Az USA-ban 1982-ben végzett felmérések szerint a zárt istállózású állattenyésztésben dolgozók több, mint 60 %-a panaszkodott valamilyen légzőszervi vagy szembántalmakra. 1989-es kimutatások szerint az ebben a kategóriában dolgozók megbetegedési gyakorisága magasabb, mint a bányászatban és az építőiparban alkalmazottaké. Ember számára már igen alacsony (5-50 ppm) koncentrációban is jól érzékelhető. Fontos megjegyezni, hogy a mérgező gáz fiziológiai hatásai már az észlelhetőség koncentrációjánál is megfigyelhetőek. Erősen irritáló hatású gáz, amely a nedves szövetekkel (légzőszervek, szem) érintkezve fejti ki roncsoló hatását. A nyálkahártyák izgalma 100-500 ppm szinteknél jelenik meg.
Az ammónia szintek felmérései a különböző tartási módokban 12.3 és 24.2 ppm értékeket mutattak a rácspadlós rendszertől kezdve a brojleristállókig. A napi ingadozás folyamán 40 ppm-es csúcsokat is regisztráltak mind a tojó, mind a brojler állományokban. Pulykaállományoknál igen gyakran mértek 50 ppm érték fölött, nem ritkán 100 ppm-et is meghaladóan. A pulyka estében már 10 ppm is elősegíti a légzőszervi betegségek kialakulását. Az ammónia ólban való eloszlása függ a szellőztetési rendszertől, a légmozgástól csakúgy, mint az itatók állapotától, telepítési sûrûségtől és az állomány viselkedésétől. Az állománynak az ólban való tartózkodásával idővel egyre több ammónia szabadul fel az alomból. Egyes vélemények szerint az alom intenzív ammóniatermelése még akkor is veszélyes, ha megfelelő ventillációval tisztán tartjuk a levegőt, ugyanis a pihenő állatok bőrét irritálja az alom és bliszter képződése gyakrabban figyelhető meg.
Az ammóniának a baromfifélék légzőszerveire gyakorolt hatását vizsgálva ki kell hangsúlyozni azokat a jellegzetességeket, amelyek az emlősökétől eltérő. A madarakban jelenlévő légzsákok jóval intenzívebb légáramlást, gázcserét tesznek lehetővé a tüdőben. Gázcsere zajlik mind be-, mind kilégzés során, ami igen hatékony oxigénfelvételt biztosít. Az igen kifinomult légzőszervrendszer nyilván az evolúció során a repülő életmódhoz idomult, melynek során a gázcsere mellett a hőleadásban is igen nagy szerepet kapott.
A légzőszervrendszer védelme a különböző szennyeződésekkel szemben számos, kölcsönhatásban álló mechanizmus révén valósul meg. Az ammónia esetében ismeretes, hogy a tüdő finomszerkezetében okoz elváltozásokat, mint pl. a légjáratok csillózottságának a ritkulása, amely feltehetően erősen gyengíti a porral szembeni mechanikai védelmet. Ezzel egy időben felszaporodnak a nyálkatermelő sejtek, megváltoztatva a légcsövek tisztulási folyamatait és lehetővé téve a patogén mikróbák megjelenését és szaporodását.
A légzsákok jelenléte meghatározhatja a belélegzett szennyezőanyagok lerakódási helyét. A ammónia hatásának első heteiben elsősorban a mellkasi légzsákokban figyelhetők meg szövetkárosodások, ami azt jelezheti, hogy a szennyezett levegő itt tölthet legtöbb időt. Az ember tüdejének a vizsgálata azt mutatta, hogy az evolúció során a szennyeződésnek jobban kitett régiókban vált a legintenzívebbé a csillós hám által biztosított tisztulási folyamat más területekhez képest. Madaraknál ezek a különbségek és a légzőszerv tisztítási mechanizmusai még jóval kevésbé kutatottak.
A baromfi állományoknak sok környezeti stresszorral kell találkozniuk, ami befolyásolja az ammónia hatását is. A levegő egyéb komponensei, mint a hőmérséklet, páratartalom, por és a kórokozók kölcsönhatásban állnak az ammóniával és jelentősen befolyásolhatják az állatok közérzetét. Ezek a kölcsönhatások szezonálisan igen erősen jelentkezhetnek. A tavaszi és őszi magasabb páratartalom a levegőben elősegíti az ammónia megkötődését a lebegő porszemcséken. A környezeti hőmérséklet növekedésével az állatok légzése intenzívebbé válik és az ammóniát megkötő lebegő porszemcséket nagyobb arányban veszik fel károsítva a légzőszervrendszert. Jelentős szezonális emelkedés figyelhető meg az ólak ammóniaterhelésében, a téli, hővel való takarékosság miatt csökkentett ventillációval.
