Mindemellé párosult egy erős politikai érdeklődés is, amelyet később, mint szakmapolitikus hasznosíthatott életében. Jelenleg mint a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat főtitkára tevékenykedik miniszteri biztosi felhatalmazással a vidéken élők érdekében. Pásztohy Andrással életéről, pályájáról, szakmai tapasztalatairól nemrégiben beszélgetett az Agro Napló munkatársa.
Agro Napló (A.N.): Miként került a mezőgazdaság vonzásába?
Pásztohy András (P.A.): Polgárdiban születtem, s anyai nagyanyámmal, aki a helyi szövetkezet alapító tagja volt, - és kisparaszti származású – sokat voltam együtt a határban, és tőle tanultam gyerekként a mezőgazdasági munkák csínját-bínját. Segítettem is neki sokat, amit egy gyerek tudhat, azt felügyeletével elvégeztem. Apai ágon viszont értelmiségi indíttatású vagyok, mivel apám tanárember. Persze ő is falusi és vidéki embernek számít.
Szülőfalumban szerettem meg a természetet, annak közelségét, így a mezőgazdaságot és az állatokat is. Ezen élmények hatására leginkább állatorvos szerettem volna lenni. De amikor láttam a különféle pályaorientációs ismertetőket az érettségihez közeledve – egyébként Székesfehérváron érettségiztem az Ybl Miklós Gimnáziumban – kezembe került a kaposvári mezőgazdasági főiskola bemutatkozó füzete, akkor döntöttem el, hogy Kaposvárra megyek tanulni. Itt 1973-ban szereztem állattenyésztési üzemmérnöki diplomát.
A.N.: Hogyan kezdődött a „munkásélet”?
P.A.: Amikor végeztem a főiskolán, lényegében akkor kezdődött a magyar mezőgazdaság „aranykora”, akkor egy végzős hallgatóra 3-4 állásajánlat is jutott. Akkor indultak a múlt század 70-es éveinek elején a sertés- és szarvasmarha-tenyésztési program, továbbá a növénytermesztési és a kertészeti programok. A politikai vezetés akkor a mezőgazdaságot a kormányzati, gazdaságpolitika rangjára emelte, így jelentős beruházások valósulhattak meg az ágazatban. A fejlesztési boomhoz pedig szakemberekre, mégpedig sokra és jól képzettekre volt szükség. Ennek köszönhetően minden frissen végzett mezőgazdasági szakember előtt lényegében dinamikus előremeneteli, karrierlehetőség állt.
Így amikor a mernyei Új Barázda Termelőszövetkezetbe kerültem gyakornoknak, rá egy évre már ágazatvezető voltam 1974-ben, a következő esztendőben pedig már főágazat-vezetőként végeztem a dolgomat. Öt évvel a főiskola elvégzése után pedig már elnökhelyettes voltam a szövetkezetben, 1983-ban pedig már elnökként dolgoztam a szomszéd falu szövetkezetében. Ebben az időben a fiatal szakemberek anyagilag és erkölcsileg is meg voltak becsülve.
A.N.: Könnyen be tudott-e illeszkedni a helyiek közé? Elfogadták-e fiatal vezetőként?
P.A.: Mint már említettem, a főiskola elvégzését követően egy évtized múltán pedig már a Mernyével szomszédos szentgáloskéri Béke téesz elnöke voltam. Még most is úgy érzem, hogy könnyen ment a beilleszkedés, mivel az akkori és az ott lévő középkorú szakemberek nem gyanakodva nézték a fiatalokat, hanem úgymond atyai szemekkel tekintettek a fiatalokra, vagyis segítették a munkánkat, de tudásunkat respektálták is. Emellett azonban nyesegettek is bennünket, sőt, amit ők már tudtak és megtapasztaltak, átadták a fiataloknak. Ámbár nekem külön is szerencsém volt, mivel Kaposváron nemcsak az elméleti, hanem a gyakorlati képzés is igen magas színvonalú volt.
