Támogatók:

A gyomnövények hasznos oldalai

„Requisio tétetvén hozzám, hogy a Militaris Császári és Királyi apaticakban, különösenis találkoznának már az ollyas férfiak és Asszonyok, akik oda magokat és füveket, és egyéb szereket öszve tudnak szerezni, tehát … akik az ezen Specificalt szereknek meg szedisihez értenek és azokat esmerik, fel kérjék, hogy menél többet amidőn tudni illik annak ideje lészen, szedjenek…”

Virág: Fejér Málva, Szarka Láb, Sárga Virág, Szék Virág, Kék Búza Virág, Levendula, Pap Sajt Virág, Pipats Virág, Vörös Rózsa, Bodza Virág, Ökör fark Virág

Fü: Keserü Üröm, Fejér Málva Levelő, Kapotnék, Cintória, Börök, Tsikorgó fű, Papsajt Levelő, Ló Menthe, Salvia, Szappanyi Levelő, Büdös Fü, Három Levelő, Ökörfarkoro Levelő, Veronica …

/Latzkovich György Ord V Ispány Megyei és szolgabírói rendeletek a ceglédi tanácshoz, 1806 áprilisában/

A több, mint 200 éves rendelet tanulsága az, hogy a növények faj­azonosítása és „hivatalos” nevén való megnevezése akkor nagyon speciális tudásnak számított. Nem a vadon termő növények és azok haszonvételeinek ismerete volt a speciális tudás, hanem az, hogy a kommunikációban már kezdett kialakulni az egységes magyar nyelvű nevezéktan. Az egyre jobban iparosodó – és tájait átalakító – világban a természettől elszakadt emberek szükséglete ugyanúgy megvolt, mint a természettel szervesült időkben; de a tudás közben kezdett megkopni. A vadon növényeinek nemcsak haszonvételi formái csökkentek le a minimális szintre, hanem ezzel egyidejűleg a megítélésük – „hasznos vs. gyomnövény” – leegyszerűsítése is bekövetkezett ez idő alatt. Oda jutottunk, hogy némelyek ismerik és használják is még a természet adta gyógy- és fűszernövényeket; de ezek egy jó része már termesztett körülmények közül kerül asztalunkra. Messze ez a legismertebb felhasználási területe növényeinknek, ideértve számos gyomnövényünket is. Nézzük ízelítőül azokat a felhasználási területeket – kizárólag a lágy- és fásodó szárú növényeink köréből –, amikről már csak megfakult lapok tájékoztatnak minket.

Vidék:

Vadászat: többek számára ismert szó a „lép”, igaz nagy valószínűséggel már csak a méhészetekből hallatszik át manapság. Pedig régen gyakori vadászati módszer volt kisebb madarak élve fogására a lépvessző, ami fehér fagyöngyből (Viscum album) készített ragacsos bevonatot tartalmazó eszköz volt.

Halfogás, avagy „maszlagolás”: a népi megfigyelés több olyan – ma már csak gyomnövényként számontartott – vadnövényekre alapozott praktikát ismertet, amely a halakra bódító vagy pusztító hatással van, de az emberre nem. Hazánkban alapvetően erre a célra a kutyatej fajokat (Euphorbia sp.), és több csucsorfélét, pl. a névadó maszlagot (Datura strammonium), a nadragulyát (Atropa bella-donna) és a beléndeket (Hyosciamus niger) használták. Ezeket a növényeket felaprították és pálinkás kivonatukba gilisztákat áztattak. Ezeket a purgált gilisztákat használták csalétkül. A vízbe szórást követően a kisebb halak 15 perc elteltével, a nagyobbak csak 2 óra elteltével jelentek meg a vízfelszínen. Innen pedig csak gyűjteni kellett…

Víznyerés: a héjakút mácsonya (Dipsacus laciniatus) a kiadós esőket követően sokáig tárolta nagyméretű szárölelő levelei közt a lágy vizet. Ez a víz sokáig volt fogyasztható, de aki – az akkor még nem elszennyezett – talajvízből szeretett volna vízhez jutni kevés fáradtsággal az a nagy csalánt (Urtica dioica), vagy az acat (Cirsium sp.) fajokat kereste tekintetével; ezen fajok környezetében ugyanis nagy eséllyel található felszín közeli víz.

Ház körüli hasznosság:

Az állatgyógyászat: híresek voltak annakidején az ún. táragyos emberek, akik tályog gyökerekkel (Helleborus purpurascens, Adonis sp.) gyógyították a négylábú haszonállatok gennyes sebeit.

