Örvendetes tény, hogy a védett körzetek száma gyarapszik, ugyanakkor ennek a jelentős öko-potenciálnak ésszerû hasznosításáról keveset tudunk.
| 1. táblázat | |||||
| A természetvédelmi területek megoszlása mûvelési ágak szerint(Nagy G. - Pető K., 1997) | |||||
| Védett területek | Szántó(ha) | Gyep(ha) | Erdő(ha) | Egyéb(ha) | Összesen(ha) |
| Nemzeti parkok | 14.304 | 66.247 | 63.558 | 33.629 | 177.738 |
| Tájvédelmi körzetek | 68.362 | 94.567 | 252.592 | 51.132 | 466.653 |
| Természetvédelmi területek | 2.451 | 7.526 | 11.028 | 89.986 | 110.991 |
| Összesen, ha | 85.117 | 168.340 | 327.178 | 174.747 | 755.382 |
2. Természetvédelem és húsmarhatartás
Elöljáróban le kell szögezni: a természetvédelmi funkciók nem ellentétesek a legeltetéses állattartással, így a húsmarhatartással sem! A füves sztyeppék, szavannák ökológiai egyensúlyát éppen a legelőn képződő szerves anyagot elfogyasztó, ugyanakkor ürülékével talajerő-visszapótlást végző állatok - jobbára vadon élő kérődzők - szolgálják. Legelő állat hiányában az agresszívebb gyomfajok magot érlelnek és kiszorítják az értékesebb fûfajokat és gyepalkotó növényeket. A gyepállapotok megőrzése tehát csak hasznosítással (legeltetés + kaszálás) lehetséges, és naivitás azt feltételezni, hogy az elhagyott legelőkön az ember számára vonzó "tenyésztő" környezet alakul ki. Sokkal inkább gyomos, erősen pollenfertőzött, cserjés, bokros, "elvadult" tájkép kialakulása várható. Sajnos erre a lecsökkent állatlétszám folytán bőségesen találunk példát, ezért a természetvédelem és a legeltetéses állattartás egymást kölcsönösen feltételező fogalmak!
Más oldalról, a védett gyepek sajátos funkciói folytán a gazdálkodást korlátozó előírások vannak érvényben, melyeket szigorúan be kell tartani. A természetvédelmi területeken tehát lehetséges, sőt szükséges a húsmarhatartás, de ennek megoldásai sok tekintetben eltérnek a klasszikus, árutermelő célú gazdálkodásoktól.
3. A természetvédelmi gyepek főbb funkciói
A természetvédelmi területeken az árutermelő funkciók másodlagosak, helyette a következő célok kerülnek előtérbe:
A természetvédelem szempontjainak érvényesülését mindenek előtt a kisebb állatsûrûség, a kaszálások időpontjának megváltoztatása (késleltetése ill. hosszabb időszakra szüneteltetése), a legelőberendezések közül a tájképet zavaró megoldások (pl.: szögesdrót) elhagyása szolgálhatja.
4. A természetvédelmi területre ajánlható fajták és genotípusok
Bár a húsmarhatartásnak nincsenek hazánkban évszázados tradíciói, az ún. "rideg" pásztoroló állattenyésztés sok vonatkozásban hasonlít a húsmarhatartáshoz. Az őshonos magyarszürke, ill. a Kárpát-medencében kialakult magyartarka fajta húsmarhaként is tartható, tehát célszerû ezeknek a fajtáknak a használatát mérlegelni. Más oldalról viszont a biológiai teljesítmények (ivarérettség, tenyészérettség, növekedési erély, húsformák stb.) tekintetében a klasszikus húsmarhafajták felülmúlják az őshonos fajtákat. Az ellentmondás feloldásának egyik lehetősége, hogy magyarszürke, esetleg magyartarka húsmarhaállományokat választunk, de élve a különböző haszonállat-előállító keresztezések lehetőségeivel, keresztezett (és így jobb teljesítményû) borjakat állítunk elő. Jó példa erre, ha a magyarszürke teheneket charolais bikával fedeztetjük. Az F1 borjak színeződése a magyarszürke tehenekhez hasonló, az állomány összképét nem zavarja, de izmoltságuk, gyarapodásuk azt jelentősen meghaladja és ezért jobb áron értékesíthetők.
Amennyiben tehát a természeti környezet mellett a kulturális tradíciók megőrzése is fontos szerepet kap (pl.: Nemzeti Park), úgy ilyen és ehhez hasonló kompromisszumokat célszerû keresni. Ha a védettség csupán a természeti környezet megőrzésére irányul (pl.: természetvédelmi területek), úgy a fajta, ill. genotípus megválasztásában célszerû a húsmarhatartás általános alapelveiből kiindulni, és alapvetően a gyepek minőségéhez igazodó húsmarhafajtát választani. Ez esetben a fajta megválasztásában az árutermelés érdekei maradéktalanul érvényesülhetnek.
5. Legeltetési mód és legelőgazdálkodás természetvédelmi területeken
Bár a szakszerû mûtrágyázás nem okoz a legelő állapotában és összetételében kedvezőtlen elváltozásokat a természetvédelmi területeken, a legtöbb esetben a mûtrágyázás tilalma érvényesül, és a gyepgazdálkodást ehhez az igényhez kell igazítani.