Visszatekintve úgy látom az akkori időket, hogy volt egy egészséges szerkezete a vezetésnek, mind a termelőszövetkezetekben, mind pedig az állami gazdaságokban. Ugyanis a pályán voltak még az intézők és a főintézők mellett gyakorlatot szerzett szakemberek, emellett ott voltak még a középparasztságból származó vezetők is, de ott voltak már a fiatal, jól képzett, a kor színvonalát képviselő szakemberek is. Így a vezető pozícióban lévő emberek tudása, tapasztalata jól kiegészítette egymást.
A.N.: Milyen feladatokat kellett megoldania?
P.A.: Mernyén mint ágazatvezetőre egy szakosított sertéstelep vezetését bízták rám. Ehhez azonban volt egy takarmánykeverő üzem és egy szárító is, amely így egy komplex egységet képezett. Később, mint főállattenyésztő, már a szarvasmarha ágazat teljesítményéért is feleltem. Ez azt jelentette, hogy a szarvasmarhatelep építését technológiai felszerelését és betelepítését is én felügyelhettem. Így pályám első évtizedében elég komoly szakmai kihívásokat kellett megoldani állattenyésztőként.
Ekkor kerültem, 1983-ban Szentgáloskérre, a szomszéd faluba téesz elnöknek, ahol már egy 3700 hektáros gazdaság irányítása lett a feladatom. Ebben a gazdaságban a hatékonyság és a lehetőségek jobb kihasználása érdekében a szántóföldi növénytermesztés fejlesztését határoztuk el kollégáimmal. Így megújítottuk a növénytermesztési ágazatot (új terményszárítót, terménytárolót építettünk), de a szarvasmarha-tenyésztést is (a fejő és tejhûtő technológia cseréjét hajtottuk végre). A fejlesztéseket világbanki programokból valósítottuk meg. Emellett megvalósítottunk egy hatékonyabb, ma versenyképesebbnek mondott gazdaságirányítási modellt is.
A.N.: Alkatánál foga, és pályáját tekintve öntől nem áll távol a politika, mikor került be ebbe a közegbe?
P.A.: Viszonylag korán bekerültem a politika főáramába, ugyanis az akkori politikai vezetés úgy gondolta, hogy ki kell próbálni a fiatalokat is a nagypolitikában, és így 1980-ban országgyûlési képviselő lettem. Öt évre rá pedig már egy többes jelölés során választottak meg újra országgyûlési képviselőnek. Ezért viszonylag korán már bekerültem az országos politikába, és a környezetvédelmi, valamint a mezőgazdasági bizottság munkájába bekapcsolódva közvetíteni tudtam a somogyi falvak gondját-baját, érdekeit a politikai döntéshozóknak.
A.N.: Hol érte a rendszerváltás, hogyan élte meg ezeket az időket?
P.A.: A rendszerváltáskor is a szentgáloskéri szövetkezet elnöke voltam, ám már a fordulatot megelőző években sejteni lehetett a változásokat. Ezért az ottani vezetőtársaimmal tudatosan készültünk a változásokra. Így élére tudtunk állni az átalakulási folyamatoknak.
Vagyis a kárpótlási folyamat zökkenőmentes végig vitele valamint a szövetkezetek kötelezővé tett átalakulása során vezetőtársaimmal együtt élére álltunk a folyamatoknak. Mindez konkrétan azt jelentette, hogy a különböző érdekû csoportokkal – például a nyugdíjasokkal, aktív tagokkal, külső tagokkal – leültünk, hogy megbeszéljük velük a lehetséges követendő stratégiát a kárpótlás illetve az átalakulási folyamat során Ezt igyekeztünk úgy menedzselni, hogy a szövetkezet vagyona egyben maradjon, és az ott élő családok létbiztonsága ne kerüljön veszélybe. Mindezt végül is sikerült elérnünk.
