A szőlőültetvény létesítésének nagyon fontos részét képezi a támberendezés pontos és részletes megtervezése és mennyiségének kiszámítása. Az a jó támberendezés, amelyre a szőlőültetvény fenntartásáig (üzemi elöregedésének kezdetéig) a lehető legkevesebb karbantartási költséget (munkát és anyagot) kell fordítani. A jó minőségû bor termelésére, hektáronként 4-5 ezer szőlőtőkével létesített szőlőültetvények hegy- és dombvidéki területeken mérsékelt, évente beszabályozott fürtterheléssel még 40 éves korukban is jól (jövedelmezően) teremhetnek. Az olcsón megépített támberendezés karbantartásának költségei (tönkrement részeinek cseréje) miatt az ültetvény korára vonatkoztatva drágább lehet, mint a jó minőségû elemekből nagyobb költséggel megépített támaszberendezés. Pl. a támberendezés építésére használt kérgezés nélküli, nyers akácfa oszlopok, vastagságuktól függően 10-15 év alatt elkorhadhatnak, eltörhetnek a talajszintnél, és pótlásukat el kell végezni.

A támberendezés megépítéséhez sokféle típusú, méretû és minőségû elemet használhatunk, kereskedelmi forgalomban már nagy a választék. Az egyes elemek legyárthatók vagy “házilag” elkészíthetők.

Oszlopok: készülhetnek fából, vasbetonból, fémből, mûanyagból. Méretüket anyaguk, rendeltetésük, felhasználási helyük, a támberendezés típusa, stb. határozza meg. Az 1970-es évekig a nagyüzemi ültetvényeken főleg vasbeton oszlopokkal építették a támberendezést. Ekkor a szüretelőgépek hazánkba is bekerültek, és ezeket a betonoszlopok jelentősen károsították, ezért egyre több szőlőtermesztő üzemben áttértek a faoszlopokra. Ha nem akarunk a jövőben sem géppel szüretelni, készülhetnek az oszlopok vasbetonból. Jelenleg készítenek már kis keresztmetszetû (6×6 cm- es) nem tömör (könnyû) vasbeton oszlopokat is. Az ilyen oszlopok élettartama a hosszú életû szőlőültetvényeknél is hosszabb lehet. A könnyû, kis keresztmetszetû oszlopokat közbenső oszlopnak (közbeeső oszlopnak) állítsuk a talajba, és törzstartó támaszként is hasznosíthatjuk. A végoszlop (végálló oszlop, teherviselő végoszlop, sorvégi oszlop, szélső oszlop) keresztmetszete vasbeton esetében 10×8, 10×10 és 12×10 cm lehet.

Faoszlopokat hazánkban szinte csak akácfából készítenek. A fa végoszlop felső átmérője 10-12 cm legyen (lehet néhány cm-rel vastagabb is), a közbenső oszlop átmérője 8-9 cm vagy vastagabb. A vastagabb faoszlopokat fûrészeléssel 2-4 részre lehet vágni. Csak kiszáradt, lekérgezett (lehántolt) faoszlopokat állítsunk a talajba. Élettartamukat a tartósítás megnöveli. Közismert ősi tartósítási eljárás a felületi szenesítés. Az oszlop talajba kerülő részénél 20-30 cm-rel hosszabban, 1-2 mm mélységig, az egész felületét égetéssel lehet elszenesíteni. Csak a légszáraz akácfát ajánlatos szenesíteni. Az életnedves fa égetésével mély repedések képződnek, ezeken át gombák hatolhatnak be, és tönkretehetik az oszlopot. A szenesítés nagy figyelmet kíván!

Az áztatásos faanyagvédelem legismertebb módja az 5 %-os rézgálic tartalmú oldatban történő áztatás 10-15 napig (a kiszáradt fát hosszabb ideig áztassuk, mint a még ki nem száradt, eredeti nedvességet tartalmazót). A kéregtelenített, légszáraz faoszlopok tartósító kezelésére használhatjuk még a Xylamont, a Carbibolt is. Gázolajban oldott bitumenbe mártással is növelhetjük az oszlopok élettartamát. Ilyen kezelés után egy-két hónapig tartó tárolás után helyezzük az oszlopokat a talajba. A legjobb tartósítási mód a speciális üzemi telítés, de ez természetesen igen költséges eljárás.

Karók: huzalos támberendezésben a különböző méretû fakarókat a tőkék törzsének egyenes neveléséhez és tartására használjuk. Törzsneveléshez 8-10 mm átmérőjû betonacélt is használhatunk: a 8 mm- eseket és a kisebb átmérőjûeket hullámosítva.

