A napraforgó beillesztése a növényi sorrendbe nagy gondosságot igényel. Az előveteményei közül ki kell zárni a vele azonos kártevőkkel-betegségekkel rendelkező növényeket, a "káros N bőséget" visszahagyó növényeket, és a nagy vízfelhasználású kultúrákat. Az önmaga után termesztés káros hatásai a "fertőzési nyomás" növekedése valamennyi termesztett növényünk közül a napraforgónál jelentkezik a leglátványosabban. Ezt a problémát szinte kivédhetetlenül felerősíti az árvakelésû napraforgó. A napraforgó termelőknek ezért a cukorrépa termelőkhöz hasonlóan 5 évre előre kell ismerni a növény gazdaságon belüli helyét, ehhez kell igazítani, rá kell építeni a növényi sorrendet, csak így tartható be az elengedhetetlen 5 éves vetésváltás /az előzőek miatt a napraforgó termelésnek elemi feltétele a megfelelő bírtok nagyság/. A napraforgó a közel azonos herbicid rezisztencia miatt rendkívül rossz előveteménye a cukorrépának és a hüvelyes növényeknek. Ezekből a kultúrákból a "gyomnapraforgó" csak elviselhetetlen költségek árán irtható ki. Az előző szempontoknak leginkább az őszi búza - napraforgó - őszi búza, vagy kukorica - napraforgó - őszi búza, illetve kukorica - napraforgó - kukorica növényi sorrenddel tudunk megfelelni. A kukorica elővetemény talaja természetesen legyen triazin-mentes és a betakarítása során, lehetőleg használjunk szecskázó adaptert.
Tápanyagigénye trágyareakciója
A napraforgónak közismerten rossz a tápanyag-reakciója, ezért a tápanyag igényéből, csak nagy pontatlansággal tudjuk becsülni a trágya-igényét. Csak tápanyagban szegény homoktalajon lehet számítani jó trágya-reakcióra. A trágyázási kísérletekben általában nem lehet igazolni a különböző adagú- és arányú trágyák kaszattermésre gyakorolt hatását, ezért az e témával foglalkozó irodalmi közlemények nagyon ellentmondásosak. Általános egyetértés van abban, hogy a "N" az olaj - fehérjeszintézis antagonizmusa révén csökkenti a %-os olajtartalmat. A növekvő "N" mennyiség hatására általában növekszik a szármagasság, a tányérátmérő, a megdőlt tövek száma, a kaszatsúly, és a héjarány, csökken az olaj% és az üres kaszatok aránya, változatlan marad viszont a tányéronkénti kaszat szám. A "P" ellensúlyozza a "N" túlsúlyt, a "K" javítja a szárazságtûrő képességet. Ellentmondásosak a konkrét hatóanyag szükségletre vonatkozó közlemények. A rossz trágya-reakció vélhetően, a napraforgó "ésszerûtlen" felépítésével a kedvezőtlen harvest index-szel magyarázható. A trágyázási kísérletek alapján nem lehet kétséges, hogy az "alkalmazástechnikának" tehát a trágyaanyagok kijuttatási idejének és módjának sokkal nagyobb a jelentősége, mint az alkalmazott mennyiségeknek és arányoknak. Nem ártana ilyen szempontból a sor /starter/ trágyázás szerepét újra értékelni és a tenyészidő alatti trágyázás lehetőségét megvizsgálni. A hagyományos alkalmazástechnikai eljárásokkal a gyenge, vagy közepes tápanyag-ellátottságú talajokon 50 kg N, 50 kg P és 100 kg/ha K hatóanyag alkalmazásával érték el a legnagyobb hektáronkénti olajhozamot.
