A napraforgó kártevõk biológiája, a védekezés lehetõségei

A napraforgó elõállítása egyre nagyobb termesztésvolument könyvelhet el hazánkban. Az elmúlt évtized közel 500 ezer hektáros vetésterületével szemben 2012-ben rekordnagyságú felületen, mintegy 617 ezer hektáron vetettek napraforgót. Köztudott, hogy a napraforgó termesztéstechnológiájában a kórokozók elleni technológiai elemek dominálnak. Így az ipari napraforgó elõállítása során rendkívül ritkán, csupán indokolt esetben von maga után inszekticides állománykezelést egyes kártevõk felszaporodása. E védekezési elemek elsõsorban étkezési- és vetõmag napraforgó elõállításánál elterjedtebb, gyakrabban alkalmazott technológiai realitások.

A jelenlegi trendek azonban a változás irányába mutatnak, hiszen a legújabb szaporítóanyagok köztermesztésbe vonásával elsõsorban a magas olajsavas hibrideken (HO) – elsõsorban e növények eltérõ szöveti felépítettsége miatt – a kártételek fokozódása valószínûsíthetõ. Emellett a változó klíma által generált súlyos növény-egészségügyi helyzetkép is, mindenképp új megvilágításba helyezheti a napraforgó kártevõk elleni technológiák jövõbeni alkalmazását. Tudatában annak, hogy bár a napraforgó észak-amerikai eredetû növény, ismert, hogy Európában, így hazánkban is több potenciális kártevõ okozhat érzékeny termésveszteséget e kultúrában.

E felvezetést követõen tekintsük át a napraforgót károsító polifág (több tápnövényû) és specialista állati kártevõk sorát, kiemelve az ellenük irányuló növényvédelmi lehetõségeket.

Elsõként a polifág, terrikol (talajlakó) kártevõkrõl. Esetenként az ellenük irányuló védekezést már vetés elõtt, a talaj-elõkészítést megelõzõen el kell kezdeni, hiszen a talajban fejlõdõ polifág pajorok (cserebogarak lárvái), drótférgek (pattanóbogarak lárvái) és áldrótférgek (alkony- és gyászbogarak lárvái) akár jelentõs csíranövény-pusztítással is felhívhatják magukra a figyelmet. A kár, a klasszikus értelembe vett kapáskultúrák esetén, így napraforgóban is hatványozottabb. A gyökerek megrágásával a növények foltokban hervadnak, elpusztulnak. Az említett fajcsoportok lárvái többéves fejlõdésûek, tehát károsításukra ugyanazon a helyen akár több évig is számítani kell. Jelenlétük elõzetes talajlakó-felvételezési módszerekkel (fóliatakarással, talajmintavétellel, búzacsomós módszerrel) objektíven felmérhetõ, s egyedszámuk talajfertõtlenítõ granulátumok alkalmazásával hatékonyan visszaszorítható.

A polifág kártevõk sorát folytatva nem szabad kihagyni a fénykerülõ bagolylepkék csoportját, azon belül a kiemelt jelentõségû vetési bagolylepkét (Scotia segetum). Lárvája zsíros tapintatú valódi hernyó, melyet mocskos pajornak is neveznek. A hernyó éjjel aktív. Így a fejlõdõ napraforgó közelében lévõ, nappal fedezékül szolgáló talajrögök közül elõbújva a sötétben károsítja a fiatal növény hajtásait. Tömeges felszaporodása során látványosan, foltszerûen pusztulhat a vetés. A faj évi két nemzedékkel lép fel, s különösen azokban az években jelentkezik nagy egyedszámmal, amikor a hosszú meleg õsz lehetõvé teszi a hernyók teljes kifejlõdését. A tényleges kártételek fellépését megelõzve az imágók elleni permetezést úgy kell idõzíteni, hogy a rajzáscsúcsot követõ egy héten belül az mindenképp megvalósuljon.

A napraforgó fejlõdését szem elõtt tartva a korai vegetációban kárt okozó barkókat és a kárképében hasonló sároshátú bogár (Opatrum sabulosum) jelenlétét kell kiemelni. A klasszikus kapáskultúrák korai vegetációiban mindig több faj együttes károsítására kell számítani.

E fajok a hegyesfarú barkó (T. palliatus), fekete barkó (Psallidium maxillosum) és a hamvas vincellér (Otiorrhynchus ligustici). Az említett fajok közül napraforgóban okozott kártétele alapján elsõsorban a hegyesfarú barkót kell kiemelni, mivel a kukoricabarkóval szemben ezt a fajt elsõsorban kétszikû tápnövényválasztás jellemzi.

Ez az évente egy nemzedékes, imágó alakban telelõ rovar szabálytalan alakban rágja a fiatal napraforgó levelét. Súlyosabb esetben tarrágás is elõfordulhat. Ekkor a napraforgó további fejlõdése attól függ, hogy a tenyészõcsúcs épségben maradt-e. A rovarok kártétele általában a tábla szélérõl indul, mivel telelõhelyükrõl elõjõve gyalog közelítik meg a napraforgótáblát. Újabb vizsgálati eredmények az inszekticides vetõmagcsávázás e fajok elleni hatékonyságát emelik ki. Ennek hiányában a területen tapasztalt 1–3 barkó/m2 esetén mindenképpen az állomány rovarölõszeres kezelése javasolt a drasztikus kár elkerülése érdekében.

