A rendszerint két napos rendezvény első napján az egyes ágazati szövetségek (növénytermesztés, állattenyésztés, takarmánygyártás, vetőmagtermelés, stb.) tartják megbeszéléseiket, míg a második nap a „plenáris ülésé”, ahol rendszerint egy-egy jelentős, a szövetkezetek szempontjából meghatározó fontosságú téma megvitatása kerül terítékre. Az idei évben ez a közös agrárpolitika jövője volt, az e köré szervezett vitafórum előadóinak a francia és európai szövetkezeti mozgalom néhány jeles képviselőjét kérték föl.
Mint az már az első nap ágazati fórumain nyilvánvalóvá vált, a szövetkezeti mozgalom legalább olyan mértékben érintett a KAP jövőjének tervezésében, mint az egyéni gazdálkodók. Őket is ugyanazon problémák aggasztják: energiahatékonyság, környezetvédelem, fönntartható gazdálkodás, versenyképesség, az EU-n belül (szerintük) meglévő versenytorzító jelenségek (pl. az egyes tagországokban fizetett munkabérek és azok járulékai terén tapasztalható különbségek, adminisztrációs terhek és rugalmatlanság az ügyintézésben), globális konkurencia, valamint az élelmiszer-nagykereskedelemmel szembeni pozíciók. Mint Paolo de Castro, az EP mezőgazdasági bizottságának elnöke elmondta, a lisszaboni szerződés „mindent fölborított” azzal, hogy az EP-nek a korábbiaknál jóval nagyobb szerepet biztosított, így egészen más alapra helyeződött a mezőgazdaság uniós képviselete is. Ennek ellenére személy szerint nincs meggyőződve arról, hogy 2011. nyara előtt bármilyen garancia lesz arra, hogy a KAP költségvetése a jövőben is biztos lesz. Úgy fogalmazott, félő, hogy a KAP jövőjéről szóló vita nem arról fog szólni, milyen is legyen a jövő ideális európai mezőgazdasága, hanem hogy ki milyen pénzben kifejezhető előnyöket kaphat és az a többieknek mibe fog kerülni…
A kihívás hatalmas: többet kell termelni, mint eddig – hiszen bármennyire is „kényelmes” megoldás lenne, az európai gazdák nem dughatják a fejüket a homokba a globális élelmezési problémák előtt -, jó minőségben és a korábbiaknál kevesebb segédanyag fölhasználásával, ami minden korábbinál hangsúlyosabbá teszi a mezőgazdasági innováció szükségességét, az agrár K+F finanszírozásának biztosítását és az erre fordítható források bővítését úgy az állami, mint a magánszektorban. Paolo de Castro szerint azonban „Európa láthatóan fél az innovációtól”, elég csak azt megnézni, milyen agrárkutatás folyik az USÁ-ban, Brazíliában, Kínában, Indiában vagy Ausztráliában. Ahogy Európa készül föladni – a korábbi liberális irányzatok hatására – több olyan, hosszú idő alatt fölépített, a KAP részét képező intézkedést, mint pl. a tejkvótákat, amit az USA most akar bevezetni. Úgy vélte, mielőtt leépítünk valamit, elengedhetetlen annak vizsgálata, valóban le kell-e építeni, vagy az új piaci kihívások ismeretében nem kell-e valamilyen új eszközzel fölváltani? A piaci árak szélsőséges ingadozása napi valóság, a hosszú távú élelmezés-biztonság érdekében ennek kiküszöbölésére, hatásainak ellensúlyozására hatékony eszközrendszert kell kialakítani. Fontos a viszonosság elve, azaz ha az EU tagállamaitól megkövetelünk valamit, azt tegyük kötelezővé a harmadik országok számára is, legyen szó európai élelmiszerbiztonsági, állatjóléti elvárásokról vagy az USÁ-ba irányuló élelmiszer-exporttal szemben támasztott amerikai követelményekről.
