A válság, elsősorban a termőterület (jelenleg 22000 ha) és vele együtt az ágazat nyereségességének folyamatos csökkenésében nyilvánul meg. Ez természetszerûleg együtt jár a burgonyatermesztéssel foglalkozók számának csökkenésével is. A kialakult válság gyökerei mélyre nyúlnak.
A legfőbb okokkal – véleményem szerint – az ágazatban hosszabb ideje dolgozók mind tisztában is vannak. Jelenleg újra a 2004 tavaszi, eddigi legnagyobb értékesítési válság jeleit tapasztalhatjuk az ágazatban. Emlékezzünk, akkor 10–20 Ft/kg-os áron kellett, vagy még azon sem lehetett értékesíteni a hazai termést, a nyugat-európai 5–6%-os túltermelés hatására beözönlő import miatt! Jelenleg ugyanezt éljük át.
Az állandósult válság kialakulásának vannak új keletû indokai is, azonban többségük meglehetősen régóta jellemző a hazai burgonyatermesztésre. A teljesség igénye nélkül, csak a legfontosabb okokat kiemelve:
1. A 2004-es Európai Unióhoz való csatlakozással megszûntek a korábban piacvédelmi célokat is szolgáló határok, import kvóták, vámok. Nyitottá vált a piac és a verseny. A szinte csak hazai piacra termelő, s ezért „elkényelmesedett” burgonyaágazatot ez sokként érte. Kiderült a „nagy” EU-ban a mi termelésünk csak csepp a tengerben (1. és 2. ábra), az évi 5–600 ezer tonnás teljes termés összeurópai szinten nem jelentős (~1%) tétel.
2. A közel 3 évtizeden át tartó, vírusfogékony Holland fajták egy éves letermesztésén alapuló vetőgumó-szaporítási rendszer, és az ehhez kapcsolódó állami vetőgumó-minősítési gyakorlat, az állandóvá vált minőségi problémáknak köszönhetően teljesen aláásta a hazai előállítású vetőburgonya tekintélyét. Nem véletlen, hogy az EU csatlakozással párhozamosan egy év alatt 70%-kal esett vissza a vetőburgonya-termesztés területe. Gyakorlatilag összeomlott a hazai vetőburgonya-szaporítás (ma alig 300 ha).
3. Ennek, és az import vetőgumó, magas árának, valamint gyakori kórtani hiányosságainak köszönhetően nagyon alacsony a vetőgumó felújítási ráta. A termelők nem tartják be a magyarországi éghajlati adottságok és a fogékony fajták használata miatt szükséges kétévenkénti vetőgumó-felújítást. Nagyon sok termelő saját, vagy „feketeszaporításból” származó 3 éves, vagy annál is idősebb, gyenge minőségû, de olcsó „vetőgumót” használ. Ez szakmai öngól!
4. A burgonyatermelésben mind a mai napig egyoldalú a fajtahasználat. Régi, korszerûtlen, vírus és minden más fontosabb kórokozónak és kártevőnek fogékony, külföldi fajtákat termeszt a termelők többsége.
5. A nem megfelelő fajtaválasztás és az általában gyenge minőségû vetőgumó használata miatt alacsony az átlagtermés, közepes, vagy gyenge a minőség.
6. Az alacsony termésátlaghoz következésképpen magas önköltség párosul. Emiatt drága, és sokszor az importtal szemben sem árban, sem minőségben nem versenyképes a hazai előállítású étkezési burgonya. Az energia, a mûtrágya, a növényvédő szer már ugyanannyiba kerül nálunk mint tőlünk nyugatabbra, csak nagyon nem mindegy, hogy a költségeket 25, vagy 45 t/ha-os átlagtermésre kell ráterhelni.
7. Az alacsony termésátlagokhoz irreálisan magas költségszint és rossz költségszerkezet párosul. A termelési költségek mintegy 50%-át (hektáronként akár 6–
700 ezer forintot) a vetőgumóköltség teszi ki, különösen, ha az import
(1. táblázat).
8. Az alacsony jövedelmezőség miatt a termelők többségénél elmaradtak a szükséges korszerûsítések. Elavult a termelés- és tárolástechnológia, alacsony az öntözött területek aránya, vagy ahol öntöznek ott sem korszerûen, szakszerûen teszik azt.
9. A hazai burgonyafogyasztás és kereskedelem meglehetősen kultúrálatlan. Az árú többsége lédig burgonyaként, fajtanév és felhasználási típus feltüntetése nélkül kerül piacra. A fogyasztók többsége túlzottan árérzékeny. A kereskedelem pedig nem érdekelt a minőségi kiszolgálásban.
10. A feldolgozóipar teljes hiánya miatt (egyedüli kivétel a Chio) gyakorlatilag nincs termeltetési és felvásárlási rendszer, termelési biztonság az országban. Majd' mindenki a szabad piacra termel, „ad hoc” kereskedik a burgonyájával. Ez pedig a spekuláció melegágya. Mára a magyarországi burgonyakereskedelem a nepperek paradicsomává vált.
