A 8-10000 kg-ot meghaladó termelési színvonal új követelményt állított a fûfélékből készített szilázsokkal és szénafélékkel szemben is, és ennek következtében a gazdaságok folyamatosan átálltak a nagy energiahozamot biztosító silókukoricára és a fûféléknél magasabb fehérjetermést biztosító lucernára, mivel a hagyományos rét-legelőgazdálkodás nem elégítette ki az igényeiket. A tehenek egészségének szempontjából a jelenlegi hazai takarmányozási gyakorlat azonban korántsem megfelelő, amit visszaigazolnak a gyakori anyagforgalmi megbetegedések és súlyos szaporodás-biológiai problémák.
A monodiétás takarmányozásból eredő problémák csökkentésében hatékony megoldás lehet az elmúlt 3-4 évben megjelent „szilázs füvek” új generációja. A kérdéses füvek közös jellemzője a hazai tapasztalatok alapján a magas, 12–16%-os szénhidráttartalom (elsősorban cukor), a 6 MJ NE-L vagy esetenként azt meghaladó laktációs energiatartalom és a magas 12–24%-os (de nagymértékben, a termesztés és betakarítás technológiájától függően ingadozó) fehérjetartalom. A termesztési adatok alapján egyértelmûen megállapítható, hogy az új nemesítésû fûfélék megfelelő termesztésével és tartósításával a silókukoricához közeli energiatartalmat és a lucernáéval gyakorlatilag megegyező fehérjetartalmat tudunk biztosítani állataink számára és mindezt magas emészthetőséggel.
Ezen cikk terjedelmi korlátai miatt nem szeretnék belebonyolódni a strukturális rostellátásba, a bendőbeli rostemészthetőségbe és szénhidrát anyagcserébe, az acidózis lehetséges gyakorlati okaiba és annak termelést csökkentő tüneteibe. Röviden összefoglalva olyan takarmányozásban kell részesítenünk teheneinket, amely kedvez az ecetsav termelődésének és ezáltal a termelés növekedésének. A kedvező ecetsav: propionsav arány tejtermelő állatoknál 3-3,5:1, ennek feltétele a 18–22% struktúrával bíró rost a szárazanyagban. Az acidózis elkerülése érdekében minimum 16% rostot, 30% NDF és 19% ADF koncentrációt kell biztosítanunk. Az új fûfélékkel a fenti követelményeknek megfelelően meg lehet oldani a tehenek rostellátását az energiakoncentráció csökkenése nélkül.
A takarmányozási előnyök mellett az új fûfélék hazai takarmányozási gyakorlatba történő beillesztése mellett szól az a tény is, hogy csökken a tömegtakarmány-termesztés időjárási kockázata (a kizárólagos kukorica helyett több növényre alapozhatjuk tömegtakarmány bázisunkat és ezek betakarítási ideje jelentősen eltér egymástól). Szintén a fûfélék alkalmazása mellett szól, hogy a vetésszerkezetbe megfelelően beillesztve, intenzív termesztés mellett – augusztus végi, szeptember elejei vetéssel, áprilisi és májusi két kaszálással – a fû elővetemény után a silókukoricát másodvetésként hasznosítva egységnyi területről több táplálóanyagot tudunk betakarítani. Napjaink nyomott tejátvételi árai és a tejtermelés 70–75%-át kitevő takarmányozási költségek mellett a tejtermelő gazdaságoknak létkérdés, hogy a termőföldet, mint erőforrást maximálisan kihasználják.
A fentiek ismeretében elmondhatjuk, hogy a látókörünkbe kerültek olyan korszerû pázsitfûfajták és hibridek, amelyek termesztése sikerrel kecsegtet, de csak akkor tudjuk termesztésüket a hazai gyakorlatba megfelelően beilleszteni, ha megoldjuk a termesztés technológiáját, mint komplett problémakört.
A korszerû fûfélékkel szemben támasztott követelményeknek megfelelő beltartalmi paramétereket a táblázat tartalmazza.