Ebben a folyamatban időközben engem megyei közgyûlési képviselőnek választottak 1990-ben, ahol a mezőgazdasági bizottság elnöke lettem. Így továbbra is részt vettem a közéletben a szakmapolitikát képviselve.
A gazdaság 1992-es átalakítását követően két év múlva holding-szerû munkaszervezetet alakítottunk ki, létrehoztuk a szövetkezet többségi tulajdonában lévő kft-ket, majd így mûködött a gazdaság az ezredfordulóig. Ekkor a szövetkezetek ismét a politika célkeresztjébe kerültek, és így sok mezőgazdasági szövetkezethez hasonlóan a szentgáloskéri gazdaságot is átalakítottuk gazdasági társasággá, azaz részvénytársaság lett a termelőszövetkezetből. Így tehát lényegében kormányoktól függetlenül mindig igyekezett az általam irányított cég a körülményekhez alkalmazkodva a lehető legjobb teljesítményt nyújtva talpon maradni. Ez pedig csak úgy volt lehetséges, ha a tagság és a vezetők is egyetértettek a közös célokban. Ennek köszönhető, hogy az Agraria Részvénytársaság most ünnepli fennállásának 50. évfordulóját. A különböző szervezeti formában mûködő gazdasági egységeknek ugyanis mindig is jogutódainak tekintettük magunkat, de természetesen jogi értelemben is azok vagyunk.
Mindehhez tartozik még, hogy 1994-től ismét országgyûlési képviselő lettem, három cikluson keresztül élveztem újra a választók bizalmát. Mindez életemnek egy nagyon fontos kihívásokkal teli, mozgalmas időszaka volt. Amit igen fontosnak tartok ebből az időszakból, hogy a szakmapolitika, a vidékpolitika igen jól megfért a gazdasági munkámmal, azaz ezek egymást erősítették. Emellett még a falumban is tudtam segíteni a helyi képviselő testület munkáját. Én mindig a szakmai értékrend mentén politizáltam, nem foglalkoztattak a hatalmi politikai kérdések.
Az ezredforduló után bekerültem az államigazgatásba, a Földmûvelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumba. Itt mint államtitkár és most mint a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat főtitkára, miniszteri biztos végzem a munkámat.
A.N.: Mindez milyen új feladatokat jelentett az ön számára?
P.A.: Számomra az igen fontos muníciót jelentett és jelent ma is a munkámban, hogy testközelből Somogyban megéltem az utóbbi évtizedek magyar vidéki fejlődését. Ez nagymértékben segítette a kormányzati munkámat. Nekem a legfontosabb tanulság mindebből, hogy a vidéki embereknek ahhoz, hogy előbbre juthassanak, össze kell fogniuk. Most az unió is azt üzeni a magyar vidéknek, hogy előbb helyben el kell dönteni, hogy mit is akarnak, és azután kell segítséget kérni, az uniós és hazai forrásokat így lehet igénybe venni a helyi célok megvalósításához. Ezt a szemléletet szeretném közkinccsé tenni, mint a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat egyik irányítója. Ehhez szükség van az önkormányzatok, a szakmai és a civil szervezetek, valamint a vidékfejlesztésben érintett más tárcák és szervezetek együttmûködésére. Ez pedig nem más, mint a LEADER-szemlélet alkalmazása.
A.N.: Az eredményes munkavégzéshez milyen háttere van?
P.A.: Nekem a hátteret a családom biztosítja. Feleségem is szakmabeli, pénzügyi vonalon dolgozik. Természetesen a gyerekeim is segítségemre voltak, ugyanúgy, ahogy a munkatársaim is. Számomra a pihenés és a legnagyobb kikapcsolódás, ha hazamegyek a falumba, Mernyére, illetve Szentgáloskérre és ott a kollégákkal végignézzük a határt és az állattartó telepeket.
– an –