Háziállatok védelme: több esetben alkalmaztak – a fizikai védelmen túlmenően – növényeket a ragadozók elpusztítására. Erre alkalmas és elhíresült növény többek között a farkasölő sisakvirág (Aconitum vulparia), melynek porával kezelt zsigereket helyeztek ki a megvédendő területek határára.

Terményvédelem: igen hasonlít az előző eljáráshoz, azzal a különbséggel, hogy erre a célra alkalmasabb volt a fehér zászpa (Veratrum album) gabonával való együttfőzése. Ezt a mérgezett tételt beszáradása után olyan helyre halmozták, ahová a haszonállatok nem fértek oda, de a rágcsálók igen.

Épület:

A ház: mind a mai napig megmaradt a házak náddal (Phragmites australis) történő fedése.

Háztartás:

Tisztítás, takarítás: a mosáshoz használt finom szappan – a kelmék védelme érdekében – mindig növényi alapú volt, s ezek közül is első volt a szappanfű (Saponaria officinalis). A tisztálkodáshoz használt szappanok pedig általában sziksó alapúak voltak.

Az edények súrolásához általános volt a zsurlók (Equisetum sp.) használata, míg a kevésbé kényes felületekhez a sikárfű (Chrysopogon gryllus) sprőd és erős bojtosgyökerét használták.

Illatosításra – ami egyáltalán nem volt általános – úgynevezett virágvizeket készítettek. Ezek alapját az egyéni ízlés és az elérhető fajok jobban befolyásolták, mint bárminemű szokás, megfigyelés.

Ruházkodás: alapanyagként több ismert növény használata maradt fenn, de kevesen gondolnák, hogy csalánból (Urtica dioica) is készültek szőttesek.

A burjánosok, azaz kelmefestők: igen sok növényt használtak festésre, ezek zöme fás szárú növény volt. A „föld színek” nagyon sok növényből voltak előállíthatóak, de a szép, ráadásul tartós kék – pl. a kígyóhagyma virágja (Allium scorodoprasum) – és még inkább a sárga már problémásabb feladat volt. Szép sárgát biztosított az aranyvessző (Solidago sp.), de a legértékesebb a festő rezeda (Reseda luteola) volt. Legnagyobb hiányt pedig a piros szín előállítására alkalmas növényekben szenvedte a Kárpát-medence. Erre a célra a festőbuzér (Rubia tinctorum) megjelenéséig a hazai galaj (Galium sp.) fajok gyökere volt alkalmas, de a legpompásabb pirosat a báránypirosító (Alkanna tintorica) gyökere biztosította.

Használati tárgyak: a fekete üröm (Artemisia vulgaris) fásodó, könnyű, de erős kóróját szerszámnyeleknek és sétapálcának használták. A tűzgyújtás egyik elengedhetetlen kelléke volt a szikrát felfogó és azt szítható anyag, ami sok esetben a homoki gyopár növény (Helichrysum arenarium), vagy az acat fajok (Cirsium sp.) termése volt. A világításhoz használt olajat sokszor gomborkákból (Camelina sp.) nyerték.

Konyha: rövidtávú tartósításhoz – és egyben fűszerezésre is – használták a nagy tömegű tőkehús védelme érdekében a varádicskóró (Tanacetum vulgare) növénnyel való borítást. Ez a módszer megakadályozta a legyek közvetett és közvetlen kártételét, továbbá lassította a minőségromlási folyamatokat. Savanyúság konzerválásához – állagmegtartóként – előszeretettel alkalmazták a vasfű (Verbena officinale) virágzó hajtásait és a nőszirom (Iris sp.) fajok gyökereit.

Élvezeti italforrás volt a tea és kávé megjelenése előtt a vitéz kosbor (Orchis militaris), amelynek porított gumóit főzték mézes tejjel. Ez az ital „salep” formában tovább él a mai napig is a Közel-Keleten.

Élelmiszerként szintén számtalan faj került az asztalra, de talán mindezek közül a vízi harmatkása (Glyceria maxima) az egyik legérdekesebb elfeledett kásanövényünk. A régmúlt emberei még számontartották az úgynevezett ínségnövényeket. Ezek alapvetően a gabonaliszt pótlására szolgáló magas keményítőtartalmú rizómákat, terméseket szolgáltató; döntően vízi növények voltak. Legismertebbek a gyékények (Typha sp.), de a zsióka (Bolboschoenus maritimus), a nyílfű (Sagittaria sagittifolia) és a sulyom (Trapa natans) „liszt” is életeket mentett.

