A napraforgó előállítása egyre nagyobb termesztésvolument könyvelhet el hazánkban. Az elmúlt évtized közel 500 ezer hektáros vetésterületével szemben 2012-ben rekordnagyságú felületen, mintegy 617 ezer hektáron vetettek napraforgót. Köztudott, hogy a napraforgó termesztéstechnológiájában a kórokozók elleni technológiai elemek dominálnak. Így az ipari napraforgó előállítása során rendkívül ritkán, csupán indokolt esetben von maga után inszekticides állománykezelést egyes kártevők felszaporodása. E védekezési elemek elsősorban étkezési- és vetőmag napraforgó előállításánál elterjedtebb, gyakrabban alkalmazott technológiai realitások.
A jelenlegi trendek azonban a változás irányába mutatnak, hiszen a legújabb szaporítóanyagok köztermesztésbe vonásával elsősorban a magas olajsavas hibrideken (HO) – elsősorban e növények eltérő szöveti felépítettsége miatt – a kártételek fokozódása valószínûsíthető. Emellett a változó klíma által generált súlyos növény-egészségügyi helyzetkép is, mindenképp új megvilágításba helyezheti a napraforgó kártevők elleni technológiák jövőbeni alkalmazását. Tudatában annak, hogy bár a napraforgó észak-amerikai eredetû növény, ismert, hogy Európában, így hazánkban is több potenciális kártevő okozhat érzékeny termésveszteséget e kultúrában.
E felvezetést követően tekintsük át a napraforgót károsító polifág (több tápnövényû) és specialista állati kártevők sorát, kiemelve az ellenük irányuló növényvédelmi lehetőségeket.
Elsőként a polifág, terrikol (talajlakó) kártevőkről. Esetenként az ellenük irányuló védekezést már vetés előtt, a talaj-előkészítést megelőzően el kell kezdeni, hiszen a talajban fejlődő polifág pajorok (cserebogarak lárvái), drótférgek (pattanóbogarak lárvái) és áldrótférgek (alkony- és gyászbogarak lárvái) akár jelentős csíranövény-pusztítással is felhívhatják magukra a figyelmet. A kár, a klasszikus értelembe vett kapáskultúrák esetén, így napraforgóban is hatványozottabb. A gyökerek megrágásával a növények foltokban hervadnak, elpusztulnak. Az említett fajcsoportok lárvái többéves fejlődésûek, tehát károsításukra ugyanazon a helyen akár több évig is számítani kell. Jelenlétük előzetes talajlakó-felvételezési módszerekkel (fóliatakarással, talajmintavétellel, búzacsomós módszerrel) objektíven felmérhető, s egyedszámuk talajfertőtlenítő granulátumok alkalmazásával hatékonyan visszaszorítható.
A polifág kártevők sorát folytatva nem szabad kihagyni a fénykerülő bagolylepkék csoportját, azon belül a kiemelt jelentőségû vetési bagolylepkét (Scotia segetum). Lárvája zsíros tapintatú valódi hernyó, melyet mocskos pajornak is neveznek. A hernyó éjjel aktív. Így a fejlődő napraforgó közelében lévő, nappal fedezékül szolgáló talajrögök közül előbújva a sötétben károsítja a fiatal növény hajtásait. Tömeges felszaporodása során látványosan, foltszerûen pusztulhat a vetés. A faj évi két nemzedékkel lép fel, s különösen azokban az években jelentkezik nagy egyedszámmal, amikor a hosszú meleg ősz lehetővé teszi a hernyók teljes kifejlődését. A tényleges kártételek fellépését megelőzve az imágók elleni permetezést úgy kell időzíteni, hogy a rajzáscsúcsot követő egy héten belül az mindenképp megvalósuljon.
A napraforgó fejlődését szem előtt tartva a korai vegetációban kárt okozó barkókat és a kárképében hasonló sároshátú bogár (Opatrum sabulosum) jelenlétét kell kiemelni. A klasszikus kapáskultúrák korai vegetációiban mindig több faj együttes károsítására kell számítani.
E fajok a hegyesfarú barkó (T. palliatus), fekete barkó (Psallidium maxillosum) és a hamvas vincellér (Otiorrhynchus ligustici). Az említett fajok közül napraforgóban okozott kártétele alapján elsősorban a hegyesfarú barkót kell kiemelni, mivel a kukoricabarkóval szemben ezt a fajt elsősorban kétszikû tápnövényválasztás jellemzi.
Ez az évente egy nemzedékes, imágó alakban telelő rovar szabálytalan alakban rágja a fiatal napraforgó levelét. Súlyosabb esetben tarrágás is előfordulhat. Ekkor a napraforgó további fejlődése attól függ, hogy a tenyészőcsúcs épségben maradt-e. A rovarok kártétele általában a tábla széléről indul, mivel telelőhelyükről előjőve gyalog közelítik meg a napraforgótáblát. Újabb vizsgálati eredmények az inszekticides vetőmagcsávázás e fajok elleni hatékonyságát emelik ki. Ennek hiányában a területen tapasztalt 1–3 barkó/m2 esetén mindenképpen az állomány rovarölőszeres kezelése javasolt a drasztikus kár elkerülése érdekében.