Talajelőkészitése
Az alkalmazandó talajmûvelési eljárásokat befolyásoló feltételek /elővetemény, talajtípus, gyomviszonyok, eszközellátottság stb./ rendkívül változatosak, ezért nem lehet -és szükségtelen is - az ezzel kapcsolatos feladatokat egy mindent átfogó rendszerbe foglalni. A napraforgót ismerő termelők jól tudják, hogy a nagy olajtartalmú hibridek a kaszat megváltozott morfológiai szerkezete miatt /héj-bélarány, 1000 kaszat-tömeg/ sokkal igényesebbek a talaj-előkészítés színvonalára, mint a korábbi, hagyományos kaszatú szabadelvirágzású fajták, és igényesebbek ilyen szempontból a kukoricánál is. Kiemelve a napraforgó talajmûvelésével kapcsolatos specialitásokat megjegyezhetjük, hogy az nem igényel feltétlenül mély mûvelést, kedvezőek a tapasztalatok a forgatás nélküli mûveléssel, meghálálja az elővetemény alá adott altalajlazítást és a talaj előkészítés színvonalára igényesebb a kukoricánál. Tapasztalataink alapján a gyakorlatban elkövetett leggyakoribb hibák a következők: 1. Lazítóeszközöket használnak eke helyett ott, ahol ennek nincsenek meg az agronómiai feltételei /megfelelő talajnedvesség-állapot, jól "kezelhető" szármaradvány tömeg, gyökér és szártarackos gyomoktól mentes talaj/ 2. Esetenként nincsenek meg a vegyszeres gyomirtás talajfizikai feltételei. Ilyenkor túlságosan rögös a vetőágy és a rögök "árnyékoló hatása" miatt rossz hatásfokúak a preemergens gyomirtószerek. 3. Gyakori jelenség a tavaszi túlmûvelés. A feleslegesen sok menetszámú mûvelés a talajok elporosodásához, - majd különösen a barna erdőtalajokon, intenzív esők után - cserepesedéshez, majd lassú és hiányos keléshez vezet. A tavaszi túlmûvelés veszélyét leginkább az őszi szántás elmunkálásával kerülhetjük el. Legyen ezért irányelv, hogy minden esetben munkáljuk el az őszi szántást, ha megvannak annak a feltételei, amikor tehát a megkésett szántás, vagy talajvédelmi okok (defláció-veszély, elfolyásra, téli tömörödésre hajlamos szik-, réti-, agyag talaj) nem zárják ki annak elvégezhetőségét. Csak ilyen körülmények után van módunk a vetőágy előkészítés során a menetszámok minimalizálására. A "túlmûvelés" nem csak felesleges menetszámot jelent, hanem a tárcsa tavaszi használatával a szükségesnél nagyobb mélységet is. A "túlmûvelés" elkerülésének persze technikai feltételei vannak. Az elöregedett hagyományos eszközökkel ez az elv nehezen valósítható meg.
Fajtahelyzet
A nemzeti fajtajegyzékben szereplő 3 szabadelvirágzású fajta, 10 igen korai, 58 korai és 28 középérésû hibrid, valamint az 5 étkezési hibrid minden igényt kielégít. Jó lehetőség van a hibridmegválasztás során a vetésváltási igények (búza elővetemény) figyelembevételére is. A fajták és a hibridek potenciális termőképessége sajnos közel sincs kihasználva. Közismert, hogy a szabadelvirágzású fajták és a hibridek környezeti igénye eltér egymástól. A szélsőségesen kedvezőtlen adottságú "kényszer" termőhelyeken válasszuk a szabadelvirágzású fajtákat.
