A növény eredményes termesztésének egyik kulcsa a kórtani problémák megoldása. A patogén szervezetek közül elsősorban a mikroszkópikus gombák fertőzésével kell számolni. Az ellenük való védekezésben a kémiai kezelések – csávázás, állománypermetezés, deszikkálás – mellett, a napraforgó bonyolult és komplex növénykórtani problémái miatt kiemelkedő szerep jut a helyes terület- és fajtaválasztásnak, az agrotechnikai elemek és a biológai védekezési lehetőségek – Trichoderma sp. és Coniothyrium sp. hatóanyagú készítmények – alkalmazásának.

 

Hazánkban az olajos magvú növények közül a napraforgót termesztik legnagyobb területen. Vetésterülete elérte, sőt egyes években meghaladta az 500000 ha-t, így a búza és a kukorica után a harmadik helyen áll.

A kórokozók elleni védekezés meghatározó jelentőségû a sikeres napraforgó termesztés szempontjából. Ennek nélkülözhetetlen eleme a kémiai védekezés, mely csávázás és általában kétszeri állománykezelés formájában valósul meg. A kémiai kezelésekhez tartozik a deszikkálás, amely fertőzött állományokban a kórokozók által okozott veszteségek csökkentését is szolgálja. A kemikáliák használata önmagában nem biztosít kielégítő megoldást. Az agrotechnikai, genetikai és biológiai védekezés elemeinek, lehetőségeinek ismerete és alkalmazása az eredményes napraforgó termesztés alapvető feltétele.

A napraforgó termesztésében a vírusos és baktériumos fertőzések nem játszanak jelentős szerepet. A gombák által okozott betegségek évjárattól függően eltérő mértékû, de szinte minden évben nagy termésveszteséget okoznak. A rozsda (Puccinia helianthi), a lisztharmat (Erysiphe cichoracearum) és a szeptóriás levélfoltosság (Septoria helianthi) a napraforgó kevésbé jelentős betegségei közé tartoznak. Ellenük a vetésforgó helyes kialakításával, a növénymaradványok leszántásával és rezisztens hibridek termesztésével eredményesen védekezhetünk. A napraforgó fontosabb betegségei a következők:



Peronoszpóra (Plasmopara halstedii)

Az elsődlegesen fertőzött növények gyakran már szikleveles korban elpusztulnak. A növények törpülnek, a szár ízközei lerövidülnek, ezért a levelek sûrûn állnak. A levél színén nagy, sárgás-zöld foltok vannak, melyek fonákán sûrû fehér penészbevonat képződik. A tányér felfelé áll, nem hoz termést. A növények fiatalon elpusztulnak. A másodlagos fertőzések következtében a leveleken sárgás foltok képződnek, a fonáki részen penészgyeppel. A kórokozó az erek mentén szétterjedhet a növényben (1. ábra). Ilyenkor a megbetegedett rész felett az elsődleges fertőzéshez hasonló tünetek alakulnak ki.

A gomba fennmaradását a fertőzött növényi részekben képződő vastag falú ivaros spórák, az oospórák biztosítják, melyek a talajban évekig megőrzik fertőzőképességüket. Az áttelelés történhet micéliumokkal is, melyek a kaszat héja alatt maradnak fenn. A spórák csírázásához és a fertőzés kialakulásához 15–20°C hőmérséklet és a talajban cseppfolyós víz jelenléte szükséges.

