Agrarszektor.hu: Nemrég jelent meg a Magyar Közlönyben a nemzeti felsőoktatásról szóló törvény módosítása, amely a gödöllői Szent István Egyetembe olvasztja a Kaposvári Egyetemet, az Eszterházy Károly Egyetem gyöngyösi Károly Róbert campusát és a keszthelyi Pannon Egyetem Georgikon karát. Miért volt szükség az integrációs lépésre?
Gyuricza Csaba: A hazai agrárképzésben és agrárkutatásban azonnali modernizációra van szükség, hogy a piaci igényeket kielégítő, fenntartható rendszer jöjjön létre. A mezőgazdaság világszinten dinamikusan fejlődik, de ezzel az ütemmel a magyar agrár-felsősoktatás az utóbbi időszakban nem tudott lépést tartani. Ennek egyik legfontosabb oka, hogy az infrastruktúra szétaprózott, a képzési tartalom nem elég modern és a gyakorlati megközelítés is hiányos. Magyarország kis ország, ma mégis 11 különböző egyetemen és 17 képzési helyen folyik agrároktatás, és ez olyan luxus, amelyet a gazdagabb országok sem engedhetnek meg maguknak. A hasonló területű Hollandiában, Dániában, Ausztriában és Szlovákiában például egy-két agrárképzési centrumot alakítottak ki, amely lehetővé teszi a felhasználható források hatékony felhasználását is. Mi most ezeket a forrásokat szétforgácsoljuk, ezért versenyhátrányban vagyunk más országhoz képest.
A.: Mennyire népszerű ma az agrárképzés a fiatalok körében?
Gy. Cs.: A rosszul működő mai rendszer miatt a hazai agráregyetemek megítélése is előnytelen, és ez is szerepet játszik abban, hogy az agrárpálya a fiatalok számára jelenleg nem igazán vonzó. Egy intézményre átlagosan ezernél kevesebb hallgató jut, az idei adatok pedig azt mutatják, hogy az agrárképzésben a jelentkezések száma 40 százalékkal csökkent. Ha ezt így hagynánk, a kisebb vidéki oktatási intézmények megszűnnének, és ezzel a vidéki értelmiség képzési bázisait veszítenénk el.
A.: A kormány szándékai szerint a hazai egyetemek többségénél változik a szervezeti-működési struktúra. Az agrár-felsőoktatási összevonás hogyan valósul majd meg?
Gy. Cs.: Az új egyetem több menetben alakul meg. Első lépésként a négy szervezet összeolvadása révén augusztus elsejével létrejön az új intézmény, amely Szent István Egyetem néven, ötcampusú szervezetként működik tovább. Ezt követően a létrehozott új egyetemnek az év végéig fel kell készülnie arra, hogy 2021. január elsejétől állami magánalapítványi működésre térjen át. Ez összhangban áll azokkal a kormányzati törekvésekkel, amelyek szerint a hazai egyetemek jelentős része a jövőben alapítványi fenntartású lesz. Az átszervezési folyamat része az is, hogy a megalakuló nagy agráregyetemhez csatlakozik a hazai gyakorlati agrárkutatást összefogó Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ tizenegy kutatóintézete és négy gazdasági társasága is. Kivételt csak a sárvári Erdészeti Tudományos Intézet és a budapesti Agrárgazdasági Kutató Intézet (AKI) képez, mivel előbbi a Soproni Egyetemhez, utóbbi pedig újra közvetlenül az agrártárcához tartozik majd.
A.: A szervezeti integrációba ezek szerint több mint húsz intézményt és gazdasági társaságot kívánnak bevonni? Ki vezényli le az átalakítást?
Gy. Cs.: Az innovációs és technológiai miniszter az integráció levezénylésével egy előkészítő bizottságot bízott meg, amelyet én vezetek. A testületben az összevonással érintett intézmények vezetői vesznek részt, én pedig a bizottság vezetése mellett - főigazgatóként - a NAIK-ot is képviselem. A testületen belül tizennégy munkacsoportot hoztunk létre, amelyek a legfontosabb - finanszírozási, oktatási, infrastrukturális, beruházási, gazdasági, humánerőforrási, jogi és kommunikációs - kérdésekkel foglalkoznak annak érdekében, hogy az új egyetem augusztus elsejétől megkezdhesse működését.
