Ötven éve annak, hogy az aflatoxint először összefüggésbe hozták pulykák tömeges megbetegedésével az Egyesült Királyságban, amikor 100 ezer állat pusztult el olyan Brazíliából származó földimogyoró fogyasztásától, amely Aspergillus-szal fertőződött. Azóta számos más mikotoxin jelentősége tisztázódott a takarmányokban és a humán élelmiszerekben.



A folyamatos kutatások elvezettek ugyan a gombák speciális anyagcseréinek megértéséhez, ám ugyanakkor megvilágították a gombák és növények közötti kölcsönhatások összetettségét is. Rávilágítottak arra a tényre, hogy amikor analizáljuk a takarmánymintákat, akkor a jelenlévő mikotoxinoknak csak egy része szabadul fel a mintából, vagyis csak ez a rész mutatható ki különböző laboratóriumi módszerekkel. A nem felszabadítható toxinok jelentős része azonban nem mutatható ki, pedig azok ugyanúgy károsítják az emberi és állati szervezetet! Nagyon érdekes, hogy vajon miért nem mutathatók ki ezek a mikotoxinok.





A növények növekedésük során metabolizációval próbálják magukat megvédeni különböző testidegen anyagoktól, például ilyenek a gombatoxinok is. A növények úgy védekeznek, hogy polárosabb metabolitokat hoznak létre belőlük (pl. glükozidokat), melyeket elraktároznak oldott formában a vakuólumokban, vagy pedig biopolimerekhez kötve nem oldott formában, például beépülve a sejtfal komponensekként. Az oldott formában lévő metabolizált mikotoxinokat gyakran hívják a szakemberek „maszkos toxinoknak”, a nem oldott formában lévőket pedig „rejtett toxinoknak”.













Egy adott takarmány „teljes mikotoxin” mennyiségét csak és kizárólag a két nagy csoport – a szabad és a metabolizált toxinok – együttes mennyisége adja meg. Az elmúlt néhány évben vezető kutatólaboratóriumok (pl. IFA Tulln) munkája vezethetett el oda, hogy számos ilyen maszkos mikotoxint sikerült felfedezni a gabonákban. A DON-3-glükozid volt az első ilyen toxin, amelyet természetesen fertőződött búzából és kukoricából mutattak ki. Ennek a nem kimutatható metabolitnak a koncentrációja a szabad DON-tartalomnak csaknem 50%-át is elérte.





A bennük rejlő veszély az, hogy ezekhez a maszkos vagy rejtett mikotoxinokhoz a takarmányokon keresztül ugyanúgy hozzájutnak az állatok és elfogyasztják azokat. Az emésztés során a szervezet első dolga, hogy az enzimek révén a glükozid komponenst lehasítja a toxinról, így felszabadul maga a toxin és képes a hatását kifejteni. A takarmányok teljes mikotoxin-koncentrációja így általában alábecsült, mivel általában kimutatni csak a szabad toxinokat tudjuk az általános laboratóriumi módszerekkel. Ráadásul sokkal nehezebb azoknak a „rejtett toxinok”-nak a kimutatása, amelyek nem oldott formában a sejtfalban vannak elraktározva. Ezek még kromatográfiás analitikai eljárásokkal is nehezen mutathatók ki.



Érdekes példát szolgáltatott egy vizsgálat arra, hogy milyen mértékû lehet a „rejtett toxinok” koncentrációja a kukoricában és a belőle készült takarmányokban, vagy emberi fogyasztásra szánt élelmiszerekben. A vizsgálat során lúgos kezelés után vizsgált élelmiszermintákban (kukoricapehely és nyers kukorica) 3-szor annyi rejtett fumonizint mutattak ki, mint a szabad formáját. A rejtett fumonizinek pontos biológiai természete (fehérje-konjugátumok, karbohidrát-konjugátumok stb.) ma még pontosan nem ismert, de az biztos, hogy az állati, vagy emberi szervezetben a felszabadulásuk után a fumonizinekre jellemző hatásokat fejtik ki.





A maszkos ill. rejtett mikotoxinok általi veszély sajnos egyre nő, ugyanakkor megbízható analitikai módszer csak keveseknek áll a rendelkezésére. A mai napig nincs a birtokunkban semmiféle korrekt kockázatbecslés arra vonatkozóan, hogy ezek a toxinok milyen arányban vannak jelen az alapanyagokban, pedig a vizsgálatok azt is bebizonyították, hogy ennél sokkal nagyobb jelentőséggel és kockázattal bírnak a feltárt és feldolgozott takarmányokban.



Ahhoz, hogy ezeknek az információknak a birtokában helyesen tudjunk védekezni a mikotoxinok ellen, elengedhetetlen, hogy egy olyan mikotoxin-ellenes készítményt alkalmazzunk, amely hatékonyan kezeli az állatok szervezetébe bejutott „teljes toxin”-mennyiséget és ezeket ne csak részben kösse meg, hanem enzimatikusan közel 100%-ban bontsa is el nem toxikus formává.















A termékben lévő szinergista ásványkeverék, mint a többi hagyományos toxinkötő, megköti a köthető toxinokat, ám a termék ezenfelül tartalmaz két toxinbontó enzimet is. Enzimatikus elbontása után a zearalenon nem tudja az ösztrogénszerû hatást kifejteni és szaporodás-biológiai zavarokat okozni. A trichotecének elbontásával pedig nem kell félnünk a DON, T2, HT2 és más trichotecének káros hatásaitól. Köztudott, hogy a toxinoknak két fő támadási pontjuk van. Az egyik az immunrendszer, a másik a máj. A termék ezért tartalmaz egy olyan szilimarin tartalmú növényi adalékot, amely jelentős védelmet nyújt a hepato-toxikus anyagokkal szemben, valamint egy olyan algakivonatot, amely támogatja a szervezet természetes immunválaszát, így kompenzálja a már korábban felvett mikotoxinok immunszupresszív hatását.





A Mycofix® Plus 3.E ezzel a három stratégiával:



1. toxinkötés,

2. biotranszformáció (zearalanon- és trichotecén-bontó enzim) és

3. biovédelem (növényi- és algakivonat) – hatékonyan tudja felvenni a harcot a toxinokkal és azok káros hatásaival szemben, akár kimutathatóak azok a takarmányokban, akár nem.