A légszennyezettségnek kifejezett szerepet tulajdonítanak a légzőszervek fertőzéseiben még akkor is, ha a szennyezőanyagok által okozott szövetkárosodások nem mindig figyelhetők meg, különösen, ha az irritáló gázok koncentrációja viszonylag alacsony. A baromfipestis és az E. coli fertőzésekkel szemben nagyobb fogékonyság mutatkozott, míg ilyen hatás nem volt kimutatható pl. a Marek-féle betegségnél. Az ellentmondónak látszó megfigyeléseknek az lehet a magyarázata, hogy a kísérletekben változó ammónia-koncentrációk eltérő ideig hatottak, különböző mértékben gyengítve az immunrendszert, nem említve a különböző betegségek eltérő fertőzési módját és lefolyását.
Másik súlyos támadási pontja a levegő ammóniaszennyeződésének, a szaruhártya és a kötőhártya, melyek gyulladása 60-70 ppm ammóniaszinteknél már megfigyelhető. Ez nem csak fájdalmakat okoz, de a takarmány és ivóvízfelvétel is zavarttá válhat, ami jelentősen rontja az állatok termelését, közérzetét és agresszióhoz is vezethet.
Az emelkedett ammóniatartalom a levegőben igen kiterjedt hatást gyakorol a takarmányfelvételre. Az ammóniaterhelést beszüntetve csak a 12. napon áll helyre a normális takarmányfogyasztás. Ezzel összefüggésben a súlygyarapodás és takarmányértékesítés is befolyásolt. Bizonyos megfigyelések azt mutatják, hogy az ammónia 50 ppm szintig nem okoz káros hatásokat a brojlerek növekedésében, azonban más tényezőkkel társulva, mint a por és penészgomba, súlyos károkat okozhat. Általában a levegő minősége igen erősen kihat a termelési mutatókra. Az ammóniaterhelés alatti csökkent étvágy több faktorra vezethető vissza. A légköri szennyeződések nem csak a szaglást károsítják, hanem az ízlelést is. De a rossz közérzet is előidézője az étvágytalanságnak. A takarmányértékesítésben bizonyos kompenzációs mechanizmus figyelhető meg, ugyanis a csökkent takarmányfelvétellel javult a takarmányértékesítés.
Az állattenyésztésben egyre szigorodó állatvédelmi előírásokkal előtérbe kerülnek az állat közérzetét negatívan befolyásoló olyan tényezők is, mint a levegő ammóniatartalma. Az ismert hatások sokrétûen veszélyeztetik az állatok jólétét. A háziállatok jólétét meghatározó főbb szempontoknak szinte mindegyikét érinti az ammónia szennyezettség, mint az állat éhezése, szomjazása, alultápláltsága, kényelmetlensége, fájdalom, sérülés és betegség, a normális viselkedés korlátozottsága, félelem és a káros stressz. Az állatok jólétének megítélésében jelenleg kritikusnak ítélt 25 ppm szint valójában a humán biztonságosságon alapul és nem az állat közérzetén. Az ammónia erős szaghatása tüzetes tanulmányozás híján vitatott a baromfi esetében. Egyesek szerint szaglás útján nem vált ki averziót a baromfiféléknél, ezért a káros hatás csak a fiziológiai elváltozásoknál lép fel. A baromfit sokáig úgy tartották, mint olyan állat, amelyet a különböző szagok nem zavarnak. A madarak körében ugyanakkor igen nagy változatosságot tételeznek fel a szaglóképességben. Bizonyos rovarevő madarak például igen érzékeny szaglással rendelkeznek. A tyúkféléknek közepes szaglóképességet tulajdonítanak. A legújabb vizsgálatok szerint, különböző ammóniaszintek biztosításával nem csak a takarmányfelvétel csökkenése volt megfigyelhető, de a friss levegőt is szívesebben választották a tojótyúkok tartózkodási helyül, mint a a 25 ill. 45 ppm ammóniaszinteket. Mivel a két ammóniaszintre mutatott reakciók nem különböztek, megállapítható, hogy az érzékelési küszöb 25 ppm-nél vagy az alatt van. A megfigyelések szerint azonban e limit érték körül és alatt is előfordulhatnak kedvezőtlen hatások.