A.: Miért esett a választás arra, hogy az új intézmény központja a Szent István Egyetem legyen?
Gy. Cs.: A gödöllői intézmény számít ma a legnagyobb hazai agrárképzési centrumnak, amely a legtöbb hallgatót oktatja, illetve a legjelentősebb humáninfrastruktúrával és a legerősebb szakmai hátérrel bír. A kormány feltehetően ezért döntött úgy, hogy az új egyetem központja a Szent István Egyetem legyen, amely a hazai agrár-felsőoktatási intézmények közül a legkomolyabb nemzetközi beágyazottsággal és elismertséggel rendelkezik.
A.: Említette, hogy 11 egyetemen folyik ma agrároktatás, de közülük csak négyre terjed ki a mostani összevonás. Mi lesz a többi képzési hely sorsa?
Gy. Cs.: Egyes intézmények, így a nagy tudományegyetemeken - a Debreceni Egyetemen vagy a Szegedi Tudományegyetemen - belül létrehozott agrár-felsőoktatási szervezetek valóban nem lesznek részei az új agrár-egyetemnek. A tudományegyetemek multidiszciplináris módon működnek, ahol az agrárképzés szorosan kapcsolódik más ottani fakultásokhoz, mint amilyen az egészségipar, illetve az orvosi vagy a természettudományi képzés. Ezért nem agrárfókuszú intézményekként definiálják magukat, de hosszú távú fejlődésükbe beleillik, hogy náluk - az adott régió kiegészítő képzéseként - az agrároktatás is jelen van. A kormánynak ezzel kapcsolatban az volt az elképzelése, hogy ezek az agrár-felsőoktatási intézmények egyelőre maradjanak a multidiszciplináris egyetemek önálló campusai. Hosszabb távon pedig a piaci igények, illetve a hallgatói jelentkezések döntik majd el, mi lehet a jó megoldás: az agráregyetemi integrációt kell-e folytatni, vagy mai formájukban kell-e továbbra is működtetni a tudományegyetemi agrárcampusokat.
A.: Ha ma túlságosan sok képzési hely működik, a szervezeti integráció mellett felvetődhez a földrajzi értelemben vett koncentráció is. Az átszervezések részeként szóba jöhet-e egyes intézmények megszüntetése?
Gy. Cs.: Az agrár-felsőoktatás és az agrárkutatás elhatározott integrációja arra irányul, hogy a meglévő intézményrendszer működését hangoljuk össze, tehát az átszervezés semmiképpen sem jelenthet földrajzi koncentrációt. Nincs szó például arról, hogy a gödöllői központtal létrejövő nagy agráregyetem csak Gödöllőn nyújtana agrárképzési lehetőségeket. A vidéki intézményeket - a szarvasi, a kaposvári, a gyöngyösi vagy a keszthelyi campusokat - nem csak megtartani szeretnénk, hanem a piaci és a térségi igényeknek megfelelően erősíteni is akarjuk, mivel - ahogy már említettem - a vidéki agrárértelmiség jelentős bázisai lehetnek. Elképzelhető, hogy önmagukban nem lennének életképesek, de a létrejövő nagy agráregyetem humán- és anyagi infrastruktúráját kihasználva hosszú távon fennmaradhatnak, illetve eredményesen szolgálhatják ki a helyi és térségi fiatalok tanulási igényeit. A cél csak az lehet, hogy erős és magas színvonalú "tudományegyetemi láb" létrehozásával és gyakorlatorientált képzési helyekkel az európai felsőoktatási tér meghatározó szereplőjévé váljunk.
A.: Az imént már utalt rá, hogy a magyar agrár-felsőoktatás színvonala nem tudott lépést tartani az agrárgazdaság rohamléptékű fejlődésével. Elsősorban mely pontokon kellene korszerűsíteni a tananyagot?
