Napjaink gyomkérdései és a herbicidhasználat - II. rész

Támogatók:

Az identifikáció szerepe a gyomirtásban

A fajszintű pontos meghatározás (taxon szintű identifikáció) számos élethelyzetben kiemelkedően fontos ismeret és ez a tény nem szűkíthető kizárólag a gyomirtási tevékenységünkre. (Megjegyzés: Míg a vadon termő gombák gyűjtését és fajazonos meghatározásuk utáni fogyasztásukat csak jogszabályok által végezhetjük a mérgezések elkerülése végett, addig ez a típusú elővigyázatosság már nem terjed ki a vadon termő növények, növényi részek otthoni használatára.) Éppen ezért, talán az egyik legfontosabb és legtöbb embert érintő identifikációs kérdés a gyűjtött növények esetén a mérgező–ehető növények pontos és biztos megkülönböztethetősége a látszólag nagyfokú hasonlatosság esetén is.

Az egyik leggyakoribb ilyen szituáció hazánkban a medvehagyma öszzetéveszthetősége az igen erősen mérgező gyöngyvirággal. A tény az, hogy a két növény közt számtalan jó megkülönböztethető, stabil határozóbélyeg található, de a legtöbb esetben a gyűjtés még a virágzat megjelenése előtt befejeződik, ráadásul a gyűjtés 99%-ban a levelekre koncentrál. Ennél a két fajnál a csak levél alapú, netán csak egy-egy levélrészletre alapozott faji elkülönítés már tényleg nagyon sok kockázatot rejt magában – nem beszélve a gyűjtött levelek nagy mennyiségéről –, s a legtöbb baleset – sajnos halálos végkimenetelű is – ennek a számlájára írható. Sokszor nem a kis különbségek, eltérések ismeretének hiánya okoz problémát, hanem a felületesség; így fordulhatott elő sajnos az is, hogy a húsvéti asztalra reszelt torma helyett a szintén mérgező hatású alkörmös gyökere került. A természet sokszínűségét jól szemlélteti az a tény, hogy még a szakembereket is képes megtéveszteni több ritkán látott növény. Ki gondolná, hogy egy egyszikű növény – szintén a virágzását megelőző időszakában – is könnyen téveszthető egy kétszikű növénnyel? Még a levelek száron való elhelyezkedései is hasonlatos, hát még a levelek alakja, mérete, színe, erezete… Ez a két növény az egyszikű fehér zászpa (hazánkban ritka, védett faj) és a kétszikű sárga tárnics (a Trianon utáni csonka országban nem ismert populációja, de a Kárpátok egyik endemikus, védett faja).

„Ikreknek” néznek ki, pedig a Veratrum album egyszikű, a Gentiana lutea pedig kétszikű

Ez a pontos faji ismereten alapuló tudásszint hogyan képes hatással lenni a gyomirtási munkánkra, hogyan befolyásolja annak eredményességét? Természetesen ez sok tényező függvénye. Minél inkább szűkebb egy aktív hatóanyag gyomirtási spektruma, ez a tudás annál inkább értékes tényező. Jelenlegi ismereteink szerint vannak közel azonos megjelenésű, de különböző fajhoz tartozó növények; amelyekre azonos kezelések azonos hatással vannak; de több ilyen esetben jelentős hatékonyságbéli eltérés mutatható ki. Sok esetben a fajok közötti különbség olyan kicsi, hogy az ide vonatkozó ismereteink – fajszintű herbicidérzékenység – egyik legfőbb korlátja éppen ez a tény. A vizsgálódást is sok esetben csak az kényszeríti ki belőlünk, hogy a látszólag egy faj alkotta populációnak bizonyos egyedei eltérően reagálnak ugyanarra a beavatkozásra. (Egy ilyen szituációban – hasonló mortalitás esetén – a két fajt egynek kezeli a gyakorlat.) Nézzünk néhány konkrét példát ezekre az esetekre.

Napjainkban egyre gyakrabban és egyre több helyen láthatunk kalászosainkban a különböző rozsnok fajok által okozott erős gyomosodást. Mára ez a probléma már nemcsak a táblaszegélyt és a frissen feltört lucerna utáni táblákat érinti, hanem általánossá vált. Számos ide vonatkozó, célzott vizsgálat alapján azonban kijelenthető, hogy a rozsnok fajok egymáshoz viszonyított dominanciája erősen megváltozott. Jelentek meg új rozsnok fajok ebben a művelési ágban, míg mások szinte teljesen eltűntek innen. Van viszont egy Európa Atlanti régiójából származó, adventív rozsnok faj, amely elérte hazánk szántóföldjeit is és nagyon hasonlít egy a hazai kalászosainkban régóta gyomosító rozsnokra.

