Az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió közötti kereskedelmi megállapodás létrehozásának ötlete nem új, a gazdasági növekedés fellendülésével és a jelentős léptékű munkahelyteremtés lehetőségével kecsegtető egyezményről a világ két legnagyobb gazdasága között már régóta folyik a párbeszéd, amelynek az elhúzódó gazdasági válság, illetve a Világkereskedelmi Szervezet tagállamai közötti multilaterális kereskedelmi tárgyalások (dohai fejlesztési menetrend) megrekedése komoly lendületet adott.
Az TTIP mind a határidőket, mind a tartalmat, mind a várt eredményeket illetően meglehetősen ambiciózus terv. Az egyezmény alapvetően az USA és az Európai Unió közötti kereskedelem liberalizációját tűzte ki célul a vámok mellett a nem vámjellegű korlátok lebontásával (pl. adminisztratív akadályok, szükségtelen szabályozások, a beruházások korlátozása), a kölcsönös kereskedelmet és a befektetéseket akadályozó tényezők elhárításával, a szabályozások harmonizációjával. Az egyezmény aláírásának időpontja egyelőre bizonytalan - úgy tűnik Brüsszel és az egyes tagállamok jóval óvatosabbak - ám a tengerentúli fél eltökélt, hogy még az Obama-adminisztráció mandátumának lejárta előtt tető alá hozza a megállapodást.
Beáldozza az unió a mezőgazdaságot?
A David Cameron brit miniszterelnök által az egyetemes globális gazdaságtörténet legnagyobb léptékű kétoldalú kereskedelmi egyezményének előkészítése monumentális előkészítő munkát igényel, és számos neuralgikus pontja van. Ezek egyikea mezőgazdaság, és általánosságban az agrárszektor, amelynek ügye az Európai Unióban különösen kényes, az ágazatot övező viták többnyire hatalmas hullámokat korbácsolnak. Most sincsen ez másképp, sőt, az unión belül sokan tartanak attól, hogy a TTIP nagy vesztese Európa agrárszektora lesz, egyesek egyenesen az uniós mezőgazdaság feláldozásáról beszélnek.(A megállapodás következményeit értelemszerűen a hazai agrárszektor is viseli majd, ezekről lásd keretes írásunkat.)
Az agrárkereskedelmi liberalizáció a szabadkereskedelmi egyezmények legérzékenyebb fejezetének számít, és az agrárágazatot általában más szempontok szerint értékelik, mint az egyes ipari ágazatokat. Többek között azért, mert az agrárágazat liberalizációjának társadalmi hatásai erősebbek, és közvetlenebben jelentkeznek, mint más ágazatok esetében, másrészről azért, mert az agrárlobbik mindenütt a világon rendkívül erősek. "Emlékezzünk csak vissza arra, amikor Magyarország szabadkereskedelmi megállapodást kötött az unióval. Ez elsősorban az ipari termékekre vonatkozott, az agrártermékeknél csak koncessziókat alakítottak ki, meghatározott termékeknél, meghatározott mennyiségekre - hívja fel a figyelmet a téma szakértője, Meisel Sándor, a Világgazdasági Intézet Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontjának tudományos munkatársa.
A TTIP célja alapvetően a két fél közötti tarifális és nem tarifális korlátok lebontása lenne az agrárszektorban is. Ha az átlagvámot tekintjük, akkor annak mértéke Európában nagyjából a duplája az amerikainak (18% és 9-10%), így igaz, hogy ebben a tekintetben Európa többet veszítene, főleg, ha hozzátesszük, hogy az EU mezőgazdasága több területen kevésbé versenyképes az amerikaihoz képest. Látni kell azonban azt is, hogy az átlagvám nem annyira pontos mutató, hiszen egyes termékeknél a tarifák kiugróak lehetnek, míg másoknál nagyon alacsonyak. Ahogy említettük, a szabadkereskedelmi megállapodások esetében az agrárszektort általában nem úgy kezelik, mint a többi iparágat, elképzelhető, hogy nem kell az összes tarifa megszűnésével számolnunk (legalábbis nem azonnal), így a végeredmény valószínűleg a felek érdekérvényesítő-képességétől függ majd. A bizonyos termékekre megállapított vámok nem véletlenül magasak, és a felek ezekben az esetekben a jövőben is igényt tarthatnak bizonyos védelemre. Az unió például valószínűleg erősen lobbizni fog majd a jelenleg igen magas vámtétellel terhelt európai tejtermékek, pl. sajtok olcsóbb amerikai exportjáért, de számos más esetben az amerikaiak fognak kiállni a vámok teljes lebontásáért.
A támogatások versenye - Reformok az agrártámogatásokban?
A tarifális korlátok lebontásánál jóval bonyolultabb kérdés a nem tarifális elemek kezelése, ugyanis az egyes szabályozások rendkívül eltérőek, más alapokra épülve, más logika mentén érvényesülnek.
Az egyik legkényesebb ügy az, hogy az agrárkereskedelmi liberalizáció az agrárpolitikákat is érintené, ezen belül pedig az agrártámogatási rendszereket. A vámok lebontása ugyanis elkerülhetetlenné teszi az utóbbiak felülvizsgálatát is, hiszen a szubvenciók sok termék esetében mesterségesen fenntartott versenyképességet jelentenek, ami liberális megközelítésben jogosan fel aggályokat. "Ha lebontom a vámokat, és valamelyik fél a nulla százalékos vám mellett jóval nagyobb támogatást képes, vagy akar nyújtani a termékekre, akkor ez valójában már a támogatások versenye lesz. Ez az egyik fő ok, amiért az agrárliberalizáció kimarad, vagy csak részlegesen fér bele a szabadkereskedelmi megállapodásokba, és ezért az egyik legnehezebb ügy pl. a WTO tagok által folytatott tárgyalások során is" - mutat rá Meisel.
