Jelen publikációnkban részletes termesztéstechnológiáját, valamint a megtermett zöldtömegének lehetséges hasznosítását tesszük közzé.



Talajelőkészítés

A keleti kecskeruta azon kultúrnövényekhez tartozik, melyek nagyon igényesek a telepítést megelőző talajmunkák, a magágy előkészítés minőségére. A talajelőkészítés rendszere a gyommentes talajelőállításra, a víz-levegő háztartás javítására és a csírázását elősegítő aprómorzsás talajszerkezet kialakítására kell hogy irányuljon.

A gyomok elleni védekezésre már az előveteményeinél nagy hangsúlyt kell helyezni. Ha kapásnövény az előveteménye, a többszöri sorközmûvelés és a vegyszeres gyomirtás kombinálása hatásos eszköz az évelő gyomnövények kiirtására. Gabona előveteménynél, a gabonafélék lekerülése után az azonnali tarlóhántás, majd a kikelő egyszikû és kétszikû gyomok totális gyomirtó szerekkel történő kezelése (Glialka, Glifosat, Rundap, stb) eredményes eszköz a gyommentes talaj eléréséhez. A telepítés alapja az őszi mélyszántás elvégzése.



Tápanyagpótlás, meszezés

A takarmánynövények termőképességét alapvetően meghatározza a kijuttatott mûtrágya hatóanyagok mennyisége és aránya. Közismert, hogy ezek akár 30–45%-kal növelik a takarmánynövények terméshozamát. A keleti kecskeruta alapvető táplálóanyag összetétele, amint azt a korábbiakban is bemutattuk, nem marad el a lucerna és a vörös here tápanyag-összetételétől.

Kísérleteinkben a kecskeruta 1 tonna szárazanyag-terméssel 24,9–29,0 kg nitrogén, 6,5–7,4 kg foszfor és 22,9–26,6 kg kálium hatóanyagot vont ki a talajból. Öt év átlagában 13,0 t/ha szárazanyag-termést értünk el, mely a vegetációs periódusban 394 kg/ha nitrogén, 97,0 kg/ha foszfor és 341,0 kg/ha kálium hatóanyag-kivonást jelentett. Az ilyen magas tápanyagkivonás is mutatja, hogy a kecskeruta érzékeny a talaj termékenységével szemben és okszerû tápanyagpótlást (mûtrágyázást) igényel.

Mint a többi évelő pillangós takarmánynövény, így a kecskeruta is mindenekelőtt foszfor- és káliumellátást igényel. Az utóbbi tíz évben, a szakirodalomban ellentmondásos adatok jelentek meg a kecskeruta foszfor-kálium mûtrágyázás hatékonyságát illetően. Egyes szerzők szerint ezek alkalmazása lényegesen nem befolyásolta a terméshozamot. Mások épp az ellenkezőjét bizonyították. Megállapították, hogy a kecskeruta fotoszintézis aktivitásának növelésében, az asszimilációs levélfelület növekedésében, ezzel párhuzamosan a termőképesség növelésében, – különösen a szárazabb fekvésû területeken – e két elem jelentős szerepet tölt be.

Belorussziai kísérleteink bizonyították, hogy a könnyû talajokon kijuttatott 60–90 kg foszfor és 90–150 kg kálium hatóanyag 26–45% terméshozam-többletet eredményezett a kontrollhoz viszonyítva. Barna erdőtalajon beállított kísérleteink ugyanakkor lényegesen alacsonyabb 10–16% terméstöbbletet eredményeztek, mely azzal magyarázható, hogy a keleti kecskeruta jól fejlett gyökérzete, különböző talaj- és klimatikus viszonyok között történő termesztése során, nagyon jól hasznosítja a talaj tápanyagkészletét. A foszfor és kálium mûtrágyák szerepe a termőképesség alakulására, a kelés egyenletességére, a kikelt növények fejlődésére és a télállóság kialakításában döntő jelentőségû.

Tekintettel arra, hogy a keleti kecskeruta telepítést hosszú ideig hasznosítjuk, a szerves trágyák alkalmazása akár az elővetemény alá, vagy közvetlen a telepítés előtti őszi időszakban, indokolt. Ez különösen fontos a jól fejlett gyökérzet kialakításához a telepítés első évében, valamint a további években a terméshozamok növeléséhez.