Vetése
A gyors egyenletes kelés feltételeit a vetőágy előkészítéssel és a vetéssel teremtjük meg. A túl korai vetés elfekszik, kipusztul, kigyomosodik. A túl kései könnyebben válik a peronoszpóra áldozatává. A napraforgó optimális csirázási hőmérséklete közel azonos a kukoricáéval, ezért azt azzal egy időben kell vetni. Nem lehet e két növény a vetésidő szempontjából egymás versenytársa. Olyan vetőgép kapacitásra lenne szükség, hogy április közepe és vége között mindkét növény vetésével végezni lehessen. A napraforgó "sûríthetősége" az ideális hektáronkénti tőszám nem értelmezhető a hibrid típusa és a várható vízellátási viszonyok ismerete nélkül. A sûríthetőséget alapvetően a hibrid habitusa szármagassága és tenyészideje befolyásolja. A fajtatulajdonosok a minimális és a maximális tőszám megadásával, - rendszerint 5-10 ezer tő/ha szélsőérték eltéréssel - közlik a hibridek kívánatos tőszámát. A legkorábbi és legkésőbbi hibridek javasolt betakarítási tőszám 35 és 60 ezer tő/ha között változik. A tényleges tőszámot a javasolt szélsőértékeken belül a tavaszi induló vízkészlet alapján célszerû megállapítani. Száraz ősz és tél után csak a minimálisan megjelölt tőszámértékeket vessük ki. A helyrevetés általános szabályai szerint a várható kelési és tenyészidő alatti veszteségek figyelembevételével kell növelni a betakarításkor kívánatos tőszámot. Kifogástalan kelési feltételek mellett elegendő + 10 % vetőmag vetése. Nagyon fontos körülmény, hogy jó vízellátási viszonyok mellett a hektáronkénti növényszám 30 és 60 ezer között kevésbé befolyásolja az össztermést sokkal inkább az olajtermést. A napraforgó termesztésben elkövetett legnagyobb agrotechnikai vétek a túlsûrítésből származó felesleges "önkonkurencia". A 60 ezer tő/ha feletti állományok nem csak növényvédelmi gondot okoznak, de rendszerint a vízhiány látványos jeleit (vékony felnyurgult szár, kis tányérfelület) is mutatják. A napraforgó kifejezetten érzékeny a tenyészterület alakjára. Az állományon belül szinte képtelen tolerálni, ha a két szomszédos növény közelebb, mint 15 cm-re kerül egymáshoz. A kívánatos 4-6 cm-es vetésmélység betartása mellett ezért a soron belüli tőszám egyenletességnek is nagy jelentősége van.
A napraforgó károsítói
A napraforgó eredményes termesztését sok kórokozó és kártevő nehezíti. Kedvező ökológiai feltételek között gyakran számíthatunk járvány vagy gradáció kialakulására. A veszteségek csak úgy előzhetők meg, ha birtokoljuk azokat az ismereteket, amelyek biztosítják a károsító szervezetek és az általuk kiváltott tünetek felismerését. Így tudunk erre alapozva hatékony növényvédelmet megvalósítani.
Betegségek
A napraforgó gyûrûs mozaikosodását az uborka mozaikvírus (cucumber mosaic Cucumovirus) okozza. A betegség 1990 óta ismert hazánkban. Terjedése várható. Felismerhető a levelek mozaikfoltossága és a klorotikus gyûrûs mozaikfoltosság alapján. A vírus mechanikai úton és levéltetvekkel is terjed.
A napraforgó klorotikus-nekrotikus levélgöndörödését a dohánycsíkosság vírus (tobacco streak Ilarovirus) okozza. A kórokozó hatására a levelek klorotikusan elszíneződnek és göndörödnek. Jellemző tünet a levelek felének vagy az egész levélnek a nekrotizálódása és az azt megelőző lyukacsododás, valamint érkivilágosodás. A vírus mechanikai úton, levéltetvekkel és tripszekkel terjed.
A baktériumos lágyrothadás (Erwinia carotovora) polifág fajként károsítja a napraforgót. A napraforgó szárán, a levélnyeleken és a tányéron olajzöld, vizenyős, nyálkás foltok láthatók a kórokozó támadását követően. A károsítás előre haladtával a foltok összefolynak, a szár üregessé válik, ezért a növény elszárad. A beteg növény tányérja bûzösen rothad és szétfolyik, eközben a kaszatok is károsodnak.
A napraforgó-peronoszpóra (Plasmopara halstedii) először a talajból és a kaszatokról kiindulva fertőz. Korai fertőzés esetén már a csíranövények sziklevelein megjelenik a penészgyep kiverődés. A fiatalkori fertőzés következménye a növények pusztulása vagy a törpe növekedés és a tányérképződés elmaradása. A fertőzött, de életben maradt növények sok levelet fejlesztenek. A kifejlett növények alsó levelein fehér penész kiverődés látható a főér mentén, majd az oldal erek vonalában a levéllemezen. A kártételek megelőzése érdekében célszerû a rezisztens hibridek termesztése.
