Hiányos kalciumellátás esetén nagyobb a repedt vagy hajszálrepedt tojások aránya, de pl. túlzott foszforellátás következtében – kielégítő kalciumellátás mellett is – tojáshéj képződési zavarok léphetnek fel. A foszfortöbblet a tojótyúkok esetében tehát egyértelmûen káros, ugyanakkor a takarmányfoszfátok világpiaci árának megháromszorozódása miatt már jelentős többletköltséggel is jár. Mindezeken túlmenően a tojótyúk foszforszükségletének optimális kielégítését – változatlanul – környezetvédelmi szempontok is egyre indokoltabbá teszik.
Több kísérleti adat egybehangzóan azt mutatja, hogy az intenzíven termelő tojótyúkok a teljes termelési ciklus átlagában a felvett foszfornak alig 20%-át tartják vissza szervezetükben (Oloffs et al., 2000, Rodehutscord et al., 2002). Ez hazai viszonylatban annyit jelent, hogy egy tojótyúk a 12 hónapos termelési ciklus alatt, napi 115 g átlagos takarmányfelvételt és a MTK (2004) foszfor-ajánlásának teljesülését feltételezve átlagosan 244 g foszfort vesz fel, amelyből mintegy 195 g-ot ürít a környezetébe. Ez Magyarországon az iparszerû körülmények között tartott tojóállománnyal számolva közel 1100 t foszforkibocsátásnak felel meg. Ez a nagy mértékû foszforkibocsátás a foszforszükségletek pontosításával, valamint a natív foszfor hasznosíthatóságának javításával egyaránt csökkenthető. A hasznosíthatóság javítása a diéták komponenseinek okszerû megválasztásán túl az ipari úton előállított fitáz enzim adagolásával is lehetséges (Rodehutscord et al., 2002, Tossenberger et al, 2007). A fitáz-kiegészítés kedvező hatása abból adódik, hogy baromfi emésztőtraktusában a fitin kötésben lévő foszfor bontásához szükséges fitáz enzim csak kis mennyiségben található meg, ezért a madár a takarmányok foszfortartalmának ezen hányadát csak nagyon rosszul képes hasznosítani (Tossenberger et al., 2007). A gabonamagvakban található ugyan fitáz enzim, amely a fitin-kötést bontja, de annak mennyisége változó. Míg a búza, a tritikálé és a rozs saját fitáz aktivitása igen nagy (elérheti akár a 800–1000 PPU/kg értéket), addig a kukoricáé a kimutathatóság határán van, az extrahált daráké pedig 3–400 PPU/kg között változik (Eeckhout és dePaepe, 1994). Az állatok emésztőtraktusában élő mikroorganizmusok is termelhetnek fitáz enzimet (Liu et al., 1998), de a fitáz mintegy két évtizede biotechnológiai úton, ipari méretekben is előállításra kerül. A kereskedelmi forgalomban több típusú fitáz is beszerezhető. Ezek különbözhetnek egyrészt a fitáz-gyökök lehasításának sorrendjének tekintetében (fitáz-3 és fitáz-6), de eltérő lehet pH optimumuk is. Ezért a készítmény (termék) megválasztásánál tekintettel kell lenni a cél állatfaj emésztési sajátosságaira is. A rövid emésztőtraktussal rendelkező baromfi esetében, a az emésztőtraktus jellemző pH-viszonyain túl rövid tranzitidő is figyelembe veendő. Ezen állatfajnál általában hatékonyabbak azon készítmények, amelyek a foszfátgyököket viszonylag gyorsan képesek lehasítani. Az ilyen készítményeknek már alacsony dózisai is kedvezően hatnak a foszfor emészthetőségére. Az Európai Unió országaiban általában a 3-típusú fitázt használják. Ennek oka elsősorban az, hogy eddig zömmel ezen típusba tartozó készítmények kerültek regisztrálásra. Ázsiában a 6-típusú fitáz használata is elterjedt.
A rendelkezésre álló szakirodalmi adatok alapján megállapítható, hogy a tojótyúkok takarmányainak foszfortartalmára és fitáz-kiegészítésére vonatkozó adatok, valamint ezek hatása a tojástermelésre és a tojáshéj minőségére nem egységesek. Annyi azonban bizonyos, hogy a tojótyúkoknak valószínûsíthetően lényegesen kisebb a foszforszükséglete, mint ahogyan azt akár egy évtizeddel korábban is gondolták. Ezt támasztja alá a közelmúltban publikált legtöbb kísérleti adat is.