Ezek a fajok: nyúl rozsnok (Bromus lepidus) és a puha rozsnok (Bromus hordeaceus). Ezeknél a fajoknál nemcsak a genetikai hasonlatosság nagyfokú, hanem a morfológiai is; ezért a fajszintű meghatározás kizárólag a bugák teljes kiterülésének idején lehetséges. (Természetesen ekkor már lekéstünk a kultúrnövényben a tárgyévi védekezés lehetőségéről, de arról sincs ismeretünk, hogy a két fajnak milyen az egymáshoz viszonyított herbicidérzékenysége azonos és eltérő hatóanyagok esetében.) A két faj biztos elkülönítéséhez nélkülözhetetlen a külső és belső toklászok vizsgálata. A nyúl rozsnok szálkája a külső toklász csúcsához igen közel ízesül és a belső toklász élein csak az alsó ¾-ed részén pillás. A sokak által ismert puha rozsnok esetében a szálkája a külső toklász csúcsától távolabb (cca. 2 mm) ízesül, így ez erősebb aszimmetriát ébreszt, továbbá a belső toklász élei végig pillásak. Ezek a biztos határozók, amelyek látszólag csak a botanikusok, floristák számára fontosak; de esetlegesen az eltérő viselkedésük a kezelések után már a termelésben dolgozó szakemberek számára is fontossá válhat.

A kukoricásainkban nagy számban jelenlévő egyszikű gyomnövényeink között is van több könnyűszerrel téveszthető „faj-páros”.

Ezek közül az egyik a csalékony muhar (Setaria verticilliformis) és a ragadós muhar (Setaria verticillata). Szintén nagy a hasonlatosság a két gyomnövény között, de ebben az esetben már a virágzati tengely megjelenése előtt is el lehet különíteni a fajokat, ha van egy kis kézi nagyítónk. Ezen két faj esetében az egyik legjobb határozóbélyeg a megkülönböztetéshez a levéllemez és levélhüvely csatlakozásánál lévő finom szőrkoszorú vizsgálata. A ragadós muhar esetében ez a finom és laza szőrkoszorú kívül és belül (felszín és fonák oldal) egyaránt megtalálható, míg a csalékony muhar esetében ez kizárólag belül (a felszíni felületen) figyelhető meg.

Szakmai körökben ismert, hogy a muhar fajok könnyen és jól hibridizálódnak; de ez a bélyeg elég stabilnak mutatkozott Berhidán egy nagy kiterjedésű kevert populációban. Ebben az esetben is fontos lenne tudni – a fajok egymáshoz viszonyított arányán túl – a két faj herbicidérzékenységét.

A másik tévesztésre könnyen okot adó fajok a pillás ujjasmuhar (Digitaria ciliaris) és a pirók ujjasmuhar (Digitaria sanguinalis). Ez a két faj ugyan sok stabil határozójegy alapján elkülöníthető kifejlett állapotukban, de a gyomirtás kivitelezésének időszakában – fiatal növény korában – még sem egyszerű. Olyannyira nem, hogy ez szinte lehetetlen a bokrosodás kezdetéig. Ebben a fenológiai állapotban viszont a pillás ujjasmuhar egyedei a legalsó internódiumában (szárköz) is jól láthatóan – nagyítóval mindenféleképpen – szőrözött és ez a szőrözöttség a levélhüvelyeken és a levéllemezeken a zászlóslevélig folyamatos is marad. A szőrözöttség a pirók ujjasmuhar esetében minden esetben fragmentált, azaz szakaszos. Mint melegkedvelő fajok vélelmezhetően a jövőben többször keresztezzük egymás útjait, de ezen „faj-páros” esetében is erősen információhiányosak az ismereteink.