A napraforgó-lisztharmat (Erysiphe cichoracearum) gyakran előforduló betegség, de közel sincs olyan jelentősége mint a többi – napraforgó betegséget okozó – kórokozóknak. A fertőzés tünetei lisztes bevonat formájában az alsó és a középső levél-emeleteken láthatók.
A diaportés szár- és tányérrothadás (Diaporthe helianthi) az 1980-as évektől ismert veszélyes kórokozó hazánkban. A betegség tünetei a növény különböző részein felismerhetők a tenyészidőszak közepétől. Tipikus tünetei vannak a szár alsó harmadában majd azt követően a szár felsőbb régióiban, a levéllemezen és a tányéron. A foltok világosbarnák, nagyméretûek, széleik elmosódottak. Tipikus megjelenési forma a szár és a levélnyél alap ízesülése körül kialakult folt. A fejlődés folyamán a foltok sötétednek és nagyobbodnak. Sok esetben elérik a 20 cm hosszúságot, amelyek szár-ölelökké válnak. A foltok végül kifakulnak és szürkésbarnára színeződnek. A beteg növény szárának bélszövete elsorvad, üregesedik és sárgás színû lesz. A növények korán elszáradnak a vízforgalmi zavarok következtében. A leveleken az erek által határolt nagyméretû barna színû foltok alakulnak ki, amelyek elszáradnak. A tányérok fonáki oldalán szintén foltosodás, majd szövetelhalás következik be. A károk megakadályozása érdekében rezisztens fajtákat termesszünk és alkalmazzuk az 5-6 éves vetésváltást.
A fehérpenészes szártő-, szár- és tányérrothadás (Sclerotinia sclerotiorum) a napraforgó egyik legismertebb és legsúlyosabb károkat okozó veszélyes betegsége. A járvány kialakulására hajlamosító körülmények között 100 %-os fertőzés is előfordulhat. A kórokozó megtapad a kaszat felületén, ezért csírázáskor már onnét vagy a talajból támad és a csíranövény rothadását okozza. A talajhoz közeli szártő részen a gomba támadása következtében kifakuló majd barnuló foltok látszanak, amelyeken később megjelenik a fehér vattaszerû micélium tömeg. A szár középső részén nagyméretû világosbarna foltok alakulnak ki, rajtuk koncentrikus sávozottsággal. A szállító szövetek mindkét esetben roncsolódnak, a növény hervad, a szár eltörik vagy kidől. A fertőzött tányérok fonáki oldalán augusztusban nagyméretû barna vizenyős foltok képződnek, amelyen a gomba micélium szövedéke látható. A fertőzés okozta kártétel a kaszatok között is látható. A tányérrothadás következménye a rostos szakadozás és a kaszatok kihullása. A kártétel helyén a micélium szövedékben és a növény szöveteiben kialakulnak a scleróciumok, amelyek fekete színûek és különböző alakúak. A védekezés eredményessége felveti az agrotechnikai rendszabályok betartását.
A szürkepenészes szár- és tányérrothadás (Botrytis cinerea) szintén a legsúlyosabb károkat kiváltó kórokozónak tekinthető. Járvány esetén a veszteség elérheti a 90 %-ot. A fertőzés eredménye a jellegzetes szürkés, fakóbarna elszíneződés, amit rothadás követ. A károsított növényrészeken megjelenő penészgyep szürke színû. A károsítás érvényesül a kaszatok felületén, a tányérok mindkét oldalán, a száron, a leveleken és a virágbimbókon. A kórokozóra többnyire a hosszú tenyészidejû fajták fogékonyak. A járványszerû terjedés megelőzhető a jó tápanyag ellátással, az egészséges vetőmaggal és a tőszám beállítással, ami lehetőleg ne haladja meg a 45-55 ezer tő/hektárt.
A fekete szár- és levélfoltosság (Phoma macdonaldii) hazánkban 2 évtizede ismert. Idáig jelentős károkat nem okozott. Tünetei tipikusan a szár alsó és középső harmadában, valamint a levélalap ízesülésénél alakulnak ki. A kórkép nagyméretû fekete színû és éles vonallal határolt. Figyelemfelkeltő, hogy a foltok felülete gyakran ezüstösen csillog. A szár bélszövete erőteljesen károsodik, amely a foltok alatt sötétbarnára, feketére színeződik. A károsítás következménye, hogy a széllökések hatására a szár eltörik. A védekezés alapeleme a fertőzött növények mély alászántása.
