meg az állománykezelés.

A talajból támadó kártevõk sorát folytatva a gabonafutrinkát (Zabrus tenebrionides) kell még említeni. A faj imágója kifejezetten nyáron fellépõ, generatív rész (konkrétan szem) károsító. Ezzel szemben kampodeoid típusú lárvája (2. kép) õsszel okoz kárt, hiszen a fejlõdõ növény mellé fúrt lárvakamrából rágja, úgymond „csócsárolja” a gabonák levelét.

2. kép: gabonafutrinka lárvája, a csócsárló

(fotó: dr. Takács András)

Kártétele foltszerûen jelentkezik, elsõsorban visszavetett gabonaállományok esetében hatványozottabb. Lárva alakban telelve táplálkozása téli fagymentes napokon a hó alatt is folytatódik. A csócsárlók (a lárva népies elnevezése) április végére fejezik be fejlõdésüket, majd az általuk készített aknában bábozódnak. Késõbb a búza tejes- és viaszérés közötti fenológiai stádiumában a kirajzott fekete színû imágók megjelennek a kalászokon, ahol a még puha szemeket rágják. Ellenük leginkább az agrotechnikai módszerek alkalmazását kell kiemelni. Az idõben elvégzett talajmunkák jó hatásfokkal gyérítik a lárvanépességet. A tarlók gyommentesen tartása, a tarlóhántás elvégzése szintén jelentõs lárvapusztító hatással bír. A gabonaföldek egyszikû gyommentesítése, illetve a helyes vetési sorrend betartása szintén nagymértékben visszaveti a rovar kártételét. E lehetõségek megfelelõ kihasználását, optimális megválasztását leginkább a rendelkezésre álló talajfertõtlenítõszer-spektrum beszûkülése is indokolja.

A kártevõk sorát folytatva érdemes odafigyelni a gabonalegyek kártételére is. A gabonaféléket meglehetõsen nagy fajszámú (mintegy 14 szúnyog és légy), kétszárnyú (Diptera) fajcsoport károsítja. Gazdasági kárt õsszel, azonban a fritlégy (Oscinella frit), a csíkoshátú búzalégy (Chlorops pumilionis) és az ugarlégy (Delia coarctata) kivételével elvétve okoznak. Az említett fajok esetében, a fejlõdõ gabona levélhüvelyébe helyezett tojásokból kelõ nyüvek idézik elõ a jellegzetes kárképeket. Ez hajtástorzulást, a levelek hagymásodását, vagy akár a legsúlyosabb esetben vezérhajtás elhalást is okozhat. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az arid, aszályos években a gabonalegyek is nagyobb egyedszámmal jelentkeznek a korábbi évekhez viszonyítva. Azokon a területeken, ahol a légyfajok elszaporodtak, ajánlatos a vetésidõ késõbbi megválasztása. Az állománypermetezés általában nem indokolt, de a rovarölõszeres vetõmagcsávázás gyérítheti a fitofág légypopulációt is. Az agrotechnika jelentõségét e kártevõk esetében is ki kell emelni. A monokultúrában történõ termesztés elkerülése, az árvakelések felszámolása, a megfelelõ tápanyag-utánpótlás jelentõsen csökkenti a felszaporodás, és a tömeges kárképek kialakulásának a lehetõségét. Emellett egy jól bokrosodó fajta megválasztásával az elpusztított hajtások pótlása is nagymértékben elõsegíthetõ.

Az elmúlt években Magyarországon szinte tájegységtõl függetlenül szembe kellett nézni levéltetû kolóniák tömeges szívogatásával, amely több helyen indokolttá tette az õszi állománypermetezések megvalósítását. Elsõsorban a gabona-levéltetû (Macrosiphum avenae) és a zöld gabona-levéltetû (Shizaphis graminum) tehetõ felelõssé az okozott kártételekért, de egyéb levéltetû fajok [zselnicemeggy-levéltetû (Rhopalosiphum padi), a halványzöld rózsa-levéltetû (Metopolophium dirhodum) és újabban az orosz búza-levéltetû (Diuraphis noxia)] is jelen vannak a gabonatáblában.

 

Bár az orosz búza-levéltetû a magyarországi levéltetû fauna nem meghatározó eleme, mégis érdemes megjegyezni, hogy közvetlen kártétele miatt a legveszélyesebb károsító fajok közé tartozik. Így nyugati irányú terjedésével a levéltetvek által elõidézett károk a jövõben súlyosbodhatnak. A levéltetvek kolonizációja által okozott további, nem elhanyagolható aggály a növényi vírusok terjesztése. Ennek hatására több helyen csökkent a növényfejlõdés, a késõbbiekben a termés mennyiségi és minõségi visszaesését regisztrálhatjuk. Drasztikus kártételük megfékezésére a kémiai védekezések mellett, a vetésidõ eltolása javasolható.

