Bár az áradás alapvetően egy természetes folyamat és a folyók vízjárásának része, az árvízi helyzetek az ember és az áradó víz kapcsolatának értelmezésében mára sokkal inkább félelmet keltő, negatív előjelű jelenségekké változtak, ahol az emberélet és az épített környezet védelme az első. Nem várhatjuk tehát ugyanazt a gátak közé szorított folyóinktól, mint amit annak idején fokgazdálkodással foglalkozó őseink kaptak a Tisza mentén.
A szakemberek számos alkalommal kiemelik egyfelől azt, hogy a hazánk területén árvízkor átfolyó óriási vízmennyiség sem mennyiségi, sem minőségi szempontból nem alkalmas arra, hogy a földekre átvezetve megoldja a korábbi hónapokban kialakult aszályhelyzetet.
A Duna esetében például az átlagos vízhozam Budapestnél 1 800 m3/mp, a csúcs árvízi hozam viszont nagyjából 10 000 m3/mp. Ahogy Timár Gábor, az ELTE geofizikus professzora ezzel kapcsolatban fogalmazott: ha teljesen kiszárítanánk a Balatont és ennyi vizet vezetnénk bele, akkor körülbelül két nap alatt telne meg. Az tehát egyáltalán nem reális, hogy ezt az óriási mennyiségű többletvizet kellene ilyenkor tározókba vezetni, hogy a következő évi aszálynál kihúzza a gazdákat a csávából.
Akkora eső jött, amilyet rég láttunk itthon: kegyetlen ciklon söpört végig
Ha a minőségi szempontokat nézzük, egy áradó folyó bőséges hordalékot, hulladékot, sőt a partmenti derítők átmosásának lehetősége miatt szennyvizet is sodor magával, ami kivezetéskor a földekre kerülne. Emellett nem elhanyagolható a fordított irány sem: az is kérdéses ugyanis, hogy a szántóföldről milyen gyomirtók, gombaölők és egyéb növényvédő kemikáliák kerülnének vissza a folyómederbe és az hogyan befolyásolná a vízi ökoszisztémát. O. Lakatos Boglárka, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem doktorandusza szerint ráadásul közbeszólhat még egy fontos tényező, ez pedig a tulajdonjog kérdése:
A helyzet attól is nagyban függ, hogy kié a terület, ahová ki kellene vezetni a vizet. Lehet, hogy geográfiai szempontból adott lenne egy mélyártér, a tulajdonjogok azonban nagyon is közbeszólhatnak. Az általános igazság ugyanis az, hogy kisebbségben van az a csoport, aki észleli a kivezetés lehetőségét és jelentőségét, a nagy többség viszont erről nem is nagyon akar tudni vagy épp úgy véli, kára származna belőle. És persze az sem mindegy, hogy a mentett oldalra való kivezetés kis vagy közepes méretű családi gazdaságokat, több száz hektáron gazdálkodókat, önkormányzati területeket, erdőgazdaságokat vagy nemzeti parkokat érintene, a víz ugyanis nem csak az első tulajdonos kerítéséig folyna. Nagy probléma, hogy ezzel kapcsolatban kapacitás hiányában nem indult még el semmilyen párbeszéd. Az aszállyal küzdő gazdák által mostanában készített videók alapján viszont talán úgy tűnik, mégis lenne lehetőség leülni és kompromisszumot találni.
A szemünk előtt folyik el a megoldás - mit kellene tenni?
A megoldás nem az árvízzel érkezik
Ha születik is közös döntés, a kivezetés akkor sem az árvíz idején kellene megtörténjen, hanem sokkal inkább kis- vagy középvíz idején. Timár Gábor szerint például a Duna-Tisza közi Homokhátság elsivatagosodásának megállítására a Duna normál hozamának egy százaléka is elég lenne. Ha elkészülne egy olyan zsiliprendszer, amiből napenergiával működő szivattyúk emelnék át a vizet a Homokhátság magasabban fekvő területeire, az a professzor szerint megoldhatná az aszály problémáját, és lényegesen kisebb tájátalakítással is járna, mint a több száz éve tervezett Duna–Tisza-csatorna.