A napraforgó rozsda (Puccinia helianthi) gyakran előforduló kórokozó, de jelentős károkat nem okoz. A betegség a tenyészidőszak végén lép fel és ilyenkor a hajlamosító tényezők segítségével járványt okozhat. A rozsdabarna uredo, majd a fekete teleuto telepek virágzással együtt megjelenhetnek a levelek fonáki részén. Az első tünetek az alsó majd később a középső levél-emeleteken láthatók. A kórokozó ellen hatékony a rezisztenciára nemesítés. Eredményes még az árvakelések megsemmisítése és a fertőzött növénymaradványok mély alászántása.
A hamuszürke szárrothadás és hervadás (Macrophomina phaseolina) az elmúlt évtizedben a napraforgó egyik legsúlyosabb betegsége volt hazánkban. A tipikus tünetek a virágzást követően alakulnak ki, amikor a beteg növények lankadnak, hervadnak és pusztulva a koraérés tüneteit mutatják. A betegség foltokban jelenik meg a napraforgó táblában. A felismerést segíti, hogy a szár alsó 1/3 része hamuszürkére színeződik, a bőrszövet lehámlik. A beteg növény szárát hosszirányban felvágva a bélszövetben apró szürkés-kékesfekete mikro scleróciumok látszanak. Polifág kórokozó, ezért kerülni kell a kukorica és a szója előveteményt. Ebben az esetben is tudatosan kell alkalmazni a növénymaradványok mély alászántását.
A szeptóriás levélfoltosság (Septoria helianthi) rendszeresen előfoduló betegség, de súlyos károsodást nem okoz. Sárga, gyorsan barnuló kerek foltok láthatók a szikleveleken. A kerekded 3-15 mm átmérőjû világos vagy sötétbarna, esetleg levélerek által határolt szögletes foltok az alsó leveleken alakulnak ki. A foltokat klorotikus udvar veszi körül, amelyek később egybeolvadnak és elhalva kitöredeznek.
Az alternáriás levél- és szárfoltosság (Alternaria helianthi) különösen a meleg nyarakon okoz súlyos fertőzéseket. Ez az oka annak, hogy az utóbbi években hazánkban súlyos fertőzéseket okozott a levelek és a kaszatok károsításával. A felismerést könnyíti a levéllemezeken megjelenő barna színû folt, ami különböző nagyságú és alakú lehet. A foltok összeolvadnak és a levéllemez száradását okozzák. A száron megjelenő foltok orsó alakúan megnyúltak, felületük bársonyosan fekete bevonatú, a bélszövet lilásan elszíneződik majd elpusztul. Tüneteket találunk még a tányérok fonáki oldalán és ilyenkor a kaszatok is fertőződnek. A kaszatok felületén csíráztatás hatására fekete bársonyos bevonat jelenik meg. A kórokozó ellen eredményes lehet a korai betakarítás, a vetőmag csávázás és a fungicides állománykezelés.
Károsító állatok
A lucerna poloska (Adelphocoris lineolatus) a napraforgó csillagbimbós állapotától várhatóan a levelek fő erén, a hajtásvégeken, a bimbókon, a virágokban és a kaszatokon táplálkozik szúró-szívó szájszervével. Ennek következménye a fiatal növények deformációja, az érésben lévő kaszatok összetöppedése, a mag olajtartalmának és csírázóképességének csökkenése. A kártevő előfordulása hazánkban mindenütt, különösen pedig az Alföldön jellemző. Egyedszám növekedése az egymást követő csapadékszegény években jellemző.