A vírusvektorokhoz (átadó, terjesztõ) a gabonaféléken táplálkozó kabócafajok is hozzátartoznak. A levéltetvek mellett, elsõsorban a csíkos gabonakabóca (Psammotettix alieneus), az üvegszárnyú gabonakabóca (Psammotettix pellucida), a törpe gabonakabóca (Macrosteles laevis) és a réti sarkantyús kabóca (Laotelfax striatella) tehetõ felelõssé a kialakított vírustünetek terjedéséért. A többek között az általuk terjesztett búzatörpülés vírus a növények törpülését, csokrosodását és sárgulását eredményezi, amely a táblán foltszerûen lép fel. A legfõbb probléma, azonban a késõbb jelentkezõ kalászképzõdés elmaradása. A szúró-szívó szájszervû kabócák és a levéltetvek táplálkozásának következménye önmagában is jelentõs ún. közvetlen termésveszteséget okozhat. A már kialakított kárt a terjesztett vírusbetegségek természetesen tovább súlyosbítják. Ellenük történõ legjobb védelem az egyedszám-ellenõrzõ vizsgálatokra alapozott, a tömeges fellépésüket, így a nagyfelületû vírusátvitelt megelõzõ idõzített állománypermetezés.

Az õszi károsítók sorát zárva a rágcsálókat (Rodentia) kell még említeni. Közülük is a mezei pocok (Microtus arvalis) kártételével érdemes kiemelten foglalkozni. A kártevõ már õsszel a gabonatáblákba vonul, s a keléstõl a bokrosodás végéig veszélyezteti a termesztés biztonságát. A meleg tavasz, nyár, enyhe õsz elõsegítheti a faj felszaporodását. Elsõsorban a bolygatatlan területeket kedveli, ahol a kolónia egyre nagyobb körben növekszik. Járatainak környékén a növényeket kipusztítja, de a túrásával is kárt okoz. Így az akkumulátor területnek számító, sûrû térállású kultúrákban néhol tömegesen figyelhetõk meg (3. kép).

3. kép: mezei pocok járatai õszi gabonatáblában

(fotó: dr. Keszthelyi Sándor)

Jelenlétükrõl a foltszerûen kipusztított állományok egyértelmûen árulkodnak. A búzatáblákba ruderáliákról, árokpartokról, vagy öreg lucernásokból, az ún. rezervátor területekrõl telepszik be. Így gradációját ezeken a területeken is figyelni kell. Környezetbarát védelmet nyújthat a hektáronként kihelyezett T-ülõfa, melyen a ragadozó madarak megtelepedve hatékonyabban írthatják a rágcsáló populációt. Az agrotechnikai módszerek közül a mélyszántás, forgatásos talajmûvelési elemek jelentõségét kell még kiemelni, mivel ezek jelentõsen mérséklik a kolóniák méretét. Abban az esetben, ha õsszel a járatszám 2-3 db/m2-kénti sûrûséget eléri, vagy meghaladja, mindenképp fontolóra kell venni a kémiai védekezés szükségességét. Ezzel kapcsolatban viszont nem hagyható figyelmen kívül, hogy a tömeges hatóanyag-kivonás következtében rendkívül gyér a gazdák rendelkezésére álló engedélyezett növényvédõ szer kínálat. Egyébként a télen is aktív rágcsáló populáció egyedszám-csökkentése a csapadékos, hideg téli idõjárástól várható.

Bár a gabonafélék jelentõsebb kártevõinek fellépésére tavasz kezdetétõl, az intenzív vegetatív és generatív fejlõdés idõszakától kell számolni, látható, hogy nem hagyhatók figyelmen kívül az õszi, vetést követõen jelentkezõ állati károsítók sem. Jelentõségüket a korábbi években, évtizedekben fellépõ tömeges gradációik, általuk kiváltott tetemes termésveszteségek is kiválóan alátámasztják. Gondoljunk csak a 70-es években fellépõ drasztikus gabona levéltetû, vagy gabonafutrinka kártételekre. A juvenilis gabonakártevõk esetében ritkán alkalmazott inszekticides vetõmagcsávázás helyett a hangsúly a jól idõzített állománypermetezések megvalósítására esik. Mindemellett külön figyelmet érdemel az agrotechnikai elemek szak- és idõszerû alkalmazása is. Hiszen e technológiai elemek segítségével tudjuk a legolcsóbban és egyes esetekben a leghatékonyabban biztosítani állományunk egészséges fejlõdését, õszi kártevõmentességét.

dr. Keszthelyi Sándor