Jóllehet, a kellő szakmai felkészültségûek tudják, hogy ma az alkalmazott vetésforgó ritkább, mint a fehér holló és a vetésváltás a klasszikus értelemben vett vetésforgó 4 alapeleme
(a növények összetétele, aránya, sorrendje és körforgásuk)
közül legfeljebb 1–2 kritériumnak felel meg. A XVII. század végén a Németalföldön kialakult, majd a XVIII. században Angliában is elterjedt vetésforgó a háromnyomásos gazdálkodásból nőtt ki (ugar – őszi gabona – tavaszi gabona). A legismertebb változata az ún. „Norfoli-4-es” (istállótrágyázott takarmányrépa, tavaszi árpa + vöröshere alávetés, 2. éves vöröshere, őszi búza) amit Arthur Young írt le és hagyott az utókorra több szempontból is forradalmian új és hasznos volt, mert:
• a szervestrágyázás jobb, mint az egyéves ugaroltatás,
• a takarmányrépa biztonságossá tette a téli takarmányozást,
• az őszi búza (vagy a rozs) és a tavaszi árpa biztosították az alapvető növényi élelmiszert és az abraktakarmányt, alomanyagot.
Azonban az idő előrehaladtával, már a XIX. században kiütköztek gyengeségei Európa szerte:
• nem minden tájegységen, talajtípuson volt alkalmazható,
• az egyre színesebb fogyasztói igényeknek nem felelt meg,
• az ipar új alapanyagokat igényelt (rost-, olajipari növények pl.),
• a sok növényből álló vetésforgó kronológikusan merevvé vált,
• a javításra kitalált változatok (keret-, összetett-, bonyolult vetésforgó) nem terjedtek el a kivitelezési nehézségek miatt,
• előtérbe került a specializáció és az élő- valamint a holt munka hatékonyság-vizsgálata stb.
A XX. század pedig végképp nem kedvezett a vetésforgónak:
• a talajtermékenység fenntartása, a talaj- és növényvédelem, a hozamnövelés megoldhatóvá vált a vetésforgó kötelmei nélkül,
• néhány szántóföldi faj termeszthető bizonyos feltételekkel monokultúrában (rozs, kukorica, rizs, gyapot stb.),
• az iparszerû termelési rendszerek produktivitásával a vetésforgó nem volt versenyképes stb.
Ám a XX. század utolsó harmada olyan új változásokat hozott (vetésforgó előnyeit helyettesítő mesterséges inputok drágulása, a fenntartható fejlődés biztosítása, a mezőgazdasági tér multifunkcionális értékei), amelyek újból ráirányították a figyelmet a vetésforgóban rejlő előnyök kihasználására. Ez egyébként korábban is alap tananyaga volt a mezőgazdasági szakoktatásnak. Természetesen nem arról van szó, hogy újból klasszikus (szilárd) vetésforgókban termesszük növényeinket. Sokkal inkább arról, hogy szaktudásunk és tapasztalatunk segítségével olyan növényi sorrendet állítsunk össze, amelyikkel:
• az elővetelmény érték kihasználható,
• a talaj hosszú távon is megújuló erőforrás maradjon,
• korlátozzuk a környezet peszticid terhelését,
• a hozam és a minőség ráfordítás nélkül javítható.
A jó növényi sorrend kulcseleme a termesztett fajok elővetemény-értéke, amellyel az utónövény hozamára, nem ritkán minőségére is mérhető hatást gyakorolnak. Az elővetemény-érték három alapvető szempont eredőjeként minősíthető:
• a termesztett faj (fajta) biológiai tulajdonságai,
• a termesztés során alkalmazott technológia,
• az utónövény megválasztása.
Ezekből további lényeges következtetések vonhatók le:
• a növényfajok bizonyos biológiai tulajdonságaik szerint jó, közepes, rossz elővetemény értékûnek minősíthetők általánosságban (víz- és tápanyag-felhasználás, N-gyûjtés, tenyészidő hossza, gyökértömeg és -minőség, talajszerkezetre gyakorolt hatás, termőhely igény, növényvédelmi érzékenység stb.),
• az előveteménynél alkalmazott technológia módosító hatású lehet (talajmûvelés, trágyázás, öntözés, herbicid-használat, melléktermék hasznosítás stb.),
• az utónövény megválasztása vagy érvényesülni engedi a jó elővetemény hatást, vagy nem (faji sajátosságok, technológiai igények, inkompatibilitás stb.).
Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy az elővetemény érték csak viszonylatokban és valós esetekben minősíthető. Mégpedig úgy, hogy az aktuális növényi sorrendet összevetjük az általánosan elfogadott és többszörösen igazolt elvekkel. Tulajdonképpen részben ezzel foglalkozik a 4/2004. (I. 13.) FVM rendelet is, amikor a szántóföldi növénytermesztést folytató földhasználóknak a támogatások kifizetését, többek között bizonyos követelményekhez köti a növényi sorrendet (a rendeletben vetésforgó szerepel) illetően. Ilyenek:
• tilos a monokultúra, kivéve a méhlegelőt és a zöldtrágyanövényeket,
• répafélék (cukor-, takarmány- céklarépa), burgonya, lóbab, szója csak 4 év után kerülhet vissza ugyanarra a parcellára (táblára), napraforgónál 5 évet kell minimum várni,
• 5 évente legalább egyszer a parcellán pillangóst, vagy zöldtakarmányt kell termeszteni (másodvetés is lehet),
• kukorica után alacsony N-igényû növény következhet,
• két nem évelő pillangós között minimum 2 év szünet kell,
• lucerna után csak nagy N-igényû nem pillangós következhet,
• a szója, napraforgó és olajrepce nem követhetik egymást,
• a vetésforgóban a kukorica és a kalászosok együttes részaránya nem haladhatja meg a 75%-ot.
• 12%-nál meredekebb szántóterületen kapás kultúra nem termeszthető.
Annak elismerése mellett, hogy a feltételek nagy részének betartása a képzett, gondos földhasználónak egyébként, támogatás nélkül és hosszú távú érdeke bizonyos kérdések megválaszolatlanul maradnak. Ilyenek:
• néhány növényfajnál nem egyszerû eldönteni, hogy nagy, vagy kis N-igényû-e (pl. gabonafélék),
• a vetésforgós szóhasználat értelemszerûen növényi sorrendet, arányt jelent,
• szakmailag nem indokolt a magnak termesztett borsó újbóli visszakerülésével 7 évet várni,
• nem egyértelmû, hogy adott parcellára vagy a teljes szántóterület egészére vonatkozik-e a kukorica és a kalászosok 75%-os korlátja,
• a rendelet nem foglal egyértelmûen állást a gyakorlatban (kényszerûen) kialakult bi- és trikultúra kezelését illetően.
Befejezésül néhány példán keresztül kívánjuk bemutatni a 4/2004. FVM rendeletnek megfelelő növényi sorrend kialakítását.
A fenti táblázatokban példák láthatók a „Helyes Gazdálkodási Gyakorlat”-hoz igazodó vetésszerkezet és növényi sorrend kialakításához.
A cikk szerzője: Dr. Késmárki István