A molyhos mezei poloska (Lygus rugulipennis) táplálkozásával károsítja a csíranövényeket, a leveleket, a fiatal hajtásvégeket, a bimbókat, a virágokat és a kaszatokat. Figyelmeztető jel a levelek deformációja. Különösen érzékeny károkat okoz csillagbimbós állapotban, amikor a virágkezdeményekben okozott sérülések helyén mézgaszerû kifolyás látható. A megszúrt kaszat magva barnul, ami elhalással jár együtt. A zsenge kaszatok szúrás hatására elhalnak. A főéren és a fiatal szárrészeken néha hosszirányú hasadások látszanak, amelyek annak következtében alakulnak ki, hogy a nőstény tojócsövével ott sebet ejt. A növény fejlődésével együtt nő a hasadék. Egyedszám növekedésre meleg években kell számítani.
A fekete répalevéltetû (Aphis fabae) táplálkozásával a fiatal, párleveles növények levél deformácóját okozza. A virágzatban, a fészekpikkelyek között szúr és szív, aminek következménye a tányértorzulás. A nagy egyedszámú kolóniák magsterilitást okoznak. Egyes években a csészelevelek védelme alatt tömegesen táplálkoznak a virágrészeken. Egyedszám növekedésnek kedvez a 22 °C és a 75-85 %-os relatív páratartalom.
A sárga szilvalevéltetû (Brachycaudus helichrysi) károsításának eredménye a levél deformációja, ami hasonlít a gyomirtó szerek okozta levéltorzulásra. A fészekpikkelyek közötti táplálkozás nyomán fellépő kártétel a tányértorzulás és a kaszat sterilitás. Elszaporodásának feltétele hasonló a fekete répalevéltetûnél leírtakkal.
A pattanóbogarak (Elitaridae) lárvái a kis és a nagy drótférgek, talajlakók. Velük közösen fordulnak elő az áldrótférgek. A fitofág fajok a felpuhult kaszatban lévő olajos magot fogyasztják és így csíraképtelenné teszik. A kikelt szikleveles és néhány lombleveles napraforgót a gyökérnyaki részen átrágják. A károsított növények 15-20 cm-es fejlettségi állapotig elpusztulnak. A fajok felszaporodására középkötött és kötött talajokon kell számítani különösen ott, ahol több éven át elmaradt a talajfertőtlenítés.
A cserebogár (Melolonthidae) pajor típusú lárvái elfogyasztják a kaszatban lévő magot, később pedig a növény hajszál és főgyökereit rágják. Ennek következménye a növények pusztulása. Ritkán, kárt okozó egyedszámban előfordul a zöld cserebogár (Anomala vitis), amelynek imágói június-júliusban szabálytalanul karéjozzák a leveleket. Az egyedszám növekedésének a talajfertőtlenítések elmaradása kedvez.
Az ormányosbogarak közül esetenként kárt okozhat a feketebarkó (Psalidium maxillosum), a hegyesfarú barkó (Tanymecus palliatus) és a kukoricabarkó (Tanymecus dilaticollis). Érzékeny károkat az imágók okoznak akkor, amikor a kelő napraforgó szikleveleit elfogyasztják vagy azokat lerágják. Később a növények leveleit szabálytalanul karéjozzák. Különösen veszélyes a kukoricabarkó azokon a területeken, ahol elszaporodott és az elővetemény kukorica volt. Ilyen esettel találkoztunk 1965-ben Győr-Moson-Sopron megyében. Több Termelő Szövetkezetben – szikleveles állapotban – teljes napraforgó állomány pusztulást okozott. A kártevőknek kedvez az enyhe tél és a kora tavaszi felmelegedés. Kivétel a feketebarkó, amely hideg tavaszokon okoz súlyos károkat.
A napraforgómoly (Homoesoma nebulellum) hernyótípusú lárvája táplálkozás közben elfogyasztja a virágszerveket, a magkezdeményt, a magvakat és a tányér bélszövetét. A hernyó szövedéket készít és abban rágcsálék valamint ürülékszemcsék láthatók. A szövedékkel összeszőtt tányérban a fiatal hernyók (L1,L2) a portokot, a porzószálakat, a csöves és nyelves virágokat fogyasztják. Az idősebb hernyók átrágják a kaszat falát és a magkezdeményt valamint a magot fogyasztják. A hernyók a tányér bélszövetét is megrágják, ahol nedves időjárás esetén rothadás következik be a másodlagos kórokozók fellépése miatt. A kártevő elszaporodását a rendszeres termesztés elősegíti.