Philippe Mangin, a Coop de France elnöke megjegyezte, ha az EU PIB-jéhez viszonyítunk, a KAP alig kerül valamibe, miközben mindenki megoldhatatlan föladatként akarja megélni. Szerinte tudomásul kell venni a legfelsőbb politikai síkon is, hogy az élelmiszertermelés a következő generációk számára nem csupán stratégiai kérdés lesz, de egyenesen nagyon komoly nemzetközi konfliktusok forrásai is lehet, részben kapcsolódva az ivóvíz problematikájához. Ebben a helyzetben a francia mezőgazdaságnak nincs más választása, mint a termelékenység legalább szinten tartása mellett a versenyképesség javítása, ami egy olyan elaprózott termelési struktúra mellett, mint a franciaországi, nagyon nehéz föladat. Miközben a világban hihetetlen koncentrációk mennek végbe például a növényvédő-szerek és tápanyagok, valamint a vetőmagok piacán, csak Franciaországban legalább 2500 szövetkezet működik, köztük pedig nagyon kevés az akkora méretű, ami nemzetközi szinten is „tényezőnek” számít. Ezekből kellene jóval több, ugyanis az, hogy elkezdődött a fogyasztók irányából egy, a helyben előállított termékek keresletét célzó és a közvetlen értékesítést előnyben részesítő folyamat, rövid távon egyáltalán nem oldja meg az értékesítési problémákat és számos mezőgazdasági termék – pl. gabonák – esetében egyébként sem jöhet szóba. A termelés olyannyira „atomizált”, hogy egy-egy nagyobb cég érdeklődését szinte lehetetlen fölkelteni, a beszállítói kör szervezése pedig szóba sem jöhet ilyen föltételek mellett. Hollandiában például olyannyira más – francia szemmel nézve – a termelői struktúra, hogy föl sem vetődött, hogy a beszállító gazdák védelme érdekében törvényben kellene kötelezni a fölvásárlókat a több éves szerződések megkötésére! Ők ezen már réges-régen túl vannak, Franciaország pedig alig képes megbirkózni a föladattal. Ettől függetlenül a gazdák többsége végre belátta, hogy ezekben az „ínséges időkben” a kormány nem fogja helyettük megoldani a jövedelemcsökkenés problémáját, nekik kell saját magukat az eddigieknél jobb alkupozícióba hozni a földolgozókkal és a nagykereskedelemmel szemben.
A francia mezőgazdaság egyik – jelenleg „éppen aktuális” – állatorvosi lova a húsmarha ágazat. A közelmúlt vágóhíd-blokádjai és más termelői akciókat ugyan megértéssel fogadta a közvélemény és a politika is, a kormány részéről (sokadjára) történtek kísérletek a gazdák helyzetének stabilizálására, de Bruno Le Maire a közelmúltban több alkalommal is nyilvánvalóvá tette, átfogó és mélyreható strukturális, a vágóhídi rendszert is érintő változások nélkül minden, az ágazat megmentésére szánt fillér kidobott pénz. A vágóhídi rendszerben (is) a már említett német mezőgazdaság (lenne) a követendő példakép, míg a szükségesnek ítélt összességében hatalmas volument kitevő beruházások kapcsán az álláspont az, hogy ezen a téren is már a „startvonalon” versenyhátrányban vannak. Itt azonban a spanyolok a példaképek, ahol egy komolyabb beruházást a lényegesen egyszerűbb és rugalmasabb engedélyeztetési és ellenőrzési procedúra miatt akár egy évvel hamarabb be lehet fejezni, mint Franciaországban, és az ennyivel korábban kezdhet termelni. Saját bevallásuk szerint a franciák hónapokat képesek meddő vitákkal tölteni vagy lényegtelen apróságokon vitatkozni tudomást sem véve a körülöttük lévő világról, miközben versenytársaik sokkal gyorsabban és rugalmasabban képesek döntéseket hozni. Ahogy a „versenyképességi csatában” az is számít, hogy mekkora a vállalkozások mérete – a kis- és középvállalkozás fogalma egészen mást jelent Spanyolországban, Németországban vagy Olaszországban, mint Franciaországban. Ez elsősorban a versenyképesség alapjait jelentő vállalati innováció szempontjából bír döntő jelentőséggel, ugyanis egy adott cégméret alatt nem lehet elegendő szürkeállományt foglalkoztatni, így nincs a cégnél innováció sem a termelésben, sem a marketingben, sem az üzletstratégiában – és ezek egy részét nem lehet piaci alapon megrendelni. Ezt a helyzetet segíthetné a külső befektetők bevonása, akár egyéni gazdálkodóról, akár szövetkezetről vagy bármelyikük cégéről van szó. A vállalkozásfejlesztési ügynökség, az OSEO számos olyan konstrukciót kínál, ami a befektetési kapacitásokat növelné, de hiába, ha az érintettek képtelenek fölvenni a versenyt a kihívásokkal és messze alatta maradnak a minimum-elvárásoknak – mondta Philippe Mangin.