Mûtrágyázás nélkül az egyébként is gyenge termőképességû gyepek fûhozama meglehetősen szerény (1-2 t széna/ha) és az éven belüli és évjárati termésingadozások is nagyok. Ezért az állatsûrûséget csökkentenünk kell. Adott területre annyi tehenet számíthatunk, amennyit a gyep a júliusi-augusztusi időszakban képes - esetleg minimális kiegészítéssel - eltartani. A tavaszi időszakban így nagyobb területet kell kaszálnunk - biztosítva ezzel a téli szénaszükségletet. A gyakorlatban így egy húsmarhára akár 2-3 ha területet is számíthatunk.
A legeltetési módok közül a szabad legeltetést (tehát a teljes állomány egész szezonban a teljes legelőt járhatja) csak kivételes esetben használjuk, törekedjünk a szakaszos legeltetésre.
Miután rendszerint csak 2, esetleg 3 növedékre számíthatunk, egy-egy szakaszon akár 3-4 héten át is tartózkodhatnak az állatok - ezzel is leegyszerûsítve a gondozási munkákat.
A legelőszakaszok elhatárolására lehetőség szerint a természetes határokat (árkok, vízfolyások, erdők stb.) vegyük figyelembe, mert az épített kerítés (pl.: szögesdrót) zavarhatja a tájképet. A villanypásztor használata megengedett.
A vízellátásban a szokásos megoldások (kiépített önitatók, lajtkocsi) mellett a természetes vízfolyások ill. a felszín alatti vízrétegek (gémeskút) is szóba jöhetnek. A természetvédelmi területek vizei kevésbé szennyezettek, így - megfelelő óvatossággal - állatok itatására felhasználhatók.
A legelőápolási munkák ütemezésében (fogasolás, tisztító kaszálás) vegyük figyelembe a védett területek kezelésére vonatkozó előírásokat. A különösen védett növények elkerítésével a szakaszok legeltetésének és kaszálásának váltogatásával, a tisztító kaszálások késleltetésével azt kívánjuk elősegíteni, hogy a növényfajok sokszínûsége megmaradjon, ugyanakkor káros gyomok ne tudjanak a területen elhatalmasodni.
Természetvédelmi szempontból a kézi kaszálás a legjobb, de ez a legtöbb esetben nem megoldható. Helyettesítésére a kisgépes kaszálás ajánlható.
A gyepet alkotó botanikai értékek védelme, a növényi sokféleség fenntartása érdekében a kaszálást a legértékesebb növények magérlelése utáni időszakra kell halasztani, de ez gazdaságok okok miatt (a fû elvénülése) nem mindig lehetséges. Ilyenkor a terület egyes részeit 3-5 évenként ki kell hagyni a kaszálásból, hogy a növények magot érlelhessenek. A rotációs alapon meghagyott kaszálatlan részek igen fontosak a gerinctelen fauna számára is, mivel élőhelyet nyújtanak, és lehetővé teszik a peték, lárvák, bábok túlélését. A földön fészkelő madarak (pl.: túzok, haris, póling, goda, piroslábú cankó stb.) fészkelésének biztosítása érdekében a kaszálást a fészkelő területek körül legjobb elhagyni a költés befejeztéig. A megengedhető legkorábbi kaszálási időpont általában június közepe, de ez függ a gyeptípusoktól is.
A gyepekben élő madarakat és emlősöket nagymértékben veszélyezteti az általánosan elterjedt, spirálszerûen befelé tartó kaszálási mód. Ezzel az állatok egyre kisebb területre szorulnak be, mivel igyekeznek takarásban maradni. Az utolsó fogásokban (az utoljára lekaszált részeken) azonban a beszorított állatok rendszerint elpusztulnak. Ezért a fiókanevelési időszakban mindenképpen olyan technológiákat érdemes alkalmazni, amelyek menekülési lehetőséget hagynak az állatoknak. Az egyik lehetőség az, hogy a középső, mintegy egyhektáros részt este kaszálatlanul hagyjuk, és csak másnap reggel vágjuk le. Még jobb megoldás - bár kissé időigényesebb - az olyan kaszálási mód, amely belülről kifelé szorítja az állatokat. A madarak szempontjából a lassú kaszálás előnyös, mert így ki tudnak térni a kaszálógép elől. Célszerû a gépekre vadriasztót szerelni.
Összefoglalóan: A természetvédelmi területeken a húsmarhatartással a természetvédelmi és gazdasági érdekek - kellő körültekintéssel - összhangba hozhatók. Ehhez azonban rugalmas, az adottságokhoz pontosan igazodó termelési eljárásokra van szükség. Jól összekapcsolhatók ezek a funkciók az idegenforgalmi és turisztikai igényekkel is. További esélyeket kínál a biogazdálkodás, melyek révén a csekélyebb hozamok jobb árakkal ellensúlyozhatók.
Végül jogos igény a termelők részéről, hogy az ilyen típusú gazdálkodás állami támogatást kapjon. Ehhez meg kell nyerni a társadalom többségének támogatását, hiszen ez a tevékenység valóban "unokáink érdekét" szolgálja!
Jelenleg állami támogatásban a Nemzeti Agrárkörnyezetvédelmi Program keretében - pályázati úton - a gyepgazdálkodási célprogramban résztvevő (102/2001. /XII.16./, FVM rendelet VIII./5. pont) gazdák részesülhetnek.
Dr. Stefler József egyetemi tanár
Címlapkép: Getty Images