A muszkamoly (Loxostege sticticalis) vándorlepke, ezért az előfordulása nem rendszeres. A lárvák laza szövedék alatt hámozgatják a leveleket, amelyeket idősebb korban karéjoznak. Egyedszámtól függően tarrágás is bekövetkezhet.
A bagolylepkék (Noctuidae) hernyó típusú lárvái a leveleket, bimbókat és virágokat fogyasztják. A napraforgót károsíthatja a káposzta-, a gamma-, az ipszilon- és a somkóró bagolylepke hernyója. Ezeknek a fajoknak a rajzása május végén kezdődik, tehát júniusban lehet számítani a kártételre. A második nemzedék júliustól repül, így a kártétel esetleg július végén vagy augusztusban érzékelhető. A fajok elszaporodását segíti a csapadékmentes, napfényes, szélmentes időjárás és a hosszú meleg ősz.
A közönséges takácsatka (Tetranychus urticae) a leveleken apró kifakuló, sárguló, később pedig barnuló foltokat okoz, amelyek a szúrás-szívás helyén képződnek. A levelek fonákán pókhálóra emlékeztető finom szövedéket hoznak létre, amelynek védelme alatt táplálkoznak. Tömeges előfordulás következménye levélszáradás lehet.
A galambfélék (Columbidae), a vetésivarjú (Corvus frugilegus), a seregélyek (Sturnus vulgaris), a házi (Passer domesticus)- és mezeiveréb (Passer mantanus) a tányérokban lévő kaszatok magvait fogyasztják. Kedvelik a felálló tányérú hibrideket mert azokból a könnyebb hozzáférés miatt nehézség nélkül kicsipegetik ill. kicsépelik a kaszatokat. Figyelemmel a madarak védelmére, csak riasztással és időbeni betakarítással védekezhetünk.
A hörcsög (Cricetus cricetus) a fiatal, 5-8 cm-es növények csúcsát rágja le, amely növények alacsony növésûek, elágazóak és csökkent termést adók lesznek. A hörcsög citromérést követően betakarítás előtt fogyaszt és gyûjt a kaszatokból.
A mezeipocok (Microtus arvalis) gradáció esetén a szikleveles növényeket pusztítja. A megdőlt növények tányérjából a kaszatokban lévő magvakkal táplálkozik.
A mezeinyúl (Lepus europaeus) a napraforgó csúcsi részét rágja le, magasabban mint a hörcsög. Az elágazásra hajlamos növények több fiókhajtást fejlesztenek és azok megkésve, augusztusban virágoznak.
Az őz (Capreolus capreolus) 30-40 cm magasságban rágja a növények hajtásvégét, amelyek bimbó nélkül maradnak és sok fiókhajtást képeznek.
Gyomnövények, gyomirtás
A napraforgó gyomirtásával kapcsolatos kérdéseket külön cikk tárgyalja, ezért e helyen most csak arra utalunk, hogy a napraforgó gyomnövényzete nagyjából megegyezik a kukorica gyomflórájával. A gyomnövényzet összetétele függ a vetőágy előkészítésétől és a vetés idejétől, tekintettel arra, hogy a minőségi talajmunka során a kicsírázott gyomnövények nagy része elpusztul. A napraforgó állományban leginkább a T3 és T4-es életforma csoportba tartozó egy és kétszikû fajok a dominánsak. Az évelő gyomok közül a G1-es csoportba tartozó fenyércirok (Sorghum halepense) és a G3 életformába tartozó aprószulák (Convolvulus arvensis), valamint a mezei acat (Cirsium arvense) okoznak gyomosodást. Az utóbbi időben számolni kell a különösen sok problémát okozó parlagfûvel (Ambrosia elatior).
A napraforgó gyomirtásakor súlyt kell helyezni az agrotechnikai munkálatok minőségi megoldására, mert ezzel sok csíranövény és fejlődésben lévő gyom elpusztítható. A mechanikai gyomirtás eszköze a kultivátor. A jól fejlett 50-60 cm-es napraforgó állományok gyomelnyomó képessége kedvezően alakul.
