Fajgazdagságuk okán az erdők, főleg a természetes állapotukban található úgynevezett öregerdők különböző korú fákkal, elhalt növényi részekkel, bokros erdőszélekkel, lágyszárúakkal borított rétekkel és az ehhez kapcsolódó számtalan állattal a szárazföldi ökoszisztéma legértékesebb társulásai. Erdőre gondolunk akkor is, amikor a természet iránti vágy vesz rajtunk erőt, és bizony a klímaváltozás elleni küzdelemben is hatalmas szerep hárul rájuk. Elsősorban természetesen a fákra, olvasható a 24.hu oldalán.

Sőt, a világ mai hozzáállását, a klímacélok nehézkes gyakorlati megvalósítását elnézve talán az erdősítés jelenleg a leghatékonyabb módszer. A magyar kormány által ismertetett "klímavédelmi akciótervnek" is egyik alappillére, hogy 2030-ra az ország erdővel borított területét 27%-ra növelik.

A fák az életük során jelentős mennyiségű szén-dioxidot vonnak ki a légkörből, párologtatásukkal enyhítik a forróságot, árnyékolnak, és általánosságban elmondható, hogy pozitívan befolyásolják a talaj nedvességtartalmát, vízmegtartási képességét. Ám a kérdést szélesebb spektrumban vizsgálva kiderül, hogy egyáltalán nem mindegy, hova telepít az ember új erdőt. Az MTA-DE Lendület Funkcionális és Restaurációs Ökológiai Kutatócsoport és a Szegedi Tudományegyetem ökológiai tanszékének munkatársai azt vizsgálták, miként hat a fás szárú vegetáció a regionális vízháztartásra. Ennek eredményeként pedig elsőként bizonyították tudományos megalapozottsággal, hogy a Duna-Tisza közi homokhátságokon az erdők nem megtartják, hanem csökkentik a talaj víztartalmát, ezzel pedig gyorsítják a kiszáradást, az elsivatagosodás folyamatát. A tanulmány itt olvasható, a 24.hu pedig a részletekről Dr. Tölgyesi Csaba biológussal, a kutatócsoport vezetőjével beszélgetett.

Dr. Tölgyesi Csaba elmondta, hogy a kutatás célja egy szakmai körökben régóta fennálló kérdés vagy inkább sejtés tisztázása volt, amely szerint az erdők vajon homoki területeken is hozzájárulnak a talaj vízmegtartó képességének javításához, vagy épp ellenkezőleg? Ennek érdekében a kutatók az összes homoki erdőtípust megvizsgálták. A tét ugyanis meglehetősen nagy, a mezőgazdaságot és a rendkívül értékes vizes élőhelyeket is alapjaiban érinti.

- mondja a Tölgyesi Csaba.

A Duna-Tisza közén a középkortól egyre intenzívebb legeltetés folyt, idővel csupasz homokfelszínek váltak a táj jellemzőjévé, a szél homokviharokat kavart, a "minisivatagok" termőföldeket nyeltek el egymás után. Intenzív beavatkozásra volt szükség, az úgynevezett homokfásítás komoly sikertörténetté vált a múlt század végére. Mostanra azonban a túllegeltetés a múlté, a homokhátságok őshonos lágyszárú növényfajai már el tudnák látni a "feladatukat", képesek lennének megkötni a talajt.

Innentől kezdve érdemes a további erdősítés szükségességét átgondolni, különös tekintettel a jövő kihívásaira. A klímaváltozás már ma is érezhető hatásai erősödni fognak: változik a csapadék éves eloszlása, egyre kevesebb hullik a vegetációs időszakban, hosszabb aszályokra és a párolgást fokozó hőségperiódusokra számíthatunk, a szárazság fokozódik.

A legtöbb olyan területen, ahol a természet évezredek óta erdőket tartott fenn, ott e fás társulások híján a lehulló csapadék döntő többsége kárba veszne, patakok, folyók hátán elfolyna a tengerekbe. Igaz ez az Amazonas-medencére éppúgy, mint Magyarország középhegységeire. Ez ráadásul növelné az úgynevezett villámárvizek kockázatát is. Ide kell még venni a párologtatást is, ami hozzájárul a felhőképződéshez, majd az újabb csapadékhoz akár távolabb, akár helyben, miután a páradús levegőt "visszafordítják" a környező hegyek. A Duna-Tisza közén azonban nem erről van szó.