Röviden a fűszerekről: igen érdekes a „ritka”, hazánkban is termő fűszerek megítélése. Ide sorolják pl. a kakukkfű (Thymus sp.), a levendula (Lavandula angustifolia), az izsóp (Hyssopus officinalis), a tárkony (Artemisia dracunculus) és a lestyán (Levisticum officinale) fűszereket. De akkor mit mondjunk a kamillás (Matricaria chamomilla) kacsapecsenyéről, vagy az őszi vérfű (Sanguisorba sp.) ragúval tálalt marhaszeletekre? És evett-e már valaki ezek után réti legyezőfűvel (Filipendula ulmaria) sült mézes-tejfölös palacsintát? Sorolhatnánk még ezeket az elfeledett finom fűszereket, de itt és most ennyire volt lehetőség.

Méregből orvosság – címszavakban: a digitálisz glikozidokat a gyűszűvirágok (Digitalis sp.) szolgáltatják a szívgyógyszerek alapjául. Az ópium a kerti mák (Papaver somniferum) egy fontos és ismert alkaloidja. A szalicilsavat mindenki a füzekhez (Salix sp.) köti – névadó is lett –, ennek ellenére a tiszta szalicilsavat a már említett réti legyezőfűből (F. ulmaria) izolálták az 1820-as évek derekán. Egy általános, hatékony lázcsillapító alapja. Rákellenes alkaloidokat termelnek a meténgek (Vinca sp.), demencia ellen hatásos a galantamin, amit pl. a hóvirágok (Galanthus sp.) szolgáltatják a modern orvostudomány számára és pirulák formájában már beszerezhetőek.

Számos dolog merülhetett már végkép feledésbe az idő múltával, de a ránk maradt ismeretek és azok ismételt közzététele talán érzékenyebbé tesz minket a téma iránt. Talán nem kizárólag „binárisan” – „jó” és „rossz” – szemléljük majd a növényvilágot ezután… Mert nem lehet – de nem is kell eldönteni – hogy valami „jó”, vagy „rossz”, „hasznos”, vagy „gyom”; mert lehet, hogy valami a művelt földjeinken szükségtelen, de bizonyosan nem haszontalan!

„A legelőkön nőttek olyan gyökerek is, amelyekből piros festéket lehetett előállítani. Voltak régen híres pirosítógyökér-ásók, akik nyáron abból éltek, hogy naponként kijártak a pusztákra, és a tanyáktól távoli legelőkön turkálták a földet az ilyen gyökerekért. A gazdák nemigen szerették őket. A csavargók mellett a gyökérásók között lányok, asszonyok is akadtak. Előfordult, hogy a gazda az ásó nő micsodáját kérte cserébe. Ha adta, áshatott tovább, ha nem, a gazda elzavarta a földjéről. Nem olyan nagy valami az. Az ad, akinek van, akinek nincs, az nem adhat. Nem igaz?”

/Csonka Mihály élete és világképe/

Zárszóként térjünk vissza napjainkhoz. A modern tudomány és technológia is támaszkodik ezekre a megfigyelésekre, a növények által kínált lehetőségekre. Ez az „allelopátia” tudománya, azaz egyes fajok más növényfajok csírázásának csökkentésére, minimalizálására való törekvése. Ezen adatok és információk alapján az Ammi majus nevű növény kivonata alkalmas biológiai gyomirtó szer készítésére; de ezen az alapon eddig az egyik – ha nem a legnagyobb – karriert a Callistemon citrinus cserjéből kinyert anyag futotta be. A Zeneca kutatói Kaliforniában azonosítottak egy markáns vegyületet, amelyet a cserjéből kivonva és azt némileg módosítva került világszerte forgalomba a mezotrion hatóanyag. És ki tudja, hogy mi mindenre képesek és alkalmasak a körülöttünk élő „gyomok”, növények?

Szabó Roland
florista   A sorozat a Dr. Ujvárosi Miklós Gyomismereti Társaság szakmai támogatásával valósult meg. Ezúton mondunk köszönetet a sorozat megvalósításában közreműködő cikkíróknak és szaktanácsadóknak. (a szerk.)

A sorozat korábbi cikkei:

• I. rész: Fogalmi tisztánlátások, egynyelvűség
• II. rész: Az identifikáció szerepe a gyomirtásban
• III. rész: Gyomirtószer-rezisztencia – Versenyfutás az idővel
• IV. rész: Gyomnövények az élettereinkben
• V. rész: A gyomnövények szerepe az idővonalon (múlt és jelen)
• VI. rész: Interakciók
• VII. rész: Védett és védettségre érdemes gyomnövények
• VIII. rész: Kiskultúrák gyomproblémái, lehetőségek
• IX. rész: Adventív és inváziós fajok a közelmúltból
• X. rész: Lokális dúsulások, lokális problémák, lokális válaszok
• XI. rész: A gyomirtás technológiájának fejlődése az elmúlt 10 évben, jövőkép

A cikk szerzője: Szabó Roland