Hajdu Ráfis János és felesége, Bakos Mária 1968-ban kezdték el gyűjteni azokat a mezőgazdaságban használt gépeket, eszközöket, ipari és néprajzi emlékeket, amelyeknek ma a Mezőkövesden található Mezőgazdasági Gépmúzeum ad otthont. Ahogy a múzeum alapítója egy 2020-as, a tiszafüredi Főnix TV-nek adott interjúban elmondta, az 1945 után megjelent, "régen minden rossz és elavult volt" szemlélettel szembeni tiltakozásból kezdte el gyűjteni a múlt emlékeit, legyen szó régi dokumentumokról, lovak és marhák adásvételi passzusairól vagy régi gépekről. Mint mondta, életcéljának tekintette a múlt megőrzését, és a régi parasztgazdaságok emlékeinek megóvását.
A múzeum alapítója beszélt arról is, hogy a legelső gép, amit megvásárolt, meglepő módon nem egy traktor volt, hanem egy régi fűrészgép. Hajdu Ráfis János a kezdeti időkben pedig mindent és bármit megvásárolt, amit talált, vagy amit ajánlottak neki, ha ezzel el tudta kerülni, hogy az adott gépet be kelljen szolgáltatni az államnak. A szakember elmondta, hogy jóformán minden pénzét, minden megtakarítását gépekre költötte, de előfordult, hogy a családjától kellett kölcsönkérnie, hogy megvásárolhasson egy-egy "új" gépet.
A Hajdu Ráfis János és felesége által összeállított gyűjteményt 1979-ben előbb közgyűjteménnyé, majd 1993-ban immáron hivatalosan is múzeummá nyilvánították. A nagy motorgyűjtés 1984-85 között, az erőgépcsarnok felépítése pedig 1990 és 1992 között zajlott. A múzeum végleges formáját 2000-2001 között nyerte el, amikor felépült a Láng gőzgép-pavilon és a kombájn-szín, valamint a múzeum birtokba vette a Gödöllőtől ajándékba kapott traktorokat. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei múzeum rendelkezik Közép-Európa legnagyobb ilyen jellegű tematikus gyűjteményével. A múzeum területe mintegy 5000 négyzetmétert tesz ki, és több mint 3000 gép található itt, a lokomobilok, a gőz- és dízeles traktorok mellett vannak lóvontatású járművek, tűzoltóeszközök, vízierőgépek, áramfejlesztő aggregátorok, cséplőgépek, magtisztítók és darálómalmok is. Az állomány bővítése folyamatos, bár az utóbbi időszakban némileg lassulni látszik.
A lokomobil eredetileg valamely munkagép meghajtását biztosító, kis hatásfokú, 10-60 kilowattos teljesítményű energiafejlesztő egység volt, amelyet tűztér, gőzkazán, dugattyús gőzgép, forgattyús tengely és lendkerék összeépítésével alakítottak ki. A lokomobiloknak voltak helyhez kötött, illetve vontatott vagy önjáró változatai is. Ez utóbbiak, vagyis a kormányművel és széles acélkerékkel is ellátott gőztraktorok vagy gőzvontatók alkalmazása főként az útépítésben (úthenger) és a mezőgazdaságban (gőzeke, cséplőgép), valamint alkalmanként a hadviselésben, főként a tüzérség szolgálatában volt jelentős. A helyhez kötött lokomobilokat jellemzően a bányászatban használtak a fúrókalapács meghajtására és a bánya megvilágítására. A köznyelvben a lokomobilt használták a modern traktorok és cséplőgépek elődjeinek megnevezésére is.
A traktorok már a 19. század elején megjelentek, amikor még gőzhajtású eszközökként használták őket. Az első benzinüzemű traktort John Froelich építette meg 1892 ben Iowában. Az első, belsőégésű motorral működő kerekes traktor megalkotása az amerikai IHC gyár nevéhez fűződik. Az 1907-ben megalkotott járművet 1912-ben követték a lánctalpas traktorok is, de őket már a Holt-Caterpillar gyártotta. Ezekből a járművekből elsőként a Ford húzott jelentősebb hasznot, a Fordson névvel ellátott saját gyártmányú traktorokat 1917-től kezdve sorozatban állították elő futószalagon. A magyar traktorgyártás 1923-ban indult meg a Hofherr-Schranz Gép gyárában, ezt követően Győrben és Csepelen is beindult az üzemi gyártás. A mezőkövesdi gépmúzeumban a korai külföldi és magyar traktorok számos példánya megtalálható.
(A cikkben szereplő képeket Szedlák Levente készítette.)
