A vad károsítása és károkozása annak idején, egészen a 90-es évek elejéig nem volt annyira kardinális kérdés, mint napjainkban, a vadgazdálkodás és erdőgazdálkodás ugyanis gyakran járt kéz a kézben. Ebben az időszakban a becslést az Országos Erdei Érték- és Árszabályzat alapján kellett elvégezni, egészen a rendszerváltásig. Azt követően ugrásszerűen megnövekedett a magánkézbe kerülő erdőterületek száma, és innentől a vadkár is kezdett egyre komolyan problémákat generálni. A 2000-es évektől kezdődően az úgynevezett Márkus-Mészáros módszert alkalmazták, amelyet Dr. Mészáros Károly és Dr. Márkus László dolgozott ki. Később pedig az ERTI (Erdészeti Tudományos Intézet) az elmúlt évtizedben korszerűsítette a költségérték táblázatokat Nagy Imre vezetésével, és mára már a honlapján vadkárbecslési segédletet tett közé. Ma ez az általánosan elfogadott becslési eljárás és a vadkárbecslési útmutató is ezen alapszik.
Páll Miklós publikációjából kiderül, hogy a különféle kárformákat, a kárt okozó vadfajokat a vadászati jogszabályok tételesen is megnevezik, ha valami pedig hiányos, az megtalálható a Ptk.-ban, azaz a Polgári törvénykönyvben. Erre azért van szükség, mert vannak olyan károkozások, amelyek nem a növénykultúrákban, hanem egyes erdészeti vagy mezőgazdasági berendezésekben fordulnak elő. Illetve itt kell megjegyeznünk, hogy elkülönítendő a nem vadászható vadfajok és a vadászható vadfajok által okozott kár becslése és bírálata is.
A 2018-as álláspont szerint kétféle jogosultsággal lehet az erdőben vadkárbecslést végezni szakértőként. Eszerint becslést végezhet az a szakértő, aki a jogszályban előírt képesítéssel rendelkezik, és őt a vadászati hatóság nyilvántartásba vette. Az előírt képesítés csak és kizárólag felsőfokú vadgazdálkodási végzettség lehet. A másik eset, amikor olyan igazságügyi szakértőről beszélünk, akinek a bejegyzett szakterülete „erdei vadkár, erdei vadkárok becslése”. Ehhez okleveles erdőmérnöknek, vadgazdálkodási szakmérnöknek vagy vadgazda mérnöknek kell lennie. Ezek a kritériumok azért is fontosak, mert a szakértőnek ismernie kell a vad életformáját, táplálkozási szokásait, anatómiáját és még számos olyan tulajdonságot, melynek ismeretében meg tudja állapítani, hogy a károkozás milyen okokra vezethető vissza. Ezen felül tisztában kell lennie az erdészeti fogalmakkal, továbbá erdészeti tapasztalatokkal kell rendelkeznie, hiszen a becslés későbbi szakaszában a legfőbb szerepet az erdőérték-számítás játssza majd. A továbbiakban az erdészeti vadkárnak alapvetően három fő típusát különböztetjük meg. Hántáskárok, az erdősítésekben keletkezett károk és a termés felszedéséből eredő károk.
A már említett károkozások közül talán a leggyakoribb kárforma az erdősítésekben keletkezett károk, melyet további két különböző, mennyiségi és minőségi kártípusra oszthatunk. Az erdősítést szinte kivétel nélkül meg kell ismételni, ha olyan mértékű mennyiségi kárról beszélünk, amely befolyásolja az erdősítés kimenetelét. Ha csak elvétve fordul elő a károkozás, azt pótlással orvosolhatjuk. Azért mert ebben az esetben a károsított csemeték gyakorlatilag megsemmisülnek, így az erdősítési terv teljesítése kudarcba fulladhat. Minőségi kárról akkor beszélünk, ha a csemeték nem semmisülnek meg, a károsítás következtében nem pusztulnak el, ugyanakkor a fejlődésük, növekedésük elmarad a várhatótól. Például akkor, ha az egyed csúcsrügye sérül, ugyanis a növény fényért folytatott versenyében, csúcsdominancia vagy másnéven apikális dominancia alakul ki, ami egy hormonilag szabályozott versenyjelenség. Amennyiben a csúcsrügy valamilyen oknál fogva sérül vagy eltűnik, a hormonháztartás felborul és különféle további jelenségek mutatkoznak. Növekedésromlás vagy éppen ennek az ellenkezője, afféle túlkompenzálás.