Mind az Európai Unió, mind az Egyesült Államok masszívan támogatja az agrártermelőket, azonban az egyes támogatáspolitikák megközelítése, célrendszere és eszközei különböznek, ami alapvetően nehezíti meg a szabályozások harmonizációját, behatárolva a liberalizációt is. Míg az EU közvetlenül a gazdálkodókat támogatja, az USA-ban nem a termelő kapja a támogatást, sokkal inkább az árak alacsonyan tartásán keresztül a fogyasztó - ha a kereslet magas, akkor a termelő is jól jár. Az agrárágazat szerkezete nagyban függ annak az egyes gazdaságokban és társadalmakban betöltött funkciójától. Ehhez illeszkedik a támogatáspolitika is: az unióban főleg családi birtokok vannak - és ezekre irányul a támogatás is - míg az USA-ban nagybirtokok (az átlagos birtokméret a hétszerese az uniósnak). Az előbbi megközelítésben a multifunkcionalitáson van a hangsúly, előtérbe kerül a munkahelyteremtés, a vidék népességmegtartó képessége, a vidéki életmód fenntartása (pl. fiatal gazdák), a környezet és a klíma kérdései (pl. zöldítés). Ez a megközelítés pedig teljesen ellentmond az amerikai, piacvezérelt megközelítésnek.
Ezek olyan ellentétek, amelyeket rendkívül nehéz feloldani, nagyon radikális és mélyreható szabályozási harmonizációt igényelnének, nem is beszélve arról, hogy a reformok erős társadalmi ellenállásba is ütköznének. Az már más kérdés persze, hogy sokan szívesen látnák a rendkívül költséges és sokak szerint pazarló, kevéssé hatékony uniós agrárpolitika újragondolását, az EU "szent tehenének" reformjába azonban már sokak bicskája beletört. Ugyanez a másik oldal estében is igaz: az amerikai termelők aligha lennének hajlandóak feláldozni kivételes státuszukat. Ezt azt jelenti, hogy bármennyire is átfogó liberalizációra törekednek a felek, a támogatáspolitikák reformjának egyelőre nincs realitása. "Az unió nem fogja feláldozni a mezőgazdaságot. Bár szerepe sem a GDP-ben, sem a foglalkoztatásban, sem a kereskedelemben nem olyan nagy jelentőségű, társadalmi szempontból elfogadhatatlan, hogy kidobják a közös agrárpolitikát. Ez valószínűleg egy következő elem lesz a liberalizációs folyamatban" - véli Meisel.
A szabályozási harmonizációban Magyarország olyan kérdésekben lehet érdekelt, mint az eredetvédelem, a földrajzi jelölések vagy a GMO-k. A beruházásokra a kevesebb kapcsolódási pont miatt nem lesz komoly hatással a megállapodás, az idén életbe lépett földforgalmi törvény pedig csaknem kizárja a lehetőségét annak, hogy a magyar termőföld tömegesen amerikai farmerok kezébe kerüljön.
Elárasztják Európát a GMO-k?
A szabályozás megközelítésének különbözősége az állategészségügy, az élelmiszerbiztonság és a környezetvédelem esetében is szembeötlő. Az európai szabályozás jóval keményebb ezeken a területeken is, az ennek való megfelelés pedig tetemes költségeket ró az uniós termelőkre. Az olyan országok, amelyek ezekre nem fordítanak akkora figyelmet - így pl. az USA - versenyelőnyhöz jutnak. Az unió az élelmiszerbiztonságban sokkal magasabb szintet képvisel, mint az USA, és ebből aligha lesz hajlandó lejjebb adni. Gondoljunk csak a genetikailag módosított szervezetek (GMO) által felvetett problémákra, amelyekkel kapcsolatban Európa nagyon kemény szabályozást alkalmaz.
Míg Amerikában hatalmas, több ezer hektáros területeket, minimális élőmunkával, csúcstechnológiájú géppel, esetleg GMO vetőmagokkal, rendkívül költséghatékonyan művelnek meg, addig az uniós mezőgazdaság alapvetően nem a tömegtermelésre van berendezkedve, hanem a minőségi, a klímavédelmet, a vidéket, az állatok jólétét is figyelembe vevő termelésre, és inkább a minőségi réspiacokra fókuszálva. Ez nem csak a szabályozásokból eredő versenyképességbeli különbségekre hívja fel a figyelmet, hanem rávilágít arra is, hogy az unió számára az olyan kérdéskörök, mint az eredetvédelem, az egyes termékmegjelölések, földrajzi jelölések sokkal fontosabbak, mint Egyesült Államoknak. Ez ismét egy olyan, speciális problémákat felvető szabályozási terület, amelyekben nehezen juthat dűlőre a két fél.
A legesélyesebb forgatókönyv szerint a vámcsökkentések megvalósulnak, de csak bizonyos korlátok között, a szabályozási harmonizáció pedig lassan, erős kompromisszumok és a felek érdekérvényesítő-képessége szerint történik majd meg. Az ördög azonban itt is a részletekben rejlik, ezek leszögezése pedig egyelőre messze van.
Az a félelem ugyanakkor, hogy az unió feláldozza a mezőgazdaságot a kereskedelmi egyezmény érdekében, meglehetősen túlzó. Ne feledjük, hogy olyan, világgazdasági szinten is meghatározó országok érdekeltek az ágazatban, mint Németország vagy Franciaország. Ezek az országok pedig kétségkívül kemény ellenfélnek bizonyulnak majd az amerikai fél számára.