A válságtünetek eredője egy irányba hat. A hazai termelők többsége fokozatosan kiszorul saját belső piacáról. Ezzel meg is érkeztünk a jelenlegi helyzethez. Talán hihetetlenül hangzik, de a 2007 őszi 80-100 Ft/kg-os termelői árakhoz képest újra a 20 Ft/kg-os átvételi árral kell szembesülniük a termelőknek. Ez pedig egyértelmûen az olcsó (ám sok esetben kritikán aluli minőségû) import étkezési burgonyának köszönhető. Az elmúlt évek uniós statisztikáit elemezve kitûnik, hogy tőlünk nyugatabbra a burgonya termelői ára nagy átlagban 30–35 Ft/kg körül alakul. Ebből következik, amit a tapasztalati tények is igazolnak, hogy hosszú távon az import étkezési burgonya bruttó 50 Ft/kg-os áron mindig elérhető lesz Magyarországon. A külföldi árviszonyoktól elrugaszkodott árakkal (például mint tavaly ősszel az aszályos időjárás hatása miatt) csak rövid távon lehet kalkulálni. Ahogy mindenki a saját bőrén tapasztalhatta az import igen gyorsan képes letörni a magas belföldi árakat (3. ábra). Termelőinknek pedig ezekkel a tényekkel, és ezekkel az árakkal kell szembesülniük, illetve versenyezniük. A 2. táblázatban bemutatott példán láthatjuk, hogy egy jellemzőnek minősíthető költségszintnél még 40 t/ha-os értékesített mennyiségnél is, ha az ár 40 Ft/kg alá süllyed, veszteséges a termelés.
Annak, aki nálunk hosszú távon burgonyatermesztésből akar megélni, fel van adva a lecke.
Véleményem szerint, túl a termesztéstechnika egyes elemeinek elodázhatatlan fejlesztésén (tápanyag-utánpótlás, öntözés, ágyásos mûvelés stb.) a burgonyatermesztés versenyképességének javításához alapvetően az önköltséget kell csökkenteni. Ehhez pedig gyors fajtaváltásra van szükség. Fel kell hagyni az indokolatlanul favorizált, vírusfogékony fajták termesztésével. Az önköltség csökkentésére tartalékok azonban csak a vetőgumó árában rejlenek (3. táblázat). A mûtrágya, vagy a növényvédő szer költségek csökkentése ugyanis veszélyeztetné a termésbiztonságot és a minőséget. A táblázat adataiból látható, hogy fémzárolt, szuperelit minőségû vetőburgonyát használva, és azt több éven át utántermesztve mekkora önköltségcsökkentés lenne elérhető. Mindez természetesen, csak rezisztens, szárazságtûrő, a magyar klíma alatt is több éven át termeszthető (visszaültethető) hazai fajtákkal képzelhető el. A külföldi, vírusfogékony fajták erre alkalmatlanok. A bemutatott példa természetesen nem csak a saját célra visszatartott vetőgumóra értelmezhető. Ugyanezekkel az arányokkal kalkulálhatunk akkor is, ha a többszörösen visszaültetett vetőgumó termése fémzárolásra kerül, és mint minősített vetőgumó kerül forgalomba. Így lehetőség lenne az áruburgonya-termelők olcsó, hazai szaporításból származó, de mégis jó minőségû vetőanyaggal való ellátására. Ezáltal valóban nőhetne a teljes hazai burgonyaágazat versenyképessége. Ehhez azonban az kell, hogy a vetőgumó-termelők felismerjék, és hajlandók legyenek elfogadni ezeket az érveket. Ellenkező esetben marad a mindennapi kiszolgáltatottság és a pillanatnyi piaci sikereken felbuzdult, fejünket a homokba dugó, csalóka elbizakodottság.
A többször említett, és véleményem szerint elodázhatatlan fajtaváltáshoz adva vannak a feltételek. Elsősorban a keszthelyi nemesítési program rezisztens fajtáiból széles választék áll rendelkezésre. Úgy héj- és hússzínben, mint felhasználási típusban (B és C kategóriák). Külön érdemes kiemelni az idén köztermesztésbe kerülő Balatoni rózsát és Katicát, melyek minden tekintetben megállják a helyüket a mára már korszerûtlen Cleopatra és Desirée fajtákkal való összehasonlításban. Rajtuk kívül figyelmet érdemel a sokaknál már bizonyított Rioja (Százszorszép), Hópehely, Lorett, Góliát, Luca XL, White Lady és Vénusz Gold nevû fajta. Közülük a Góliát egyértelmûen alkalmas az igen sok kórtani és minőségi problémával küzdő Kondor leváltására, míg a Hópehely egyedi minőségével, a Lorett és a Luca XL kivételes termőképességével emelkedik ki a sorból. A szintén piros héjú, sárga húsú, nem lisztes, „B” típusú Démon fajtajelölt várhatóan jövőre kerül forgalomba. Ezeknek a fajtáknak a köztermesztésben való nagyobb arányú elterjedése minden szempontból kívánatos lenne. Termesztésükkel nőne a termés- és élelmiszerbiztonság, csökkenthető lenne az önköltség, javulna a versenyképesség.
Dr. Polgár Zsolt
tudományos főmunkatárs, igazgató