Hántáskárról akkor beszélünk, amikor a leggyakrabban fiatalkorú, vékonykérgű állományokban a vad táplálkozása során kárt tesz a csemete kérgén, törzsében. Kifejezetten érzékeny erre többek között a fenyő. Ha a hántás nem éri körbe a teljes törzset, a kár akkor is jelentős, hiszen a lehántott kéreg helyén afféle sebkapu keletkezik, ahol a másodlagos károsítók, gombák megtelepedhetnek. Ennek eredményeként a fa korhadni kezd, ami pedig évről évre egyre csak ront a faanyag minőségen. Majd kivágás után a rönkminőség romlik. A vadkár becsléséhez meg kell határozni azt, hogy az adott károsított egyednek milyen szerepe van az állomány további fejlődésében.
Termés-, szaporítóanyag felszedéséből eredő kár
Ahogy a nevében is benne van, erről a károkozásról akkor beszélünk, amikor a természetes felújításra tervezett erdőben a lehullott termést a vad felszedi, és emiatt a természetes újulat elmarad. Ez egy olyan mennyiségi vadkárforma, amit jóval nehezebb egyértelműen bizonyítani, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a termést vadászható vadfaj egyedei élték fel. Mindamellett, hogy számos olyan tényező akad, ami miatt a termés mértéke elmarad a várttól. Betegségek támadhatják meg, vagy éppen madarak szedik fel. Ennek bizonyítása meglehetősen időigényes és alapos indoklást igényel. Okozhatja többek között a vaddisznó túrással, a nagyvad a makkfelszedéssel, illetve akár a csemetekerti növénytermesztés során a vadászható madárfajok magfelcsipegetéssel, kikaparással.
A kár megállapításának két formáját ismerjük. Az egyik a mintavételes eljárás, melynek során mintaterületeket jelölnek ki, majd egyedenként értékelik az ott található csemetéket a károsítás szempontjából. Ahhoz, hogy minél pontosabb eredményt kapjanak, a lehető legnagyobb tőszámmal kell dolgozni, ami kifejezetten idő és költségigényes lehet. A másik eljárás pedig a mérnöki becslés, amely egy egyszerű, de annál alaposabb területbejárásra alapozott szembecslési eljárás. Ez a kevésbé pontos, de mégis a legelterjedtebb becslési módszer. Ebben az esetben a kárszakértő 10%-os pontossággal becsüli meg a vadkár mértékét.
Előfordul, hogy van az erdősítésben úgynevezett plusz csemete. Ez azt jelenti, hogy a csemete mennyisége az elvárt csemeteszám fölött van. Az ebben a csoportban okozott kár becslésének kérdése vitatott, hiszen két álláspont ütközik egymással. Az egyik úgy vélekedik, hogy a „fölös” csemete a vagyon részét képezi, tehát ha szerepe van az erdő fejlődésében, akkor a benne keletkezett kár is kárnak számít. A másik vélekedés ennek a fordítottja, hiszen ebben az esetben, ha a tervben szereplő mennyiségű és minőségű csemete sértetlenül, egyenletes eloszlásban megjelenik az erdősítésben, akkor a plusz csemetékben keletkezett kár nem számít kárnak. Erre létezik egy végtelenül egyszerű, de annál szemléletesebb példa. Legyen az egyszerűség kedvéért a területen 10 csemete. Az egyik évben a vad károsít 5 darabot, de marad 5 ép, ami megfelel az elvárt csemeteszámnak. Majd rákövetkező évben a vad károsítja a megmaradt 5 ép csemetét, de az előző évben károsítottakat most nem bántja. Tehát megvan az abban az évben elvárt sértetlen csemete szám. Ugyanakkor a rágáskárnak köszönhetően, most már a 10-ből egyetlen csemete sem fejlődik megfelelően. Ennek nyomán az ésszerűbb álláspont az, hogy a fölös csemetében okozott kárt is kárként kell értékelni, ameddig annak az állomány fejlődésében szerepe van. Ennek értékeléséhez a szakértő megmondja azt, hogy a következő évben például melyik csemete lesz, amelyet az ápolás során úgyis eltávolítanak, ezeket a becslés során figyelmen kívül kell hagyni.
A fentiek ismeretében a megfelelően megválasztott szakember segítségével megelőzhető a becslés során felmerülő számos kellemetlenség, illetve az esetlegesen évekig elhúzódó per. Nagyobb az esély a vitatható ügyek tisztázásra, a felmerülő problémák mielőbbi megoldására.