Az ammónia ólban fellépő termelődésében az alom típusa, kezelése, nedvességtartalma, kémhatása és hőmérséklete mind jelentős befolyásoló tényezők. Az alom elöregedésével az alomanyag lebomlásával, komposztálódásával és a trágya felhalmozódásával egyre több olyan könnyen felvehető C és N forrás jelenik meg az alomban, amely az ammóniát termelő baktériumok felszaporodásához és ammóniaképzéséhez ad megfelelő táptalajt. Például 10 hetes pulykaállományoknál a komposztálódott, nedves alom 300-szor több ammóniát bocsát ki, ha nem szórják felül bőséges, friss szalmával. Az alom nedvességtartalmának érdekes hatása van az ammóniaképződésre ill. felszabadulásra. Minimálisan 30 % nedvességtartalomnál indul meg a bakteriális növekedés, amelynek intenzitása 40 %-ig fokozódik. Kézenfekvőnek tûnik az alom szárazon (30% alatti nedvesség) tartása, ami azonban elég nehezen kivitelezhető magas ventillációs és fûtési költségek nélkül, ráadásul alacsony telepítési sûrûsséggel. De ha sikerülne is megvalósítani, olyan mértékben megnőne a porártalom, hogy elveszítené értelmét az ammónia elleni harc az okozott károk miatt. A gyakorlatban azonban megvalósítható a 30-35 % nedvességtartalom fenntartása. Ebben az állapotban nem nedves, de összepréselve összetapad az alom. Az alom víztartalmának van egy másik hatása, amellyel csökkentheti az ammónia kibocsátását. Az alomban lévő víz tekintélyes mennyiségû ammóniát képes visszatartani az elillanástól. Minél savanyúbb a nedvesség kémhatása, annál több ammóniát képes visszatartani. Ezért az alom savanyítása jelentős eszköz lehet az ammónia visszaszorításában. Amint az alom kezd kiszáradni, az ammónia felszabadul oldatából. Hasonlóképpen, az alom forgatása felszínre hozza az ammóniával telített nedvességgel átitatott rétegeket, amelyből igen gyorsan jelentős mennyiségû ammónia távozik Ezért ha forgatjuk az almot, azt célszerû hetente kétszer megejteni, hogy elkerüljük az egyszerre nagyobb mennyiségû ammónia felszabadulását. Az itatók körül kialakuló gyûrû 65-70% nedvességet tartalmaz, ami jelentős mennyiségû ammóniát képes visszatartani, ugyanakkor már gátolja a bakteriális tevékenységet. A felszínén képződő kéreg további, fizikai gátat jelent a gáz felszabadulásában. A gyûrû szélén azonban igen jelentős az ammóniatermelés, az ahhoz megfelelő nedvességviszonyok miatt. Ezek a megfigyelések azt mutatják, hogy az itatók periódikus áthelyezése az ólban nem csökkenti az ammóniatermelést, csak azok legintenzívebb pontjait helyezzük át vele. Az itatók csepegési veszteségét csökkentve azonban jóval több eredményt érhetünk el.
Friss alomanyag kiszórása jelentősen csökkentheti az ammóniakibocsátást több oldalról. A friss szalma vagy forgács amellett, hogy csökkenti a nedvességtartalmat egyben fizikai gátat is jelent a termelődő ammónia számára. A nagyobb részecskeméret és a könnyen felvehető C és N források ritkulásával a mikrobiális tevékenység is visszaszorul. A vastagabb alomra kifolyó víz is a mélyebb rétegekbe szivárog, ahol a képződő ammóniát hatékonyan meg is köti.
A hőmérséklet egy további jelentős tényező. Az ól léghőmérsékletének 18 Co alá csökkentése jelentősen visszaszorítja az ammóniaképző baktériumok tevékenységét. 27 Co-os léghőmérsékleten már a 6 hetes pulykaállományok alatt is jelentős ammóniaképződés indulhat meg. 15 Co-os istállóban is lehetnek olyan foltok, ahol az alomhőmérséklete 5 Co-kkal is meghaladhatja a léghőmérsékletet (a bakteriális tevékenység miatt) és jelentős ammónia forrás lehet. Ezeket a foltokat az alom felszíne alatti hőmérséklet méréssel kutathatjuk fel.
Az ammóniaképződés megakadályozására számos szert hoztak már forgalomba, amely az alomba keverve vagy oldat formájában kipermetezve különböző utakon, a mikrobiális tevékenység gátlásával vagy éppen a képződött ammónia megkötésével fejtik ki jótékony hatásukat, döntően azonban az ismert mechanizmusok figyelembevételével alakíthatjuk az ól levegőjének minőségét megfelelő technológia alkalmazásával.
Címlapkép: Getty Images