- mondta Tölgyesi Csaba.

Vagyis a víz fák nélkül sem vész kárba, sőt természetvédelmi és gazdasági szempontból is tökéletesen hasznosul. Logikus lehet azt feltételezni, hogy ha egy rendszer fák nélkül is működik, az még önmagában nem jelenti azt, hogy fákkal együtt kevésbé lenne hatékony. A fenti kutatás mégis ezt bizonyította, és a többrétű okokra is rávilágított.

Vízmegtartás szempontjából a "legrosszabb" a fenyőerdő. Itt ugyanis a tavasztól őszig tartó tenyészidőszakban a talaj felső 50-120 centimétere teljesen száraz, a talajvíz semmiféle utánpótlást nem kap. Miért? Mert egyrészt örökzöld fajként a fenyő egész évben, még a fagymentes téli napokon is párologtat, vagyis megállás nélkül szívja ki a nedvességet az amúgy is száraz talajból. Másrészt egy passzív folyamat eredményeként, amiatt, hogy a sűrű tűlevelek felfogják a csapadékot. A gyengébb esők, esetenként még az egész télen lehullott hó is úgy tud eltűnni a fenyőfákról, hogy nem érinti a talajt. Tölgyesi Csaba erre azt a példát hozta, hogy amikor az ember egy hirtelen eleredő esőben beáll egy fa alá, akkor a csapadék intenzitásától függően néhány percig száraz is marad. Ez a "néhány percnyi" vízmennyiség hiányzik mérhető módon az amúgy is csapadékban szegény régiókban.

Második helyen az őshonos nyárfa áll, ami nagy méretű leveleivel és kora tavaszi fakadásával ér el a fenyőhöz hasonló hatást. Vízellátottság szempontjából az apró leveleit viszonylag későn kibontó akác okozza a legkevesebb kárt, ám az idegenhonos faj olyan szinten átalakítja környezetét, a talaj kémiai összetételét, hogy szinte minden más fajt elűz, gazdasági szempontokon kívül minden a telepítése ellen szól.

Tölgyesi Csaba azt is kiemelte, hogy kutatásuk eredményei alapján a legkevésbé sem azt akarják sugallni, hogy el kell tüntetni a fákat a Duna-Tisza közéről, és hogy teljes egészében vissza kell adni a terület ősi, természeti arcát. A szakember azt az álláspontot osztja, hogy a további erdőtelepítések során figyelembe kell venni, hogy a sztyeppébe hajló környezeti feltételekkel rendelkező országrészben biztosan nem jó ötlet újabb erdőket telepíteni.

Vagy legalább ne mondja azt senki, hogy klímavédelmi célból kell erdősíteni a Homokhátságot. Ha a gazdasági és természeti szempontokat nem is tekinti az ember, akkor is, amit esetleg a fák szénmegkötő képességén nyerne az ország, azt sokszorosan elveszítheti az elsivatagosodás miatt. A jelenlegi lápos, vizenyős területek hatalmas mennyiségű szerves anyag bomlását késleltetik, így ha ez a tőzeg végleg szárazra kerül, jókora adag szén-dioxid szabadul a levegőbe.

Vannak negatív példák az átgondolatlan erdősítésre, a leglátványosabb épp Kínából. A Góbi sivatag terjedésének megfékezésére az ázsiai ország erdőtelepítésbe kezdett a tőle megszokott nagyságrendben. Körülbelül három Magyarországnyi területen ültettek fákat a homok megfogására. Kínában ugyan előfordul, hogy kozmetikázzák a számokat, de még így is egyértelműen az ellenkező hatást érték el, a fák a talaj "maradék" vizét is eltüntették, az elsivatagosodás fokozódott.

Ahol viszont fák híján felhasználatlanul kárba veszne a többletként jelentkező nedvesség a homokos területeken is, azok a folyók árterei és a lakott területek. Utóbbi a településeken keletkező hatalmas mennyiségű többletvizet jelenti, előbbi pedig kiváló apropó arra is, hogy a szűk hullámtérbe szorított folyóink korábbi árterének legalább egy részét újra megnyissák a víz, és így a fák számára.