Vegyszeres gyomirtás céljából számításba vehetők azok a készítmények, amelyek presowing (vetés előtt), preemergens (vetés után, kelés előtt) és postemergens (állomány) kezelésre engedélyezettek.
A napraforgó integrált védelme
- A talajmunkák során gondoskodjunk az elővetemények szármaradványainak megsemmisítéséről mély aláforgatással.
- A napraforgó termesztés során alkalmazzuk a 4-5 éves vetésváltást, mert így jelentősen mérsékelni tudjuk a baktériumok, a gombák és a talajlakó kártevők életben maradási esélyeit.
- A terület kiválasztásnál kerüljük azokat a növényeket, amelyek a napraforgót megbetegítő kórokozók gazdanövénykörébe tartoznak
- A talajelőkészítő munkákat úgy irányítsuk, hogy az egyben gyomirtási célokat is szolgáljon.
- A tápanyag utánpótlási feladatokat a talaj tápanyag készletének figyelembe vételével végezzük el, kerülve az egyoldalú nitrogén túladagolást.
- Vetés előtt végezzünk talajvizsgálatot a terrikol kártevők előfordulásának megállapítására. Ha négyzetméterenként 3 fitofág drótféreg, vagy 1 pajor él, akkor a tőszám biztosítása megkívánja a talajfertőtlenítés elvégzését.
- Vetésre fajtaazonos, fémzárolt és csávázott vetőmagot használjunk. A csávázással meggátolhatjuk a talajból kiinduló és a kaszatok felületén megtapadt kórokozók csíranövények elleni támadását.
- A termesztés során azokat a napraforgó fajtákat és hibrideket részesítsük előnybe, amelyek rezisztenciával rendelkeznek.
- A tápnövény szerepben lévő növényfajok esetében biztosítsuk az izolációs távolságot.
- A napraforgó sikeres termesztése megkívánja a termőhelyen jellemző gyomviszonyokhoz igazított presowing, preemergens vagy postemergens gyomirtást.
- A postemergens gyomirtás elvégzésére az állomány gyomosságától és a vírusfogékony gyomnövények előfordulásától függően kerüljön sor.
- A növényállományokban akkor alkalmazzunk gombaölő (fungicid) és rovarölő (inszekticid) hatóanyag tartalmú készítményeket, ha a kórokozók vagy a kártevők fellépése járványt ill. gradációt válthat ki. A szúró-szívó szájszervû kártevők ellen 4-6, a kórokozó gombák ellen pedig 6-8-pár leveles, valamint tányérképződés időszakában célszerû a védekezés elvégzése.
- A madár és a vadkárok elhárítása riasztással valósítható meg.
- Az aratás után visszamaradt szár és gyökérmaradványok gyors lebomlását talajba dolgozással és nitrogén mûtrágya adagolással elősegíthetjük.
Betakarítása
Az érési és betakarítási idő a napraforgó legfontosabb rizikófázisa. A rizikófázis tartama a fiziológiai és a technológiai érés közötti időszak hosszúságától valójában tehát a hibridek vízleadó-képességének a sebességétől függ. E fázis csökkentésének érdekében, az évjáratok többségében elkerülhetetlen a betakarítást megelőző lombtalanítás. A vegyszeres állományszárítással csökkentjük a rizikófázist, hiszen 10-14 nappal korábbi lesz a betakarítás, növeljük a kombájn-teljesítményt, csökkentjük a betakarítási veszteséget, a szennyezettséget és a szárítási költséget. Az állományszárítás végrehajtása a növény egészségügyi helyzettől függően nagyon tág /25-40 %/ kaszat nedvességtartalom mellett történhet. A betakarítási veszteségek 18 % kaszat nedvességtartalom mellett a legkisebbek, ez alatt is és e fölött is nőnek. A napraforgó tárolhatóságához szükséges nedvességtartalom fordítottan arányos a hibrid olajtartalmával és csak jóval a gabonafélékre jellemző 14 %-os nedvesség tartalom alatt tárolhatók biztonságosan.
Mosonmagyaróvár, 2002. március 4.
(Dr. Pocsai Károly)
(Dr. Kuroli Géza)
Címlapkép: Getty Images