Kísérleteinkben 50 t/ha szerves trágya már a telepítés évében 23%-kal növelte a terméshozamot, míg a P-60 K-90 Kg/ha mûtrágya csak 15,8%-kal. A szerves és mûtrágyák együttes alkalmazása a fenti dózisokban 29,6% terméstöbbletet eredményezett.

A mûtrágyák alkalmazása 60–80 kg/ha kálium, 90–180 kg/ foszfor nem csak a terméshozam növekedését eredményezi, de jelentősen hozzájárul a gyökértömeg-növekedéséhez is. Ott, ahol a fenti dózisú mûtrágyákat alkalmaztuk száraz anyagra átszámítva 3,1–5,3 t/ha gyökértömeg növekedést mértünk a mûtrágyázatlan kontrollhoz viszonyítva. A mûtrágyák tehát nem csak mint közvetlen növényi tápanyagforrásként szolgálnak, hanem az erős gyökérzet kialakításának elősegítésével, közvetve hozzájárulnak a talaj tápanyagkészletének minél hatékonyabb feltárásához.

A szerves trágyák kijuttatása 50–60 t/ha mennyiségben az őszi mélyszántás előtt célszerû, vagy az elővetemény alá.

A keleti kecskeruta N-igénye, hasonlóan a többi pillangós takarmánynövényekhez, a légköri N megkötésével biztosított. A N- igény mintegy 57–71%-át a légköri nitrogén megkötésével, a fennmaradó részt a talajból történő felvétellel biztosítja. Ezen ok miatt a kecskerutánál nitrogén mûtrágyázást nem alkalmazunk. Megállapítást nyert, hogy a N mûtrágyák megnyújtják a baktériumgümők kialakulásának idejét és gyengítik azok fejlődését, melynek következménye a növények lassú fejlődése, termőképesség csökkenése a második és az azt követő években. Füves növénytársulásokban a kecskeruta részarányának folyamatos csökkenését, majd eltûnését tapasztaltuk N mûtrágyázáskor.

Előfordulhat, hogy a kecskeruta állomány az első évben lassan és vontatottan fejlődik, a hajtások gyengék, sárgás színezetûek, a gyökereken hiányoznak a gyökérgümők. Ilyen esetben célszerûnek tartjuk a 40–60 kg/ha nitrogén fejtrágyázást, mellyel elősegítjük a gyökérképződést, a kedvezőtlen környezeti tényezőkkel szembeni ellenállóságot.

A keleti kecskeruta hasonló talaj kémhatást (pH 6,0 vagy magasabb) igényel, mint a vörös here. Kísérletek sora igazolta, hogy a meszezés elvégzése a teljes hidrolitos aciditás mértékéig, a zöld hozam 12–29%-os növekedését eredményezte. A meszezést a telepítést megelőző talajmunkákkal egy időben végezzük el.



Vetés

A keleti kecskeruta vetésidejének helyes megválasztása döntő mértékben befolyásolja a kelés egyenletességét, növekedési erélyét, a növények további fejlődését és terméshozamát.

A keléshez elengedhetetlen a talaj kedvező nedvességtartalma, ellenkező esetben a már kicsírázott növények is elpusztulhatnak. Száraz talajba nem vethetjük. Vetésének optimális ideje egybeesik a korán vetett tavaszi vetésû növényeinkkel. Számításba kell vennünk azonban, hogy a kikelt állományt a tavaszi fagyok (-5 C°) károsítják. A talajnedvesség megőrzésére irányuló vetőágy előkészítéssel a vetés ideje április közepéig kitolható.

A telepítés évében a kecskeruta normális kifejlődéséhez, a keléstől az első kaszálásig 100–120 nap szükséges. A későbbi vetések (június-július) nem teszik lehetővé, hogy gyökérrendszere kialakuljon, az áttelelő rügyek megfelelő számban kifejlődjenek. Ez utóbbi esetben a tél folyamán nagyszámú növényelhalásra számíthatunk, mely kiritkuláshoz, terméscsökkenéshez vezet.