Fehérpenészes szár- és tányérrothadás (Sclerotinia sclerotiorum)

A betegség jelenleg hazánkban a napraforgó termesztés legjelentősebb növénykórtani problémáját okozza. A termésveszteség általában 10–30%, de járványos években elérheti a 100%-ot. A fertőzött kaszatból, vagy a talajból induló fertőzés eredményeképpen a csíranövény elpusztul. A bimbók megjelenésekor a száralapon világosbarna foltok alakulnak ki, melyeken a környező talajra is kiterjedő fehér penészbevonat jelenik meg. A száron szintén világosbarna, ovális, koncentrikus mintázottságú foltok láthatók. A növény lankad, hervad, kidől. A szár szövetei tönkremennek. A bélszövet helyén fehér micéliumszövedék, majd benne nagyméretû szkleróciumok képződnek. A tányér fonáki részén nagy, vizenyős foltokon pusztul a növény szövete, csak a rostok maradnak vissza. Közöttük számos szabálytalan alakú, nagyméretû szkleróciummal. A tányér színén a gomba a kaszatok között fejleszti micéliumát, mely szkleróciummá tömörülve a kaszatok által meghatározott formájú, szabályos rácsot alkot. A tányér szétesik, a teljes termés veszendőbe mehet.

A gomba szkleróciumokkal a talajban, vagy a kaszatok közé kerülve, valamint micéliummal a kaszat héja alatt telel. A szkleróciumok több évig megőrzik életképességüket. A gombának több száz gazdanövénye van (szója, bab, mustár, repce, mézontófû stb.).

A fertőzéshez a 20°C körüli hőmérséklet, a csapadékos időjárás, a sûrû állomány, a vontatott kelés és a túlzott nitrogén mûtrágyázás kedvező.



Szürkepenészes rothadás (Botryris cinerea)

A növény minden föld feletti része megbetegedhet. A fertőzött részeken világosbarna vizenyős, rothadó foltok képződnek. Ezeken jelenik meg a dús, szürke penészbevonat, melyen hatalmas tömegben képződnek az egysejtû konídiumok. A fertőzött tányér leszakad a szárról.

A gomba apró szkleróciumai a kaszatok között vagy a talajban évekig életképesek maradnak. A kórokozó a kaszat héja alatt micélium formájában szintén áttelelhet, ami csíranövény pusztulást okozhat. A betegség járványos fellépését a csapadékos, enyhe időjárás, a sûrû, gyomos növényállomány, a növény sérülései segítik.



Alternáriás levél- és szárfoltosság (Alternaria helianthi, A. helianthinficiens)

A levélen szabálytalan, nagy kiterjedésû, növekvő, egyöntetû sötétbarna foltok képződnek, a levél leszáradhat. Az A. helianthi foltjai a száron orsó alakúak, rajtuk fekete bársonyos penészbevonat alakul ki. Az A. helianthinficiens foltjai kerekek. A szár belsejében az előbbi gomba szürkés-zöld, míg utóbbi lilás elszíneződést okoz. A fertőzés kiterjed a tányér fonáki részére és a kaszatokra is.

A gomba a kaszatokban, illetve a fertőzött növénymaradványokban telel. A betegség az idősebb növényeken, meleg, párás nyári időben jelenik meg.



Hamuszürke szártőkorhadás (Macrophomina phaseolina)

A beteg növények a virágzást követő időszakban lankadnak, majd elhervadnak. A szár alsó része szürke, a bőrszövet leválik. A szár belsejében nagy tömegben képződnek a gomba mákszem méretû mikroszkleróciumai.

A kórokozó polifág. Áttelelése elsősorban fertőzött növényi maradványokban történik. Fertőzött vetőmaggal is terjed. A meleg, aszályos nyár kedvező a fertőzéshez.

A gomba sokgazdás, fertőzi többek között a kukoricát, szóját, babot, ezért a vetésforgó megtervezése különös körültekintést igényel.



A napraforgó diaportés betegsége (Diaporthe helianthi)

A sötétbarna, csónak alakú foltok a szár és a levélnyél találkozásánál, a szár alsó részétől kiindulva alakulnak ki. Növekedve körülölelik a szárat. A szár bélszövete sárgás színû, üreges. A korán fertőződött növények elpusztulnak. A vegetációs időszak második felében kialakuló fertőzések jelentős termésveszteséget nem okoznak. A levélen általában az erek által határolt nagy, barna foltok képződnek. A tányérokon kialakuló foltok szabálytalanok, barnák.

