Évszázadokon, sőt évezredeken keresztül köztudott volt, hogy az állattenyésztés során keletkezett trágya nélkülözhetetlen a növénytermesztés számára. Ez volt a mûtrágyák megjelenéséig a legfőbb talajerő fenntartását biztosító anyag, biztosítva ezzel a természetes anyag (C, N, mikro és nyomelem) körforgást. Napjainkra ez jelentősen megváltozott. A szervestrágya a köztudatban a környezet egyik fő veszélyforrása lett. Ennek köszönhetően jelentős összegeket költöttek trágyatárolók építésére és a trágyakezelésre hazánkban. Ennek ellenére mégsincs megnyugtatóan megoldva ez a „probléma”. Mi ennek az oka, és hogyan lehetne a legtermészetszerûbb talajtermő képességet javító szervestrágyát a fenntartható fejlődés szerves részévé tenni?
Történelmi előzménye a jelenleg kialakult helyzetnek hazánkban, hogy számos fejlett nyugat-európai országhoz hasonlóan a XX. század második felében megindult az állománykoncentráció és ezzel egy időben, illetve összefüggésben bizonyos ágazatokban (tejelő szarvasmarha, sertéshízlalás, tojástermelés, brojler előállítás stb.) tért hódított az iparszerû állattartás. A koncentráltabb állatlétszám és az intenzív termelés vezetett oda, hogy egy helyen nagy mennyiségben keletkezik trágya. Megszakadt ezzel az a természetes körfolyamat, ami az állattartás és a növénytermesztés közötti egyensúlyt biztosította térségenként. A takarmánytermesztés és az állattartás térben és sok esetben időben is elvált egymástól. Ezt a folyamatot erősítette a mûtrágyák használatának térhódítása a növénytermesztésben.
Az állattenyésztés (nemesítői munka) fejlődésével összefüggő technológiai fejlesztések középpontjában a termelés hatékonyságának növelése állt, ami a munkaerő és alomanyag felhasználás minimalizálásához vezetett.
A jelenlegi magyarországi helyzetre jellemző, hogy egyre több pénzt költünk az állattartó telepek esetében a trágya tárolására (trágyatárolók építésére), kezelésére, ami elsősorban a biogáz előállításával kapcsolatban nyilvánul meg és a trágya (almos és hígtrágya) végső hasznosításával, ami a talajerő utánpótlást biztosíthatná, keveset.
Fontos megjegyezni, hogy akár híg, akár almos trágyára alapozott a biogáz előállítás, hasznos állat- és növény-egészségügyi, környezetvédelmi (megújuló energiát állít elő) és gazdasági (plusz bevételt jelent az állattartó telepnek) szempontból egyaránt, sőt szûkíti a trágya (szubsztrátum) C:N arányát, ami trágyaként való felhasználása esetén kedvező.
A metanogén baktériumok a takarmánynövények által megkötött szénből állítanak elő metánt, így biztosítva egy-három éves távlatban a szén körforgást a biogáz elégetése révén. Önmagában azonban ez nem oldja meg a talajerő utánpótlást és így a keletkezett fermentor maradvány teljes körû hasznosítását.
A trágyatárolókban vagy biogáz erőmûvekben felhalmozódó almos vagy hígtrágya hasznosítása okoz napjainkban gondot. Ennek alapvető oka, hogy a trágyát veszélyes anyagként kezeljük és nem olyan értékként, ami csak bizonyos mértékig, nagy energia- és környezetterheléssel járó megoldásokkal, különböző mûtrágyákkal, talajjavító készítményekkel részben pótolható. A megfelelően kezelt trágya gyakorlatilag valamennyi mikro és nyomelemet tartalmazza, hiszen az állatok takarmányában ezek kiegészítése megtörtént.
A szerves anyag és a huminsavak a talaj kolloid rendszerét és a talaj megfelelő mikrobiális életterét biztosítják, amelyek segítik a növények számára a tápanyagok kiegyenlített felszívódását, illetve javítják a talaj szerkezetét, vízmegtartó képességét. Szervestrágya használat hiányában a talajállapot javítása érdekében több agrotechnikai eljárást is alkalmaznak pl. zöldtrágya növények, szármaradványok optimális hasznosítása stb. Ez mind külön költséget és energiafelhasználást jelent.
Ezért indokolt olyan ösztönzők és minden részletükben kidolgozott trágyakezelési rendszerek kialakítása, illetve megvalósítása, ami a talajerő utánpótlást is segíti. Jelentős előrelépés lenne a probléma megoldásában és a jelenlegi szemlélet megváltoztatásában, ha az Agrár-környezetvédelmi Programban (AKG) lévő területeken kezelt szervestrágya használata támogatott talajerő-utánpótlási (trágyázási) mód lenne. Érthetetlen ugyanis, hogy a természetes módon megtermelődő (amennyiben van állattartás) trágyát nem használjuk fel.
A helyzetet bonyolítja, hogy Magyarországon a világ nagy részéhez hasonlóan terjedőben vannak az úgynevezett hígtrágyás állattartási technológiák. Ezek terjedését több dolog is segíti, országonként, régiónként eltérő módon és mértékben. Egyes régiókban éppen az alomanyagok (pl. szalma) hiánya pl. Észak-Európa, a drága munkaerő, a magas fokú technológiai igény, a technológiagyártók érdekei, illetve a területei adottságok kis, vagy éppen a nagy birtokszerkezet stb. segítik a hígtrágyás technológiák terjedését.
A hígtrágya termőfölbe injektálása időben korlátozott, fokozott ellenőrzés mellett valósítható meg, és mint szükséges rossztól való megszabadulásnak tekintik. Ezzel szemben számos országban pl. Finnország, a hígtrágya szeparálását követően a szárazfázist közvetlenül, vagy kezelés után közvetve trágyaként használják talajerő utánpótlásra. A hígfázist vagy öntözővízként juttatják a talajba, (ami költséges eljárás, mert tápanyag tartalma kicsi), vagy tisztítás után újra technológiai vízként használják fel. Utóbbinak rendkívüli nagy előnye, hogy a víz gyakorlatilag körforgást végez a rendszeren belül, csökkentve ezzel a termelési költségeket és a környezetterhelést.
Mit lehet tenni, ha már elkészült a hígtrágyatárolónk és a hígtrágya termőföldbe injektálása költséges, kis hatékonyságú? Vannak már olyan mobil szeparátorok, amelyek nagy teljesítményûek, könnyen a trágyatároló különböző pontjaira vontathatóak és ott a már leülepedett iszapréteget is fel tudják szívni, illetve ki tudják szûrni a híg fázisból. Ezt a 25–28% szárazanyag tartalmú fázist érlelés nélkül, vagy mikrobiális kezelést követően szerves trágyaként ki lehet szórni.
Dr. Póti Péter
A cikk szerzője: Dr. Póti Péter
