A napenergia szektor 2012-ben Kína és a világ többi része, elsősorban az Európai Unió és az USA közti csörteváltásoktól volt hangos. A küzdelem a napokban kapcsolt magasabb sebességre, az érintett felek saját gazdaságuk védelme érdekében olyan lépésekre készülnek, melyek akár a napenergiához legkevésbé sem kapcsolódó ágazatokra is komoly hatást gyakorolhatnak. De ne rohanjunk ennyire előre, lássuk mi vezetett a jelenlegi helyzethez.
Hol hulljon a férgese?
A napenergia jó ideje a leggyorsabban terjedő megújuló energiaforrás, 2000 óta termelése évi 40-90 százalék közötti növekedést produkál, a szektor egyike azon keveseknek, melynvekedését virágzását a 2008-as gazdasági válság sem tudta komoly mértékben visszavetni. A gyakorlatilag több mint egy évtizede folyamatosan növekvő kereslet kínálta lehetőségen kapva-kaptak szükséges infrastruktúra kiépítésében, a fotóvoltaikus panelek gyártásában hatalmas üzletet szagoló befektetők. A gyártókapacitás robbanásszerű növekedése végül az impozáns kereslet mértékét is meghaladta, így gyilkos árverseny alakult ki az évek folyamán. Kína egyike volt azoknak az országoknak, akik nem csupán felismerték anno a lehetőséget, de gazdasági erejüknél fogva teljes mértékben ki is tudták azt használni. Kína távlati célja egyértelműen az, hogy megújuló energiák tekintetében a világ vezető exportőrévé váljon, ebbéli ténykedésének zászlóshajója tulajdonképpen a napenergia piaca. A kínai gyártók elképesztő állami támogatásokban részesültek és részesülnek mind a mai napig, ami viszont rövid úton azt jelentette, hogy a túltermeléssel küszködő globális piacot olcsó kínai napelemek árasztották el, egymás után bedöntve a helyi vállalatokat.
Habár a túltermelés egyenes következménye a gyengébb lábakon álló cégek kigyomlálódása, az európai és amerikai gyártóknak érthető módon nem igazán van ínyükre, hogy ennek terepéül szinte kizárólag saját kontinenseik szolgálnak, miközben Kína gyakorlatilag letarolja a piacot. Utóbbi megállapítás azonban legkevésbé sem jelenti azt, hogy a kínai gyártók prosperálnának. A kiélezett verseny következtében az árak közel negyedükre csökkentek 2008 óta, azaz a legnagyobb kínai vállalatok is tulajdonképpen hatalmas veszteséget termelnek. A jelek szerint azonban az ázsiai óriás stratégiája a külföldi konkurencia szó szerint bármi áron történő szétverése. Ez azonban nem folytatható a végtelenségig, sőt az igazat megvallva már most is roppant vékony jégen jár a kínai gyártókapacitás, mely jelenlegi formájában nem élné túl, ha exportját bármilyen mértékben korlátoznák.
Túl sok, túl olcsón
Márpedig ennek szükségességét mára belátták az amerikai törvényhozók, igaz a helyi vállalatok szerint túl lassan. Mielőtt a piacszabályozási döntéshozatalt nehézkessége miatt kezdenénk ostorozni, azt azért látni kell, hogy komoly ellentétesen ható érdekek feszültek egymásnak nem csupán a nemzetközi fronton. Végtelenül egyszerűen fogalmazva az olcsó kínai paneleknek köszönhetően ugyanakkora pénzből több beruházást lehetett megvalósítani, több munkahelyet lehetett teremteni, gyorsabban lehetett megvalósítani a kitűzött megújuló energia célokat, azaz bárminemű változtatással azt érték volna el, hogy míg az egyik oldalnak adnak, úgy a másiktól óhatatlanul el is vesznek. A nagy képet tekintve ez a folyamat azonban roppant káros, és messze nem csupán a gyártó vállalatok hogyléte szempontjából.
A drasztikus árcsökkenés ellenére is a fosszilis energia továbbra is nagyságrendekkel olcsóbb a megújulóknál, beleértve a napenergiát is. A tiszta energiát szorgalmazó támogatási rendszerek célja, hogy elősegítsék azt a technológiai innovációt, amitől végső soron a különbség eltüntetését várják. Egyszerűbben mondva egy olyan stabil belső piac kialakulását segítik elő, melyben a szereplők egymással történő versengése komoly lökést ad a kutatás-fejlesztésnek, ezáltal felgyorsítva a tiszta energia gazdaságossá válásának folyamatát. A kínai stratégia ezzel szemben nem a fejlesztésre, hanem a dömpingtermelésre koncentrál, az ázsiai üzemekből kikerülő panelek továbbra is leginkább első- és második generációsak. Árelőnyük azonban olyan óriási, hogy a hatékonyság és a minőség csupán sokadlagos tényezőknek számítanak a beszerzési döntések meghozatalában.