A gomba a fertőzött szárrészeken ivaros termőtestével, peritéciumával telel át. A betegség kialakulásához a csapadékos, mérsékelten meleg időjárás kedvező.



Fekete szárfoltosság – Phoma macdonaldii

A betegség az utóbbi években terjedt el nagyobb mértékben. A szár alsó harmadában, a szár és a levélnyél találkozásánál fekete elliptikus foltok látszanak. A folt alatt a szár belső szövetei barnulnak, feketednek.

A gomba a szárfoltokon képződő piknídiumaival telel át. A fertőzéshez meleg, csapadékos időjárás szükséges.



Napraforgó szádor (Orobanche cernua), bókoló szádor (O. cumana), dohányfojtó szádor (O. ramosa)

A virágos élősködők a gyökerekből táplálkozva elvonják a tápanyagok és a víz egy részét. Egy növényen akár 30–40 parazita is fejlődhet. A napraforgó sínylődik, az egészségesnél alacsonyabb, alig hoz termést. A szádor fajok az Alföld egyes vidékein jelentős károkat okoznak. Rezisztens fajták állnak a termelők rendelkezésére, de az újonnan megjelenő rasszok a rezisztenciát áttörhetik. A biológiai védekezés lehetséges módja a szádor aknázólégy, vagy a szádorokat fertőző fusarium fajok kijuttatása.

A napraforgó kórokozóival szembeni védekezés a kémiai kezeléseket kiegészítő feladatai a terület kiválasztásával kezdődnek. Kerüljük a mély fekvésû, belvizes talajokat. Az elővetemény olyan növény legyen, mely nem gazdája a napraforgó kórokozóinak. Ilyenek például a kalászos gabonák, a kukorica, a borsó. A vetésszerkezet kialakítását úgy végezzük, hogy a polifág gombák gazdanövényei ne kerüljenek időben közel egymáshoz. A talajban fertőzőképességüket hosszú évekig megőrző kórokozók támadásának elkerülése szükségessé teszi az 5–6 éves vetésforgó betartását. Az agrotechnikai védekezés fontos eleme a fertőzött növénymaradványok mély aláforgatása, a megfelelő tőszám és a gyommentes állomány kialakítása.

A fajta kiválasztásánál az agronómiai szempontokon kívül figyelembe kell venni a kórokozókkal szembeni ellenállóságot is. Ehhez nyújt biológiai hátteret az a több, mint száz hazai és 1000-et meghaladó számú EU-ban minősített hibrid, mely nem csak termőképességével, hanem a kórokozókkal szembeni rezisztenciájával, vagy toleranciájával is hozzájárul a magas hozamok eléréséhez.

A talajvizsgálatra és a szaktanácsadásra alapozott tápanyag- utánpótlás csökkenti a kórokozókkal szembeni fogékonyságot. A túlzott N-adagok fokozzák a betegségek kialakulásának valószínûségét.

Fertőzött állományokban a korai betakarítással csökkenthető a veszteség.

Világszerte, így hazánkban is hosszú idő óta folynak olyan kutatások, melyek a biológiai védekezés lehetőségeit hivatottak megteremteni. Ennek eredményeképpen ma már két olyan készítményt is használhatunk, melyek a talajéletre és a növény fejlődésére gyakorolt kedvező hatásuk mellett kiváló védelmet nyújtanak egyes kórokozókkal szemben (2. ábra). „Hatóanyaguk” a Trichoderma asperellum, illetve a Coniothyrium minitans nevû hiperparazita gomba. Vetés előtt a talajra permetezve és bedolgozva a talajban élő patogén gombák micéliumát és kitartóképleteit parazitálják (3. ábra). Különös jelentőségük, hogy nem csak az aktuálisan betegséget okozó gombákat pusztítják, hanem a talajban elfekvő szkleróciumokat is. Ezzel a talaj fertőzőanyag-tartalmát, a később potenciálisan kialakuló megbetegedések veszélyét is csökkentik.

Dr. Németh Lajos