A kecskeruta a telepítés évében kedvezőtlenül reagál a talajnedvesség- és a fény hiányára. Ezen ok miatt azokon a területeken, ahol kevesebb a csapadék célszerûbb takarónövény nélkül vetni. Jó vízellátottságú talajokon viszont telepíthető zabbal, mint takaró növénnyel, melyet zöldtakarmányként a kecskeruta kelését követő 60 napra lekaszálunk.



Vetési módok

A keleti kecskerutát célszerû hasonlóan vetni, mint a kapás növényeket. 60–70 cm sortávolságra, 2,5–3,0 millió csíraszámmal hektáronként, mely 16–24 kg/ha vetőmagnormát jelent 100% csírázóképességgel számolva. A vetés mélysége kötöttebb talajoknál 1–1,2 cm, a közepesen kötött és laza talajok esetében 1,5–3,0 cm.

A különböző vetési módok, az optimális vetőmag mennyiségek meghatározására beállított kísérleteink igazolták, hogy a széles sortávú vetés esetén, bár az első évben csökkent a terméshozam, de a második évtől az állomány besûrûsödött a képződött nagyszámú földalatti gyökérhajtásokból.

Célszerûnek tartjuk a kecskeruta különböző fûfajokkal történő társítását is. Különösen jó eredményeket értünk el réti komócsin, magyar rozsnok, csomós ebír, nádképû csenkesz és keleti kecskeruta kétkomponensû társításaival. Öt év átlagában 46,5–55,1 t/ha zöldhozamot mértünk kísérleti parcelláinkon nitrogén mûtrágya kijuttatása nélkül.

Az ilyen társításokban a kecskeruta jó konkurencia képességgel rendelkezett, a mért zöldhozamban a részaránya elérte a 44,4–61,9%-ot.

Füves társítás létesítésekor a keleti kecskeruta füvekkel történő felülvetését június hó első felében végezhetjük, a kecskeruta második sorközmûvelése, kultivátor után.

Meg kell jegyezni, hogy az állatok füves társításban szívesebben fogyasztják, mint tiszta vetésû takarmányként.

Vetésápolás

A keléshez nagy mennyiségû nedvesség szükséges. A mag és a talaj minél szorosabb kapcsolatának kialakítására célszerû hengereket használni, melyeknek formáit a talajadottságokhoz igazodva kell megválasztani. A csapadék hatására kialakuló talajkérget szöges hengerrel célszerû megszüntetni, ellenkező esetben a kelés elhúzódik és egyenetlen lesz.

A kelést követő időszakban a kecskeruta nagyon lassan fejlődik és nem képes konkurálni a kikelő gyomnövényekkel szemben. Ezért legfontosabb feladat az állomány gyommentesen tartása. Ennek érdekében több gyomirtási technológiát dolgoztunk ki, amelyek hatékony védelmet nyújtanak a gyomokkal szemben a vegetációs időszak minden fázisában.

A vegetáció befejeződése előtt 30 nappal tisztító kaszálást végezhetünk, ezzel egy időben mintegy 40–50 kg/ha foszfor-kálium fejtrágyázást is végezhetünk az áttelelés biztonságosabbá tételéhez.

A keleti kecskeruta állomány a második és az azt követő évek után gyakorlatilag teljesen mentesíthető a gyomnövényektől. Az állomány besûrûsödik, tavasszal korán fejlődésnek indul, teljesen elnyomva a gyomnövényeket. Az ápolási munkák ezen évektől, gyakorlatilag csak a foszfor-kálium fejtrágyázásra korlátozódnak.

Kártevők, kórokozók

A keleti kecskerutának nagyon kevés kártevője van, azok is nagyrészt polifág kártevők.

A korokozók közül a szürkepenész (Botrycis cinerea), a peronoszpora (peronosspora galegae), a ramulariozis (Ramularia galegae), a cerkospora (Cercospora galegae) fordulhat elő, de ez idáig tömeges kártételt sem Belorussziában, sem Magyarországon nem tapasztaltunk. A vetőmag speciális kezelése vetés előtt, preventív védelmet nyújt a betegségekkel szemben is.