Horgonyzók: a különböző alakú és méretû (pl. 30×30×50 cm) betontuskók acélfüllel, betonlapok (40×40×8 cm) középen két furattal, mûanyag csigák, furatokkal (13,8 cm ), lehorgonyzó fém csigák különböző átmérővel és különböző hosszúságú szárral, stb. A horgonyzó betontuskó a helyszínen fúrt lyukba is elkészíthető.

Kikötőhuzal: 5 mm-es horganyzott huzal vagy 4 mm-es Crapal bevonatú huzal, a végoszlop kikötésére, horgonyozására.

Csomókarika: 50×8 mm ; a huzalok rendezett elkötéséhez vagy a huzalfeszítők rögzítéséhez, ha a huzalokat nem a sorvégi oszlophoz rögzítjük.

Huzalfeszítők: feszítőlánc, feszítőkengyel, spirálfeszítők, “L” alakú huzalfeszítő, kulcsos huzalfeszítő, stb.

Huzalösszekötők: GRIPPLE típusok (huzalfeszítésre is használhatók).

Huzalrögzítők: kapocsszeg (“U” szeg), kampósszeg; horganyzott huzal (2,6 mm ), Crapal bevonatú huzal (2,0 mm ), mûanyag huzalrögzítőszem stb.

Huzalok: kartartó horganyzott lágy acélhuzal (4-5 mm ), Crapal bevonatú huzal (3,4-4,0 mm ), hajtástartó horganyozott lágy acélhuzal (2,6-3,2 mm ), Crapal bevonatú huzal (2,2-2,5 mm ); szálvessző lekötésére, rögzítésére szolgáló horganyzott lágy acélhuzal – segédhuzal – (2,6 mm ),
Crapal bevonatú huzal (2,0 mm ), hajtástartó mûanyaghuzal (3,5 mm);
szálvessző lekötéséhez mûanyaghuzal – segédhuzal – (3,0 mm).

A támberendezésnek a tőketörzs tartására szolgáló elemeit még az ültetés évében, a hajtások földre hajlása előtt el kell helyezni. Ha a közbenső oszlopokat törzs tartására is használjuk (takarékos eljárásnál mindig ezt tesszük), azokat (ha az anyaguk és a talaj mechanikai összetétele megengedi) ültetés után csak géppel lehet a talajba nyomni. Amennyiben erre nincs lehetőség, a törzset is tartó oszlopokat az ültetés előtt állítsuk a talajba; kötött talajba (60-) 80 cm, laza talajba (80-) 100 cm mélyen. A közbenső oszlopok közötti távolság a tőketávolság többszöröse, a tőkemûvelésmódtól is függően 4-8 (-9,6) m. A fa végoszlopokat (a teherviselő faoszlopokat) ferdén kifelé 65 fokos szögbe döntve, 80-100 cm mélyen helyezzük a talajba, és horgonyozással rögzítjük. (1. ábra). A vasbeton végoszlopok talajjal bezárt dőlési szöge 70 fok. A horgonyzó elemeket – a talajszinten mérve, a támberendezés magasságától is függően – az oszlopoktól 2,0-2,5 m távolságra, 80-100 cm mélyre helyezzük a talajba. A teherviselő végoszlop 4/5-ének magasságában rögzített 4-5 mm átmérőjû páros kikötőhuzallal kötjük a horgonyzó elemhez, majd ezek összecsavarásával kellő mértékben megfeszítjük. Ebben az esetben a támberendezés huzaljait a végoszlophoz rögzítjük. Ezt elvégezhetjük különböző huzalfeszítők közbeiktatásával is. Másik módszer szerint a támberendezés minden huzalját levezetjük a horgonyzó elemhez, és ahhoz csomókarika közbeiktatásával rögzítjük (1.ábra). Ahol nincs lehetőség a végoszlopok horgonyzó rögzítésére (kisgazdaságokban, kertekben), a függőlegesen elhelyezett végoszlopok bedőlését megakadályozhatjuk 4/5 magasságukhoz támasztott, 45-55 fokos szögben elhelyezett és a talajban 30-40 cm mélyen lévő kőhöz, betonlaphoz vagy vastag cövekhez támaszkodó belső könyöktámasszal (2.ábra).