A napraforgó öt lombleveles állapotától a virágzás idõszakáig bizonyos helyeken tömegesen jelentkezhetnek és okozhatnak kárt a mezei poloskák (Miridae). Közülük is a legjelentõsebb a molyhos mezei poloska (Lygus rugulipennis), de a kialakított kárképekhez hozzájárul a változó mezei poloska (L. pratensis), a lucernapoloska (Adelphocoris lineolatus) (1. kép) és többek között a Calocoris nembe tartozó fajok is. E lágy testû, szúró-szívó szájszervû rovarok napjaink legfontosabb napraforgó kártevõivé nõtték ki magukat.

1. kép: Lucernapoloska nimfája napraforgón (fotó: dr. Máté Sándor)

E poloskák kétnemzedékesek, tojás vagy imágó alakban egyaránt telelhetnek. Kártételük során a rendkívül intenzíven fejlõdõ napraforgó szára felszakad, repedezik, torzul. A sebzések a tányér fonákán, valamint a levélnyélen általában hatványozottabban jelentkeznek. A kikelõ lárvák által kialakított nyitott, rákos növényi sebzések a továbbiakban utat nyithatnak botritiszes fertõzéseknek. A rovarok a bimbókezdeményeken, majd késõbb fejlõdõ kaszatokon is táplálkoznak. Így kártételük következtében jelentõs olajtartalom-csökkenés léphet fel, a kaszatok csírázóképessége jelentõsen csökkenhet. A növényenként 3–5 imágó kártételi veszélyhelyzetet teremthet. Így az elsõ gombaölõszeres kezeléssel egy menetben, illetve a virágzás kezdetétõl méhkímélõ technológia betartásával (2. kép) vagy méhekre nem jelölésköteles szerek alkalmazásával az ellenük irányuló állománypermetezések megkezdhetõk.

2. kép: mézelõ méh napraforgón (fotó: dr. Máté Sándor)

Ugyanebben a fenológiai állapotban alakítja ki a sárgagyûrûs bogáncscincér (Agapanthia dahli) is a kártételét. A késõ tavasszal megjelenõ imágók érési táplálkozást folytatva, kopulálva, fészkes virágzatú növények szárába süllyesztik tojásaikat. A kikelõ pondró a dudvás szárban aknázva tápanyagforgalmi problémákat és szártörést okoz. Kártétele foltszerû, általában a védekezési küszöb alatti értékeket ér el.

A kelet-európai elterjedésû napraforgómoly (Homoeosoma nebulellum) legnagyobb mértékû kártételeit a XX. század közepén regisztrálták Magyarországon. A lepke 2. és 3. nemzedékû lárvái védett szövedék alatt fejlõdve károsítják a napraforgókaszatokat. Ezzel a fiatal tányérok rothadását is elõidézik. Ezen oligofág (egy tápnövénycsalád fajain táplálkozó) faj kártétele elsõsorban étkezési napraforgón lép fel. Az ipari napraforgók a kaszathéj keménységéért felelõs fitomelánréteg megvastagítása következtében napjainkra e szaporítóanyagok már toleránsak.

A napraforgó virágzásakor nagy jelentõségû lehet a fénykedvelõ bagolylepkék kártétele is. Elsõsorban két vándorlepke említhetõ: a gyapottok-bagolylepke (Helicoverpa armigera) és a gamma-bagolylepke (Autographa gamma). Mindkét lepke hernyója a napraforgó tányérján rág és nyit utat gyengültségi mikroorganizmusoknak. A tányér nyelves és csöves virágainak megrágása és ürülékkel, rágcsálékkal történõ szennyezése néhol érzékeny termésveszteség kiváltója lehet. E fajok kártételére minden évben számítani kell, de fokozottabb fellépésükre elsõsorban száraz, aszályos években kell felkészülni.

A kaszatfejlõdés, -érés stádiumában esetenként nagy problémát okozhatnak a madarak [vad- (Streptopelia turtur), balkáni gerle (S. decaocto), parlagi galamb (Columba livia), mezei-, házi veréb (Passer spp.) stb.], amelyek a tányérban található kaszatok kicsipegetésével, kiverésével okozhatnak termésveszteséget. Védekezés a vadásztársaságokkal közös kímélõ vadriasztás, illetve vetéskor a lakott területek közelségének mellõzése. Az értékesebb vetõmag-elõállító táblán is – a védett állatok kímélése miatt – elsõsorban a karbidágyú használata merülhet fel, mint védekezési lehetõség. (Értékes vetõmag- és fajtaelõállító parcellákon egyre gyakrabban alkalmaznak madárhálót – a szerk.)

Látható, hogy a napraforgó kártevõspektruma – szemben a legtöbb szántóföldi kultúrával – kevésbé kiterjedt. Kártételük ritkán éri el a védekezési küszöbértéket. Ettõl függetlenül a vetésterület növekedése és a termesztéstechnológia intenzitásának változása mindenképpen az említett fitofágok körültekintõbb ellenõrzését feltételezik a jövõben.

Dr. Keszthelyi Sándor