Gy. Cs.: Ma nem csak az infrastrukturális körülmények és a képzési helyek szétaprózottak, hanem az egyetemi szakok is. A Szent István Egyetem például 79 szakon 243 képzési programot indított az elmúlt időszakban, így - mivel az évente belépő hallgatók száma 3 ezernél kevesebb - egy-egy képzési programra átlagosan mindössze 11 diák jut. Nyilvánvaló, hogy ez a rendszer drága és fenntarthatatlan, de nem képezi le a piaci igényeket sem. A világ első számú agráregyetemének számító hollandiai wageningeni egyetem mindössze 56 országos lefedettségű szakot működtet, tehát ebből is látszik, hogy nekünk is ésszerűsítenünk kell. Emellett azonban az is megállapítható, hogy a képzések tartalma sem igazodott a piaci elvárásokhoz. Ma egy mezőgazdasági mérnöki Bsc alapszakon az agrár-, a biológiai-gazdasági és a technológiai tárgyak aránya 60-20-20 százalék, míg a világ vezető egyetemein hozzávetőlegesen egyharmad-egyharma-egyharmad. Az is alapvető kívánalom, hogy a képzési szakok és szakirányok az eddigieknél jóval intenzívebben foglalkozzanak a digitalizációval és a precíziós gazdálkodással, de a gyakorlati képzést is át kell alakítani, mivel ez ma a hazai agrár-felsőoktatás egyik legnagyobb hiányosságának tekinthető. A jelenleg működő 34 tangazdaságot koncentrálni kell, hogy a gyakorlati oktatást a gazdasági élet követelményeivel összhangban lehessen hozni.
A.: Nemzetközi összehasonlításban milyen a hazai oktatói gárda színvonala?
Gy. Cs.: Szerintem ebben nem állunk olyan rosszul, bár tény, hogy a korfa nem mutat túlságosan jó képet. Az oktatói gárda elöregedett, mert a fiataloknak ma sajnos nem jelent komoly perspektívát, hogy az agrár-felsőoktatásban dolgozzanak. Ezért az oktatói pályát vonzóvá kell tenni a számukra, és rendezni kell a fizetéseket is. Ennek érdekében első lépésként a közeljövőben kétlépcsős béremelés valósul meg, a későbbiekben pedig az alapítványi forma lehetővé teszi, hogy a bérezés differenciált, teljesítményalapú lehessen. Bízom abban, hogy a fiatalok elkötelezettségét fokozhatja, ha látják, hogy az új egyetemen korszerű infrastrukturális körülmények között dolgozhatnak majd. Az a célunk, hogy az elmúlt ötven-hatvan év legjelentősebb agrár-felsőoktatási fejlesztését hajtsuk végre infrastrukturális beruházásokkal és a képzési szerkezet modernizálásával.
A.: Mennyire maradnak el a felsőoktatási lehetőségek a versenyszférában elérhető jövedelmektől?
Gy. Cs.: A mai bértáblát az egyetemi tanári fizetés határozza meg, amely - a teljesség igénye nélkül - havi bruttó 550 ezer forint körüli összeget jelent. A tanársegédi bér ennek körülbelül a 40 százalékát, az adjunktusi hozzávetőlegesen 50 százalékát, a docensi pedig 70-80 százalékát teszi ki. Egyértelmű, hogy ezekkel a kereseti lehetőségekkel a fiatalokat hosszú távra nem lehet az agrár-felsőoktatásba csábítani, tehát radikális változtatásokra van szükség.
A.: A nemzetközi kimutatások szerint a magyar agrár-felsőoktatási intézmények ma nem tartoznak a világ élmezőnyébe. Az integráció mennyiben javíthatja a ranglistás eredményeket?
Gy. Cs.: Arra törekszünk, hogy az integráció révén olyan gyakorlatorientált, tudományos háttérrel rendelkező oktató és kutató intézmény jöjjön létre, amely megfelelhet a nemzetközi kihívásoknak is. Az európai példát éppen a már említett wageningeni egyetem mutatja, amely hasonló struktúrával működik. Ugyanilyen lépésekkel modernizálták a varsói egyetemet is, amely a térség egyik vezető agráregyetemévé vált az elmúlt években. A nemzetközi rangsorolásban a hazai agrár-felsőoktatási intézmények legjobbjai is csak eseti jelleggel férnek bele a legjobb 200 intézményt feltüntető listába. Ezért határozott szándékunk, hogy az új nagy egyetem az erőforrások racionalizálásával és összehangolásával ezen a listán feljebb kapaszkodjon. Nem elérhetetlen cél, hogy akár öt éven belül bejussunk az első százba, de szerintem jól szervezett és szakmailag megfelelően átalakított intézménnyel az sem lehetetlen, hogy hosszabb távon a világ első 20-30 agráregyeteme közé is bekerüljünk.