Betakarítás

A keleti kecskeruta takarmányozási értékét nagymértékben meghatározza a sokoldalú felhasználhatósága. Alkalmas szénakészítésre, szenázs, zöldliszt, granulátum és egyéb takarmányforma előállításra. Tavasszal korán és intenzíven indul fejlődésnek, kiváló hajtásképző tulajdonsággal, hosszú vegetációs periódussal rendelkezik és mind ezen tulajdonságok magas táplálóanyag összetétellel párosulva, lehetővé teszik a zöld futószalag kialakítását.

Attól függően, hogy milyen takarmányforma előállítása a célunk, változik a termesztéstechnológia is. Nagyszámú kísérletben megállapítást nyert, hogy a kaszálási időpontok nagymértékben befolyásolják a terméshozamot és annak minőségét.

Kísérleteink és gyakorlati tapasztalataink alapján megállapíthatjuk, hogy szálas takarmánynak történő termesztés esetén a kaszálás optimális időpontja a virágzás kezdetének fenologiai fázisában van. Ebben a fázisban érhető el a legnagyobb terméshozam, az egységnyi területről megtermelhető táplálóanyag mennyiség.

Korábbi fázisban történő első kaszálás lehetőséget ad az egy vegetációs periódusban történő háromszori kaszálásnak. Kísérleteinkben az első kaszálás (május 10) 3,4–3,8 t/ha sz.a., a második kaszálás virágzás kezdetén (július) 2,9–3,2 t/ha sz. a., a harmadik kaszálás (szeptember vége, október eleje) 1,6–2,1 t/ha sz. a. termést adott.

A hosszú élettartam és a nagy termőképesség megőrzése érdekében célszerû a váltott hasznosítás alkalmazása, mely lehetőséget ad a tartalék tápanyagok felhalmozására.

Figyelembe kell venni, hogy a gyökérhajtások intenzív fejlődése és az áttelelő rügyek kialakulása augusztus hónapra esik, ezért az ebben az időszakban történő kaszálás nem megengedhető! Ellenkező esetben a télállóság és a következő évi terméshozam nagymértékben csökken. Számos kísérlet igazolja, hogy az utolsó kaszálás időpontja nem lehet később, mint a vegetáció befejezése előtti 3–4 hét.

A második és harmadik növedék terméshozamát a csapadék- ellátottság nagymértékben befolyásolja. Az első kaszálást követően kedvező vízellátás mellett rendkívül gyorsan kihajt.

Az egyes kaszálások terméshozamának részaránya: első kaszálás 67–68%, második kaszálás 32–33%. Háromszori kaszálásnál 49–54% : 24–33% : 16–24%. A keleti kecskeruta kaszálásakor nagy figyelmet kell fordítani a tarlómagasság betartására. Ez az első kaszáláskor 10–12 cm, a második kaszáláskor 12–14 cm. Ennél alacsonyabb vágás esetén ugyanis a hajtásképződés a gyökérrügyekből indul, nem a hajtásrügyekből. A tarlómagasság növelése megindítja a hajtásrügy-képződést, ezzel az elágazások száma is nő.

A keleti kecskeruta takarmányértékét jól mutatja, hogy szénaként elkészítve az egyik legértékesebb pillangós takarmány: sz.a.-ra átszámított emészthetősége 64,9%, fehérjére számítva 75,5%, zsírra 44,6%, rostra 47,6%, NMA 81,0%.

A virágzás időszakában ősszel célszerû szenázsnak, vagy szilázsnak betakarítani. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy a magas fehérjetartalom, alacsony (3–4%) cukortartalommal párosul, amely megnehezíti az önmagában történő tartósítást. Célszerû füvekkel, más magasabb cukortartalmú növényekkel (pl. Óvári-gigant óriás szilfium) keverve, vagy konzerváló szerekkel kiegészítve tartósítani.

Szenázs készítése a magasabb szárazanyag-tartalom miatt egyszerûbb, a tartósítási folyamat jól ellenőrizhető.

A nagyüzemi telepítéseink Magyarországon 2008 tavaszán indulnak, a „Nesterka” fajta és a speciális oltóanyag megrendelését ez év november elején tervezzük a hozzánk beérkezett igények alapján.

E cikksorozat a szerzők első magyarországi közlése, az abban leírt információk a szerzők tulajdonát képezik!

Prof. Dr. Dr. h. c. Makai Sándor,

Makai Péter Sándor