A huzalokat legkésőbb az átültetés utáni második év elején helyezzük el és feszítsük ki; amikor ezekre szükség lesz, a helyükön legyenek. Alacsony tőkemûvelésmódú ( törzstartó támasz nélküli) ültetvényekben a legalsó huzalt a telepítés évében célszerû elhelyezni. A hajtástartó huzalokat egyesével, az oszlopok oldalán váltakozva vagy párosával (az oszlop két oldalán azonos magasságban) helyezhetjük el. Az utóbbi huzalvezetés az elterjedtebb. A hajtástartó lágy acélhuzalokat 740 newton erővel kell előfeszíteni és rögzíteni. A huzalokat huzalrögzítő szállal (huzallal), faoszlopokhoz kampósszeggel úgy rögzítjük, hogy utánfeszíthetők legyenek. A huzalok távolsága a talajtól és egymástól mindenek előtt a tőkemûvelés- és metszésmódtól, a hajtásmûvelés (vezetés) sajátosságaitól függ.

A szélessorközû (2-3 m) fejmûvelésû tőkék huzalos támberendezésében az első huzalemelet távolsága a talajtól 40-60 cm, az első és a második huzalemelet közötti távolság 30-40 cm, a második huzalemelet fölött 35-50 cm-re helyezkedik el a harmadik huzalemelet.

A Moser-féle magaskordon támberendezésében (1. ábra) a kartartó huzal a talajtól (leggyakrabban) 130 cm-re van, fölötte 30 cm az első, ettől 35 cm-re a második hajtástartó huzalpár helyezkedik el (az oszlop 2 m-re áll ki a talajból). A Sylvoz-kordon támberendezésében a kartartó huzal (80-) 100-140 cm-re kerül, alatta 40-50 cm-re helyezkedik el a segédhuzal, amihez a leívelt szálvesszőket kötjük. A kartartó huzal fölé egymástól 30-40 cm-re két huzalpárt helyezzünk, hogy leívelésre alkalmas, kellő hosszúságú vesszőket nevelhessünk, és a lombfelület is kellő nagyságú legyen. Az ernyőmûvelés támberendezése azonos a Sylvoz -kordon támberendezésével.

A 180-200 cm-es sortávolságú középmagas kordonmûvelésû tőkék támberendezésében a kartartó huzal távolsága a talajtól 60-80 cm, ettől 25-30 cm-re helyezkedik el az első hajtástartó huzalpár, e fölé 30-40 (-50) cm távolságra a második hajtástartó huzalpár kerül, amitől 30-40 cm távolságra van a harmadik hajtástartó huzalpár (a negyedik huzalemelet). Az egyesfüggöny-mûvelés egyetlen 4-5 mm átmérőjû kartartó huzalját 4-8 m távolságra lévő, a talajból 170-180 cm-re kiálló faoszlopok tetején rögzítjük (hajtástartó huzalok nincsenek). A törzstartó karók (negyedelt vagy felezett oszlopok) is érjenek a kartartó huzalig, és tetejükön rögzítsük a huzalt. A karókat 30-40 cm mélyen helyezzük a talajba. Az egyesfüggöny-mûvelésû tőkék törzstartó támaszának nem alkalmas a 10-12 mm átmérőjû betonacél, mert a ránehezedő lombozat és termés tömege a talajba nyomja, a 6-7 mm átmérőjû hullamosított huzal, illetve betonacél elgörbül.

A támberendezés oszlopait azok számától, a talaj mechanikai összetételétől és állapotától függően ásóval, motoros kézi fúróval, traktor meghajtású gödörfúróval készített gödrökbe, illetve lyukakba helyezve állítjuk a talajba (a gödör betemetése után a talajt tömörítsük), vagy hidraulikus oszloplenyomó géppel nyomjuk a talajba. Az oszlopokat úgy állítsuk a talajba, hogy azok a talaj szintje fölött egyenlő magasságúak legyenek, a sorban takarják egymást. A gondosan megépített támberendezés oszlopai a sorok irányára merőlegesen is fedjék egymást. A törzstartó karót 25-30 cm mélyre nyomjuk vagy verjük a talajba.

A huzalokat kézi saroglyára vagy alacsony, egytengelyes huzalterítő kocsi platójára szerelt, függőleges tengelyû forgódobról terítjük, rakjuk le a talajra. A huzalokat különböző huzalfeszítő eszközökkel, csigákkal (csigasorokkal), géppel feszíthetjük meg. A huzalok oszlopokhoz, karókhoz rögzítésének, kötésének, sokféle módja, eszköze és anyaga ismert.

A kordonkartartó huzalt, az ernyő- és a Guyot-mûvelésû tőkék esetében a szálvesszőtartó huzalt (“vezérhuzalt”) mindegyik vagy minden második törzstartó támaszhoz (karóhoz) is célszerû rögzíteni (illetve minden vékony fémkarót, “hullámosított támkarót” a huzalhoz kell kötni).

Dr. Sz. Nagy László