A nemesítés során a fûféléknek egy összetett paraméterrendszer követelményeinek kell megfelelnie. Az önmagában kevés, ha pl. kiugróan magas a vízben oldható szénhidráttartalom. Az állattenyésztés igényeinek maradéktalanul megfelelő zöldtakarmánynak elegendő mennyiségû szénhidrátot kell tartalmaznia, optimális fehérjetartalom mellett (ha túl magas az pl. erősen rontja az erjeszthetőséget), magas laktációs energiatartalommal kell bírnia (NDF-DNDF) és mindezek mellett a termésmennyiség sem szenvedhet csorbát. Összefoglalva egy korszerû fajtának a mellékelt táblázatban közölt paramétereket és mellette 40–45 GJ/ha közötti NE-L mennyiséget kell produkálnia, jó erjeszthetőségi tulajdonságok mellett (silókukorica energiahozama 50–55 GJ/ha).
A fenti problémakört elemezve megállapítható, hogy az új típusú „szilázs füvek” szántóföldi termesztését és takarmányozásba történő beillesztését csak jól átgondolt szakmai előkészítés és elemzés után érdemes a mindennapok takarmányozási gyakorlatába átültetni. Mindezen paraméterek optimális összehangolása azonban nem egyszerû feladat, mivel a termelők eltérő szántóföldi és éghajlati körülmények között végzik növénytermesztésüket és a füvek hasznosítási irányvonalában is nagy eltérések lehetnek. Ennek érzékeltetésére álljon itt néhány, Önökben bizonyára felmerülő kérdés a fûfélékkel szemben támasztott követelmények kapcsán, a szántóföldi hasznosítás és a korszerû takarmányozás vonatkozásában.
Meg tudom-e oldani a rendelkezésemre álló fajta szortimentből egyetlen fajta kiválasztásával, hogy a korábban ismertetett paramétereknek megfelelő minőségû fûszilázst termeljek?
Van-e olyan fajta, amely megbízhatóan magas színvonalon képes teremni a kedvezőtlen szántóföldi körülményeim között?
Az energia, a hozam vagy esetleg a fehérje a limitáló tényező a takarmányozásomban?
Éves vagy évelő fûfélék hasznosítására rendezkedjek be?
A feltett kérdésekkel azt szerettem volna érzékeltetni, hogy – eltérő termőhelyre, hasznosítási irányra, betegségekkel szembeni ellenálló képességre, télállóságra, takarmányhasznosítási irányra kiterjedően – célszerû lenne egy olyan speciális szakmai program bevezetése, melynek keretében nem önálló fajtákat, hanem a mindenkori igényeiknek leginkább megfelelő fûkeverékeket használhassanak a termelők. A fûkeverékeket úgy kell összeállítani, hogy a különböző termőhelyi adottságok és hasznosítási irányok (energia, fehérje, hozam) mellett is garanciát adjanak a magas színvonalon történő tömegtakarmány előállításra.
A jövőben fontos lenne azt is alaposabban megvizsgálni, hogy milyen szárazanyag tartományban érdemes silózni zöldtakarmányainkat. Meg kellene nézni, hogy az eltérő szárazanyag tartományok mellett milyen adalékanyagokkal és azok milyen adagolásával érhetőek el a legjobb eredmények. A jelenlegi hazai gyakorlat szerint a biztonságos silózhatóságot szem előtt tartva általában túlfonnyasztjuk növényeinket, ennek következtében sok táplálóanyagot kinn hagyunk a szántóföldön. A hazai, piaci forgalomban kapható tartósítószerek gondos megválasztásával és a szárazanyag-tartalomhoz igazodó, szakszerûen alkalmazott adagolásukkal az alacsonyabb szárazanyag tartományban is jó eredménnyel silózhatóak lennének zöldtakarmányaink. Sok üzem tapasztalata szerint jobb a tehenek szárazanyag felvétele és tejtermelése alacsonyabb szárazanyag tartalmú fûszilázsok etetése esetén. A termesztési technológiának tehát egy nagyon fontos láncszeme a silózás. Csak akkor használhatóak ki eredményesen a fûfélék alkalmazásából adódó előnyök, ha a tartósítási munkákat úgy végezzük el, hogy a lehető legkisebb szárazanyag veszteség mellett, ideális illózsírsav összetételû, kellő aerob stabilitású tömegtakarmányt készítünk.
Palkó István
20/2353-315, 30/4970-577
Karnoth Joris
30/5203-446, 70/3186-598