A napraforgó öt lombleveles állapotától a virágzás időszakáig bizonyos helyeken tömegesen jelentkezhetnek és okozhatnak kárt a mezei poloskák (Miridae). Közülük is a legjelentősebb a molyhos mezei poloska (Lygus rugulipennis), de a kialakított kárképekhez hozzájárul a változó mezei poloska (L. pratensis), a lucernapoloska (Adelphocoris lineolatus) (1. kép) és többek között a Calocoris nembe tartozó fajok is. E lágy testû, szúró-szívó szájszervû rovarok napjaink legfontosabb napraforgó kártevőivé nőtték ki magukat.
1. kép: Lucernapoloska nimfája napraforgón (fotó: dr. Máté Sándor)
E poloskák kétnemzedékesek, tojás vagy imágó alakban egyaránt telelhetnek. Kártételük során a rendkívül intenzíven fejlődő napraforgó szára felszakad, repedezik, torzul. A sebzések a tányér fonákán, valamint a levélnyélen általában hatványozottabban jelentkeznek. A kikelő lárvák által kialakított nyitott, rákos növényi sebzések a továbbiakban utat nyithatnak botritiszes fertőzéseknek. A rovarok a bimbókezdeményeken, majd később fejlődő kaszatokon is táplálkoznak. Így kártételük következtében jelentős olajtartalom-csökkenés léphet fel, a kaszatok csírázóképessége jelentősen csökkenhet. A növényenként 3–5 imágó kártételi veszélyhelyzetet teremthet. Így az első gombaölőszeres kezeléssel egy menetben, illetve a virágzás kezdetétől méhkímélő technológia betartásával (2. kép) vagy méhekre nem jelölésköteles szerek alkalmazásával az ellenük irányuló állománypermetezések megkezdhetők.
2. kép: mézelő méh napraforgón (fotó: dr. Máté Sándor)
Ugyanebben a fenológiai állapotban alakítja ki a sárgagyûrûs bogáncscincér (Agapanthia dahli) is a kártételét. A késő tavasszal megjelenő imágók érési táplálkozást folytatva, kopulálva, fészkes virágzatú növények szárába süllyesztik tojásaikat. A kikelő pondró a dudvás szárban aknázva tápanyagforgalmi problémákat és szártörést okoz. Kártétele foltszerû, általában a védekezési küszöb alatti értékeket ér el.
A kelet-európai elterjedésû napraforgómoly (Homoeosoma nebulellum) legnagyobb mértékû kártételeit a XX. század közepén regisztrálták Magyarországon. A lepke 2. és 3. nemzedékû lárvái védett szövedék alatt fejlődve károsítják a napraforgókaszatokat. Ezzel a fiatal tányérok rothadását is előidézik. Ezen oligofág (egy tápnövénycsalád fajain táplálkozó) faj kártétele elsősorban étkezési napraforgón lép fel. Az ipari napraforgók a kaszathéj keménységéért felelős fitomelánréteg megvastagítása következtében napjainkra e szaporítóanyagok már toleránsak.
A napraforgó virágzásakor nagy jelentőségû lehet a fénykedvelő bagolylepkék kártétele is. Elsősorban két vándorlepke említhető: a gyapottok-bagolylepke (Helicoverpa armigera) és a gamma-bagolylepke (Autographa gamma). Mindkét lepke hernyója a napraforgó tányérján rág és nyit utat gyengültségi mikroorganizmusoknak. A tányér nyelves és csöves virágainak megrágása és ürülékkel, rágcsálékkal történő szennyezése néhol érzékeny termésveszteség kiváltója lehet. E fajok kártételére minden évben számítani kell, de fokozottabb fellépésükre elsősorban száraz, aszályos években kell felkészülni.
A kaszatfejlődés, -érés stádiumában esetenként nagy problémát okozhatnak a madarak [vad- (Streptopelia turtur), balkáni gerle (S. decaocto), parlagi galamb (Columba livia), mezei-, házi veréb (Passer spp.) stb.], amelyek a tányérban található kaszatok kicsipegetésével, kiverésével okozhatnak termésveszteséget. Védekezés a vadásztársaságokkal közös kímélő vadriasztás, illetve vetéskor a lakott területek közelségének mellőzése. Az értékesebb vetőmag-előállító táblán is – a védett állatok kímélése miatt – elsősorban a karbidágyú használata merülhet fel, mint védekezési lehetőség. (Értékes vetőmag- és fajtaelőállító parcellákon egyre gyakrabban alkalmaznak madárhálót – a szerk.)
Látható, hogy a napraforgó kártevőspektruma – szemben a legtöbb szántóföldi kultúrával – kevésbé kiterjedt. Kártételük ritkán éri el a védekezési küszöbértéket. Ettől függetlenül a vetésterület növekedése és a termesztéstechnológia intenzitásának változása mindenképpen az említett fitofágok körültekintőbb ellenőrzését feltételezik a jövőben.
Dr. Keszthelyi Sándor
A cikk szerzője: Dr. Keszthelyi Sándor