Saját vizsgálatok
Középnehéz tojóhibridekkel a tojóciklus teljes időszakára kiterjedő (12 hónap) kísérleteinkben - azonos energia-, nyersfehérje és kalciumellátás mellett arra kerestünk választ, hogy a takarmányok eltérő foszfortartalma és eltérő fitáz-aktivitása miként befolyásolja a tojótyúkok termelését, takarmányfelvételét, takarmányértékesítését, valamint a tojáshéj szilárdságát. Az 52 hétig tartó vizsgálatba 19 hetes (Hy-Line, brown) jércéket állítottunk be (32 madár/kezelés, 4 madár/ketrec, 650 cm2 /madár). A kísérleti takarmányokat kukorica-szója alapon állítottuk össze az NRC (1994) táplálóanyag-ajánlásainak figyelembe vételével. A vizsgálatok során 4 kezelés hatását vizsgáltuk. Valamennyi kezelésben a takarmánykeverékek kalciumtartalma azonos volt, foszfortartalmuk és fitáz-aktivitásuk azonban eltért egymástól. Az „A” kezelésben (pozitív kontroll) a takarmánykeverék P-tartalma a termelés első hat hónapjában 2,5 g/kg nem fitin foszfor (NPP) volt és megegyezett az NRC (1994) ajánlásával. A termelési ciklus második felében a takarmánykeverék 2,0 g/kg NPP-t tartalmazott. A beállított NPP szintek 4,7 g/kg, illetve 4,2 g/kg össz foszfortartalomnak feleltek meg. Ezen P-tartalom a Magyarországon általánosan alkalmazott P-szintnél (5,8–6,0 g/kg) mintegy 30%-kal kisebb. A takarmánykeverék hozzáadott fitáz enzimet nem tartalmazott. A „B” kezelésben (negatív kontroll) a takarmánykeverék NPP-tartalmát a pozitív kontroll csoportban alkalmazott foszforszinthez képest a termelési ciklus első 6 hónapjában 40%-kal, a második 6 hónapban pedig 50%-kal csökkentettük, így azok össz-foszfortartalma 3,7 g/kg, illetve 3,1 g/kg, NPP tartalmuk pedig 1,5 g/kg, illetve 1,0 g/kg volt. A takarmánykeverékek ugyancsak hozzáadott fitáz enzim nélkül készültek. A „C” és „D” kezelésben a takarmánykeverékek P-tartalma azonos volt a „B”-kezelés (negatív kontroll) takarmányának P-tartalmával (1,5 g/kg, illetve 1,0 g/kg NPP), de a diétákat 250 PPU/kg (C-kezelés), illetve 500 PPU/kg (D-kezelés) mennyiségben mikrobiológiai úton előállított fitáz enzimmel (trichoderma reesei által termelt 3-típusú fitáz) egészítettük ki. A kísérleti állatok tojástermelését (darab és tömeg) naponta mértük ketrecenként. A takarmányfelvétel és takarmányértékesítés – ugyancsak ketrecenként – hetente került regisztrálásra. A tojások (tojáshéj) megroppantásához szükséges erő nagyságát havonta vizsgáltuk. Az alapdiéták összetétele és táplálóanyag tartalma az 1. táblázatban látható. A kísérleti takarmányok táplálóanyag tartalma a Magyar Szabvány előírásai szerint-,
fitáz-aktivitása pedig Turunen (1999) leírása alapján került meghatározásra. A kísérleti adatokat variancia analízissel elemeztük. Szignifikáns kezeléshatás esetén az egyes kezelések közötti eltérések statisztikai megbízhatóságát LSD-teszttel ellenőriztük (SAS, 2004).
A vizsgálatok eredményei
A teljesítményvizsgálatok legfontosabb eredményeit a
2. táblázatban foglaltuk össze. Adataink szerint a takarmánykeverékek foszfortartalmának az NRC (1994) ajánlásához viszonyított 40%-os, illetve 50%-os csökkentése (B-kezelés vs. A-kezelés) a tojótyúkok által megtermelt tojások számát a 12 hónapos termelési ciklus alatt 12%-kal, a mertermelt tojásmasszát pedig 13,4%-kal szignifikánsan csökkentette (P≤0,05). A fitázkiegészítést is tartalmazó takarmányt fogyasztó állatok (C és D kezelés) tojásmassza termelése azonban azonos volt az ajánlás szerinti P-tartalmú takarmányt fogyasztó madarak termelésével (P≥0,05). A két fitázzal kiegészített takarmányt fogyasztó madarak teljesítménye közötti különbség nem volt szignifikáns (P≥0,05). Vizsgálatainkban a negatív kontroll állatok (B-kezelés) takarmányfelvétele nem érte el a pozitív kontroll társaikét (A-kezelés). A 9,0%-kal kisebb takarmányfelvétel statisztikailag is igazolható volt (P≤0,05). A kisebb takarmányfelvétel feltételezhetően a foszforhiány okozta étvágytalanságra vezethető vissza. A fitázzal kiegészített takarmányt fogyasztó madarak takarmányfelvétele megegyezett a pozitív kontroll állatok takarmányfelvételével (P≥0,05). Ez arra utal, hogy a fitáz-kiegészítés hatására feltehetően javult a takarmánykeverékek foszfortartalmának hasznosíthatósága és így ezen madarak már elegendő hasznosítható foszforhoz jutottak. Az 1 kg tojásmassza előállításához felhasznált takarmány mennyiségére sem a takarmányok eltérő foszfortartalmának, sem pedig az eltérő fitáz aktivitásnak nem volt hatása (P≥0,05).