Elöntheti a földeket az árvíz: hatalmas károkat okozhatnak az áradások
Emellett műszakilag az is megoldható lenne, hogy a belvízelvezető csatornákat vagy a szántóföldi környezetben korábban öntözésre használt, de ma már felhagyott, betemetett, nem karbantartott csatornákat erre a célra is üzemeltetnék. Ha belvíz van, le lehetne rajtuk vezetni a vizet, egyébként viszont alkalmasak lennének megtartásra is. Ezzel a potenciális üzemrend változtatással kapcsolatban azonban néhol még az a gondolat uralkodik, hogy ezeket a belvízelvezető csatornákat üresen kell tartani, mondván: ha jön a belvíz, legyen benne hely, hogy lemehessen a többlet. Holott ez a kettős hasznosítás a vízmérnökök szakmai támogatásával nagyon is kivitelezhető lenne.
A kulcs a folyamatos átállás
Lakatos Boglárka egyetért abban, hogy a probléma megoldása sokkal inkább egy átgondolt és jól kivitelezett átállási folyamatban rejlik, mintsem egy őrült kapkodásban. Mint mondja: ha árvíz idején szeretnénk megoldani a vízelvezetést, az olyan, mintha az ember egész évben nem spórolna, majd amikor karácsonykor megkapja a bónuszt, abból akarná kifizetni az augusztus óta halmozódó csekkeket.
Lényegében két megoldás lehetséges. Az egyik a teljes paradigmaváltás, ami a mostani kicsatornázott, kibetonozott infrastruktúrát állítja át természetalapú megoldásokra, ahol lehet. Egy több mint 100 éve berögzült infrastruktúra átalakítása azonban nem kis feladat, a szakemberek (át)képzéséről nem is beszélve. Marad tehát a másik megoldás, ami szerint kénytelenek vagyunk a jelenlegi rendszerben gondolkodni, és helyszínről helyszínre, egyénről egyénre menni és kitalálni a megoldást a specifikus igények alapján, a jelenleg rendelkezésre álló tudással, infrastrukturális és természeti adottságokkal. Nem várhatunk arra, hogy föntről majd jön egy szabályozás, ami ezt mindenkinek kötelezővé teszi. Minden gazdának, helyi közösségnek magának kell elkezdenie az átállást
– hangsúlyozza az NKE szakértője.
Hozzátette: az eltérő területi igények alapján különféle természetalapú vízmegtartó intézkedések alkalmazására van lehetőség, melyek mindegyike a víz helyben maradását és beszivárgását segíti elő. A dombvidéki, lejtős felszíneken például többek között a szalagsávos ültetés és a takarónövények alkalmazása segíthet, ezek bevezetése azonban nem oldja meg a helyzetet egyik napról a másikra. De ez a fajta átállás nem is egy egyszeri, projektalapú beavatkozás kell legyen, hanem sokkal inkább egy lassú folyamat, amit éveken, akár évtizedeken keresztül kell tovább alakítani, finomítani.
Így fulladnak vízbe a növények a földeken: hamar súlyos lesz a helyzet
A víz visszatartásában Timár Gábor szerint is gondolkodni kell, arra azonban ő is felhívja a figyelmet, hogy az árvizek minden cseppjét nem lehet megtartani. Mint arra a professzor rámutat:
ami szeptemberben levonult a Dunán, annak a túlnyomó részét mielőbb le kellett engedni, és ez 10 év múlva is így lesz. A más módon megtartható kevés viszont megfordíthatja a térség szárazodását. És ez a megtartható kevés is jóval több lehetne, mint amennyit most megtartunk.
Elöntheti a földeket az árvíz: hatalmas károkat okozhatnak az áradások
Gyarapodó szélsőségek
Mivel egyre sűrűbben tapasztaljuk a saját bőrünkön is, hogy a klímaváltozás ellenünk dolgozik, a helyzet egyre sürgetőbb megoldást kíván. Bár hazánk éves csapadékmennyisége várhatóan az eddigiekhez hasonlóan 5-600 mm marad, ez a mennyiség azonban nem egyenletesen, hanem szélsőséges eloszlásban, inkább egy-két erős ciklonhoz kötődő 50-100 mm-es egységekben hullik majd le. Ebből pedig egyenesen következik az is, hogy az áradások gyakorisága is nőhet. Azt is ki kell ugyanakkor emelni, hogy ez a kihívás messze nem csak a vízügyet és az agráriumot illeti, így a megoldásához ágazatok közötti párbeszédre és széleskörű összefogásra is szükség van. Mint azt Báder László a Hidrológiai Közlönyben megjelent cikkében is megfogalmazta:
a feladat megoldható, azonban minél később fogunk hozzá ebben a szellemben, annál nehezebbé tesszük saját munkánkat. A magyar vízügyi ágazat jelentős tapasztalatokat halmozott fel, amelyekre építve ennek az óriási kihívásnak a megoldásában újabb szintet léphet előre.