Többfrontos háború
Visszakanyarodva idén júliusban az USA lépett először, mikor az áron alul értékesített kínai panelek piactorzító hatására hivatkozva dömpingvámok bevezetésével egyenlítette ki a versenyfeltételeket. Ez súlyosan érintette a termelést a kereslet lassulásával sem csökkentő kínai gyártókat, akik sorozatos elbocsátásokra kényszerültek, továbbá kérték a kormány hatékonyabb nemzetközi fellépését is az ügyben. Kína panaszt nyújtott be a WTO-hoz, jelezve hogy véleménye szerint az USA több ponton is a nemzetközi kereskedelmi szabályokkal ellentétesen cselekedett, de más nem történt, vélhetően mivel elsődleges piacát és konkurenciáját közel sem Amerika jelenti. Nem így az Európai Unió, ami nem csupán gyártókapacitás terén jelent konkurenciát, de jelenleg a világ legnagyobb piacát is jelenti. A Bloomberg adatai szerint 2011-ben az összes Kínában gyártott panel és egyéb alkatrész mintegy 60 százaléka kötött ki az unióban, a csaknem 21 milliárd eurós üzlet a régióba irányuló kínai exporttevékenység 7 százalékát adta.
Ebből a szempontból tökéletesen érthető, miért reagált annyira agresszíven az ázsiai óriás arra a hírre, miszerint 25 napenergiában érintett európai vállalat a német SolarWorld vezetésével szeptemberben beadvánnyal fordult az Európai Bizottsághoz, aminek nyomán megindult a dömpingellenes eljárás Kína ellen. Habár a vizsgálat akár 15 hónapig is eltarthat, az ázsiai ország nem sokat váratott magára a válasszal, novemberben az unióból importált, a napelem panelek alapanyagául szolgáló poliszilikonnal kapcsolatban kezdeményezett ugyancsak dömpingellenes vizsgálatot, pár nappal később pedig ismét a WTO-hoz fordult beadványával, melyben az EU országokban gyártott napelem alkatrészek támogatásainak vizsgálatát kérte. A dolog pikantériája, hogy még az idei év elején az EU és Japán kísértetiesen hasonló vádakkal illette Kanada napenergiára irányuló támogatási rendszerét. Akkor a világszervezet nekik adott igazat, így elméletileg Kína igen jó esélyekkel várhatja az ítéletet, ám a jelek szerint inkább biztosra megy, nem hivatalos források ugyanis burkolt fenyegetésekről számolnak be, melyeket a Kínában tevékenykedő európai és amerikai cégeknek címeznek, bár ezeknek a híreknek a valóságtartalma azért eléggé megkérdőjelezhető.
Ugyanakkor látszólag nem a támadás az egyetlen eszköz Kína tarsolyában nehéz helyzetbe került iparágának megsegítésére, hanem saját belső piacának fejlesztése is. Fejleszteni pedig éppenséggel van mit, a világ legjelentősebb napelem exportőre ugyanis szükségleteinek alig 0,1 százalékát fedezi napenergiából. Az éves 2 gigawattos kapacitás túlnyomó részét ráadásul nagy erőművek adják, a kisebb telepekből alig néhány van elszórva az országban. A szabályozási környezet egyszerűsítésével és célzott támogatások bevezetésével a kínai kormány a helyzet gyökeres megváltoztatását ígéri. Tény, hogy óriási piac nyílna meg a gyártók előtt, szakértők már alig egy év elteltével a kapacitás megduplázódását vetítik előre, amennyiben az intézkedések megszületnek. A jelenlegi piaci szerkezetnek mindenesetre biztosan jót tenne, hiszen pillanatnyilag a kínai gyártók jellemzően termelésük 90 százalékát exportálják, kiszolgáltatottságuk lényegesen csökkenne. Ezzel együtt valószínűtlen, hogy akárcsak végéhez közeledne a napenergia-vita, a következő ár hónap legnagyobb kérdése az lesz, vajon meddig hajlandóak a felek elmenni és vajon mely ágazatokat sodorja még addig magával a küzdelem.