Balról az Eragrostis pilosa, jobbról pedig az Eragrostis minor Monorierdőn napraforgóban

Végezetül környezetünk változása során egyre több esetben találkozhatunk az igazán melegigényes tőtippan nemzetség különböző fajaival. Mára már a szántóföldi környezetben is jelentősen megnőtt ezen fajok borítási százaléka. Budapest környezetében a még ritkának vélt kisvirágú tőtippan (Eragrostis parviflora) és az Alföldön már gyakori szőrös tőtippan (Eragrostis pilosa) közötti különbségtétel okoz komoly kihívást, ugyanis a bugák megjelenéséig ez szinte lehetetlen. Ekkor vizsgálva a két fajt viszont van egy feltűnő különbség a buga alapnál. A szőrös tőtippan példányain a legalsó bugaágak ízesülése körül van egy jól vizsgálható szőrkoszorú, ami hiányzik a kisvirágú tőtippan esetében. Még a közönséges kis tőtippanról (Eragrostis minor) sincs megfelelő mennyiségű és mélységű ismeretünk a szántóföldi környezetből; nemhogy a nálánál nagyságrendekkel ritkább tőtippan fajokról. Igazi szakmai kihívás ez a nemzetség a jövőre nézve.

Zárásképpen most két olyan „faj-páros” bemutatására kerül sor, ahol a figyelmünket éppen herbicidek által okozott szelekció keltette fel; azaz már vannak bizonyos ismereteink a fajok közötti herbicidtoleranciáról.

Ezek közül a régebbi – és így talán az ismertebb eset is – a HPPD-gátlókra toleráns köles faj – parti köles (Panicum riparium) – hazai diagnosztizálása. Eddig a határpontig a szakma képviselői kölesgyomirtásról beszéltek pusztán, de ettől a pillanattól kezdve már fajszintű tudás- és ismeretterjesztésre van szükséglete a gyakorlati szakemberek számára is. Ezen új információk birtokában újra előtérbe kerültek a köles fajok; mind rendszertani, mind pedig technológiai szinten. Ezen nagyarányú műhelymunkák során sikerült megállapítani a fajszintű herbicidérzékenységeket és ezek alapján naprakész és pontos technológiai ajánlások láttak napvilágot. Ezek nélkülözhetetlen információk az ágazat számára. A kevésbé jó hír az, hogy a csírakori határozási nehézsége a kölesfajoknak továbbra is nagyfokú szakismeretet igényel és a tévesztés sem kizárt. Már egyszerűbb a határozás menete, ha kifejlett növényekkel találkozunk; de itt is még sok a buktató.

Ehhez mérten új problematika a kalászosokban gyomosító vadzab (Avena) fajok által okozott károsítás eltérő mértéke. Több vadzab fajból kalászosainkban a legáltalánosabb a héla zab (Avena fatua), de a hozzá nagyon hasonló megjelenésű magas zab (Avena ludoviciana) kártétele és herbicidtűrése is jóval nagyobb, mint az előző fajé. Ennek több oka van. Szerepet játszik benne az életmódja és habitusa egyaránt. A magas zab már ősszel csírázik és a gabonával együtt áttelel. Csak a tartós, kemény tél képes elpusztítani a már kikelt egyedeket. Az elmúlt időszak telei kimondottan kedveznek fennmaradásának. Miután ez a faj áttelel a táblában már a kora tavaszi időzítésű, célirányos gyomirtás sem hozza a várt eredményt a héla zabhoz mérten. Az életben maradt egyedek pedig szinte dupla akkora biomasszát produkálnak, mint más zabfajok. A nagyobb mértékű kártétel része az is, hogy az említett fajokat kizárólag a bugahányás után lehet fajra pontosan meghatározni. Némi támpont lehet a két faj egyidejű jelenléte esetén – de semmi esetre sem bizonyosság –, a fiatal növények vizsgálata során, hogy a héla zab levéllemezének széle az alsó szakaszon finoman pillás és a levélnyelvecske hosszabb – akár duplája – mint a magas zab esetén. Ez a módszer ugyan nem pontos, de segíthet abban az esetben; ha megalapozott annak a gyanúja, hogy területünkön megjelenhetett már a magas zab is. Jelenlegi ismereteink szerint a magas zab a Tisza-Maros szögben gyakori, a Tiszántúlon már szórványos; de a Duna-Tisza közén a homokhátságról, a hevesi síkról is vannak előfordulási adatok. Az első dunántúli ismert adata 2018-ból áll rendelkezésünkre Mány határából.

A fenti példák csak a jéghegy csúcsát jelentik; de arra elégségesek, hogy aktív részesei legyünk változó világunknak.

Szabó Roland
florista

(A sorozat a Dr. Ujvárosi Miklós Gyomismereti Társaság szakmai támogatásával valósul meg.)