Az elnök szerint a szövetkezeti mozgalom jövője három pilléren nyugszik Franciaországban: „szürkeállomány”, elhivatott fiatal gazdák és megfelelő tőke a mezőgazdaságban – e három föltételnek kell teljesülni annak érdekében, hogy versenyképesség biztosított legyen. Nem baj persze, ha a világgazdaságban is nyugvópontra jutnak bizonyos folyamatok és megszűnik a termelők kitettsége az áringadozásoknak. Véleménye szerint ezért fontos, hogy a G20-ak ki tudják dolgozni a mezőgazdasági nyerstermékek globális piacszabályozási mechanizmusát, a biztonságos ellátás érdekében pedig kontinensekre lebontott több éves stratégiai tartalékokat kell képezni.
A sürgős brüsszeli találkozó miatt távol maradt Bruno Le Maire miniszter álláspontját tolmácsoló kormánytisztviselő szerint a versenyképességet három szinten kell értelmezi, nemzeti, európai és világviszonylatban történő összehasonlításban. Azért, hogy a francia gazdák mindhárom síkon megállják a helyüket, egyszer és mindenkorra véget kell vetni az individualizmusnak, a termelésben és a földolgozásban egyaránt az erők egyesítésére van szükség. Ehhez szükség van arra is, hogy ágazatonként és régiónként is legyen legalább egy-egy vezető szerepet játszó nagy szövetkezet, ennek létrehozásában akár az állam is kész szerepet vállalni az egyébként most is létező eszközökkel – amikkel eddig egyedül a Limagrain szövetkezet élt. Ezek a korábbinál hatékonyabb irányítási struktúrával rendelkező nagy szövetkezetek már érdemben tudnak pályázni azokra a nagyon jelentős, vállalati innovációt és kutatást is támogató forrásokra, amik a francia kormány idén indított gazdaságélénkítési programja keretében nyíltak meg (K+F tevékenységre összesen, minden tudományterületet ideértve, mintegy 25 milliárd euró). A versenyképesség javítása, a szerkezet és működési hatékonyság növelésének szükségessége a miniszter szerint is elengedhetetlen, az ágazati versenyképesség javítására megítélt 300 millió euró pedig csak arra elég, hogy az érintettek lendületet vegyenek, a többi kizárólag tőlük függ. A kormány eltökélt abban, hogy a szakmai szervezetekkel közösen megvizsgál minden vélt vagy valós, az uniós piacon beazonosítható versenytorzító hatást és megpróbál ellene érdemben tenni – erre már példa a mezőgazdasági idénymunka közterheinek csökkentése. Ami pedig a környezetvédelmi kérdéseket, az előírások betartását és betartatását illeti, az a véleményük, hogy a fönntartható mezőgazdaság termelés elve vitathatatlanul nagyon fontos, de megfelelő pragmatizmussal és rugalmassággal kell kezelni.
Somogyi Norbert
forrás: VM