A tojáshéj megroppantásához szükséges erő nagyságát a
grafikonon mutatjuk be. Adataink szerint mind a vizsgálatok első hat hónapjában, mind a kísérlet második felében a legkisebb erőre a pozitív kontroll madarak tojáshéjának megroppantásához volt szükség (3,44 Kp vs. 2,78 Kp). Ehhez képest a negatív kontroll csoportban a kísérlet első felében 2,3%-kal, második felében pedig 6,5%-kal több energiát kellett kifejteni a héjroppantásához (P≤0,05). A C-kezelésben mért értékek a kísérlet első felében megegyeztek a pozitív kontroll csoportban mért adatokkal (P≥0,05), a második hat hónapban azonban roppantáshoz szükséges erő nagysága már 5,4%-kal nagyobb volt mint a pozitív kontroll csoportban (P≤0,05). A D-kezelésben (500 PPU fitáz-kiegészítés/kg takarmány) a héjroppantáshoz a pozitív kontrollhoz képest 4,4%-kal (termelési ciklus első fele), illetve 12,2%-kal (termelési ciklus második fele) nagyobb erőt kellett kifejteni (P≤0,05). Ebben a kezelésben (D-kezelés) a tojáshéj szilárdsága a ciklus második felében még a C-kezelésben mért értéket is szignifikánsan meghaladta (P≤0,05). Adataink szerint a termelési ciklus második felében – függetlenül a kezelésektől – a tojáshéjak megroppantásához átlagosan 16%-kal kevesebb energiára volt szükség, ami a tojótyúkok szervezetének kifáradására utal. Figyelemre méltó, hogy a legnagyobb mértékû csökkenés a pozitív kontroll csoportban (19,2%), a legkisebb (13,1%) pedig azon kezelésben volt, ahol a tojótáp 500 PPU/kg fitáz enzimet tartalmazott.
Korábbi irodalmi adatok szerint, tojáshéj-képződési zavarok tojótyúkok esetében akkor léptek fel, amikor a takarmánykeverékek összes foszfortartalma kilogrammonként meghaladta az 5,5 g-ot (Männer, 1987). A legtöbb esetben – így a hazai gyakorlatban is – a tojótápok legalább 5,5 g/kg vagy ennél több foszfort tartalmaznak. Feltehetően ezzel magyarázható az a megfigyelés is, hogy Magyarországon az intenzív tojóhibridek által megtermelt tojások 7–8%-a repedt vagy hajszálrepedt (Bangó, személyes közlés). Ez egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy a tojáshéj szilárdságának javításában a takarmányok kalciumtartalmán kívül, a foszfortartalomnak is meghatározó szerepe van. A repedt, illetve hajszálrepedt tojások száma feltehetően a tojótápok foszfortartalmának optimalizálásával csökkenthető lenne.
Következtetések és javaslatok
A tojótyúkokkal végzett kísérletsorozatunk eredményeiből az alábbi fontosabb következtetések vonhatók le:
a takarmánykeverékek foszfortartalmának az NRC (1994) ajánlásához viszonyított 40%-os (termelési ciklus első fele), illetve 50%-os (termelési ciklus második fele) csökkentése (pozitív kontroll vs. negatív kontroll) a tojóhibridek termelését – fitáz kiegészítés nélkül – negatívan befolyásolja (P≤0,05). A csökkentett foszfortartalmú, fitáz-kiegészítést is tartalmazó takarmányt fogyasztó állatok tojásmassza termelése azonos a pozitív kontroll madarak által termelt tojásmassza mennyiségével (P≥0,05). Az 1 kg tojásmassza előállításához felhasznált takarmány mennyiségére, sem a takarmányok eltérő foszfortartalmának, sem pedig az eltérő fitáz-aktivitásának nincs hatása (P≥0,05). A csökentett foszfortartalom és az ehhez társuló fitáz-kiegészítés, a tojáshéj szilárdságát javítja. Eredményeink alapján a termelési ciklus első 6 hónapjában a tojótápok nem fitin foszfortartalmának 40%-os, a második felében pedig akár 50%-os csökkentése is javasolható, abban az esetben ha a takarmánykeverékeket fitáz enzimmel egészítjük ki.
Biztonsági okokból – gyakorlati körülmények között – az általunk vizsgált fitáznak (trichoderma reesei által termelt 3-típusú fitáz) a termelési ciklus első felében legalább 300 PPU/kg-, a termelési ciklus második felében pedig 500 PPU/kg dózisa javasolható.
Dr. Tossenberger János1–Dr. Kühn Imke2–Dr. Babinszky László1,
1 Kaposvári Egyetem, Állattudományi Kar,
Takarmányozástani Tanszék
2 AB-Enzymes GmbH, Darmstadt, Németország
