Merre tart a világ élelmiszer-termelése? Milyen jellemzőkkel határozhatók meg az élvonalba tartozók?
Növekvő kereslettel kell számolni az élelmiszerpiacon. Az erre irányuló felmérések szerint 2050-ig 70%-kal növekszik az élelmiszerek iránti igény. Ezt lényegében három tényező határozza meg: a szegényebb országokban a gabonafélék és a tömegtermékek iránti kereslet bővül elsősorban; a Kelet- és Délkelet-Ázsia nagy országaiban a dinamikusan növekvő új középosztály húsfélékből, tejből és tejtermékekből, valamint zöldség- és gyümölcsfélékből fogyaszt egyre jelentősebb mennyiséget; végül pedig számottevő keresletnövekedés várható a minőségi, garantáltan egészséges élelmiszerek iránt.
Azt is figyelembe kell venni, hogy jelenleg mintegy egymilliárd ember éhezik a Földön, ezért jelentős mennyiségi növekedést kell elérni élelmiszerekből. Emiatt fontosnak tartom, hogy a biotechnológia új eredményei és a GMO-növényfajták (természetesen megfelelő módon ellenőrizve) elterjesztése is járuljon hozzá az éhezés megszüntetéséhez. A fejlett világ nem lehet közömbös az éhezők nehéz sorsa iránt, ezért többirányú intézkedés szükséges, amelyeket a fejlett országoknak kell kezdeményezniük. Ezt az igen nehéz és régóta megoldatlan problémát tárgyaló és megoldásokat kereső legutóbbi római konferencián magam is részt vettem. Azt tapasztaltam, hogy egyre határozottabb tenni akarás nyilvánul meg a fejlett országok részéről az éhezés megszüntetése érdekében.
A fejlett világ liberalizált része egyébként az előző időszakban egyre növelte részarányát a világ élelmiszer-kereskedelméből és várható, hogy részesedésük tovább növekszik.
Az EU fejlődési trendje mennyire igazodik a legfejlettebb országok versenyképességének növekedéséhez? Hogyan változik az EU piacmegtartó képessége?
Az EU eddig nem teljesen adekvát válaszokat adott a világ agrárgazdaságát és élelmiszer-kereskedelmét jellemző tendenciákra; úgy is mondhatnám, hogy „is-is” mezőgazdasági politikát folytat. Ezzel szemben a legversenyképesebb mezőgazdasággal rendelkező országokban az élelmiszer-termelést egy „normál” gazdasági ágazatnak tekintik, amelynek fő mozgatója a profit és felesleges állami kötöttségekkel nem korlátozzák a piaci szereplők tevékenységét. Egyértelmű tapasztalat, hogy azokban az országokban fejlődik az agrárgazdaság a legnagyobb ütemben, ahol bürokratikus előírások nem gátolják a termelőket. ű
Emellett a méret-gazdaságosság kérdését is megemlíteném, mert ma már a legfejlettebb agráriummal rendelkező országokban százezres nagyságrendű hízósertés-telepek és több ezres tehenészetek működnek, magas szintű piaci versenyképességgel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kisméretű gazdaságoknak ne lenne létjogosultsága, például a helyi piacokra való termelésben, de összefogással, egységes és jó minőségű termékek előállításával akár a nagy áruházláncoknak is lehetnek beszállítói. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a kicsik bizonyos extra előnyökkel is rendelkeznek a nagyokkal szemben, mint például a nagyobb odafigyelés, a közvetlenebb érdekeltség, a lelkiismeretesebb munka. Ugyanakkor a kicsiknek bizonyos korlátokkal számolniuk kell, mint például a tőkeszegénység, a hiányosabb felkészültség, vagy a piacra jutás nehézségei.
A 2004-ben csatlakozott közép-kelet európai országoknak hogyan sikerült az EU-tagság, és ezen belül Magyarország nyert-e az EU-val?
Erről a kérdéskörről Jámbor Attilával írtunk egy tanulmányt, s ebben részletesen bemutatjuk az uniós tagság első öt évét. Egészében véve ennek az időszaknak pozitív a hozadéka mindegyik csatlakozó ország számára: a legfontosabb, hogy növekedett és stabilizálódott a mezőgazdaság jövedelme (az EU-támogatások nélkül viszont veszteség lenne!). Ugyanakkor megfigyelhető egy markáns differenciálódás is az egyes tagországok között az alkalmazkodást illetően: amíg Lengyelországban és a balti államokban 20-25%-os volt a termelés növekedése, addig sajnos Magyarország nemigen tudta bővíteni a termelés volumenét, de a jövedelem a hazai gazdálkodóknál is jelentősen növekedett. Súlyos következményként kell megemlítenem, hogy a mezőgazdaság struktúrája erőteljesen extenzív irányba módosult és ez természetesen az export összetételében is jelentkezik, a feldolgozott élelmiszerek rovására. Az agrár-külkereskedelmünk pozitív szaldója azonban ezzel együtt is növekedett.
Visszatérve a 2004-ben csatlakozó országok értékelésére, az is egyértelműen kimutatható, hogy jórészt az agrárpolitikák különbözősége volt a meghatározó az egyes országok eltérő teljesítményében: amíg nálunk nagyobb részt árkiegészítő jellegű támogatásokkal segítette a kormány a termelőket az EU-csatlakozás előtt, addig például Lengyelországban a versenyképesség feltételeinek javítása állt a középpontban és ezen belül az élelmiszeripart fejlesztették. Így a csatlakozást követően versenyképes élelmiszerekkel jelentek meg az egységes piacon. A gyengébb magyar eredményeket részben a földkérdés megoldatlansága is magyarázza. Jelenleg a földmoratórium meghosszabbítása van napirenden. A magyar földtulajdonlás megvédése vitathatatlan célkitűzés. Ezt azonban olyan földtörvénnyel is el lehet érni, amely formálisan nem zárja ki a külföldieket, viszont nagyon szigorú feltételeket támaszt. Ilyen például a helybenlakás, a szakképzettség, a nyelvtudás megkövetelése stb. Egészében véve azt mondhatom, hogy Magyarország kevesebbet profitált a csatlakozásból a lehetségesnél. Ennek okát abban látom, hogy az agrárkormányzat nem állt mindenkor a helyzet magaslatán.
Ön milyen 2013 utáni KAP-ot tartana kívánatosnak Magyarország számára?
Úgy látom, hogy számunkra fontos lenne, hogy a területalapú és a versenyképességet javító támogatások fennmaradjanak 2013 után is. Egyelőre azonban még nem érzékelem, hogy az új tagországok érdekei karakterisztikusan artikulálódnának. Érdemi vitákat kellene folytatni idehaza is a KAP jövőjéről és közösen kialakítani az álláspontokat az érdekeltekkel. A kormány sem generált igazán valódi eszmecseréket erről a fontos és sürgető kérdésről.
Ön szerint melyek a legfontosabb középtávú agrár- és vidékfejlesztési célok, amelyek nemzeti hatáskörben intézendők?
Először az illúziók fogságából kellene kijutnunk a realitások világába. Egyre sürgetőbben vetődik fel, hogy a jelenleginél több embernek legyen munkája vidéken. Ehhez azonban meg kell változtatni a jelenlegi extenzív termelési struktúrát: fejleszteni kell az állattenyésztést és az élelmiszeripart, továbbá elősegíteni, hogy a feldolgozóipar jelentős hányada a magyar termelők kezébe kerüljön. Mindezek megvalósításához egy átfogó kormányzati programra van szükség.
És befejezésül még egy fontos kérdésről: Magyarországon olyan duális agrárpolitika kívánatos, amely a legkisebb gazdaságok fokozottabb, a versenyszféra esetében pedig mérsékeltebb támogatást jelent; ez utóbbi kört azonban mielőbb meg kell szabadítani a bürokratikus és indokolatlan hatósági kötöttségek béklyóitól.
Forrás: Agrárhírek
