A legelők – zsugorodásuk következtében – egyre kisebb gulyák és nyájak eltartására lettek képesek. A falvakból eltûntek a kondák, a sertések tartása a háztáji gazdaságokban és a termelő szövetkezetek valamint az állami gazdaságok telepein koncentrálódott. A növekvő fogyasztói igények az 1950-es években mennyiségi jellegûek voltak és a húsellátás elsősorban az elegendő hústömeg biztosítását célozta meg. Ezeknek az igényeknek a kielégítését főleg a gyors fejlődési eréllyel rendelkező sertésnek az akkori időszak lehetőségei szerinti egyre fejlettebb intenzív tartásával érték el. Az állatok termelését az egyre jobb technológiák kidolgozásával és különféle újabb takarmány-keverékekkel egy ideig sikerült fokozni. Az idő múlásával a mennyiségi termelési igény mellett fokozatosan erősödött a minőség iránti igény is. A követelményeket kielégíteni igyekvő, jó minőségû állati termék gazdaságos előállításához – az állatok igényeit teljes mértékben kiszolgáló környezeti tényezők mellett – egészséges termelő állományra van szükség.
A hazai sertésállomány a klasszikus, járványos sertésbetegségektől jelenleg mentes, egyes – elsősorban gazdaságossági szempontokból fontos – vírusos és baktériumos betegségek ellen országos mentesítési programok végrehajtása folyik.
A sertésekben előforduló belső élősködő férgek ellen jelen pillanatban nincs „központilag” meghatározott és irányított védekezési program. Ennek az is lehet az egyik magyarázata, hogy a parazitózisok általában ritkán okoznak látványos, tömeges elhullással járó állatjárványokat, de a folyamatos termeléscsökkentő hatásuk jelentős gazdasági kárt okoz a megnövekedett takarmányigény és a gyengébb termelési képesség miatt. A nagyobb csoportokban együtt tartott állatoknál (pl.: a nagy létszámú állattartó telepeken) az élősködők könnyebben terjednek egyik állatról a másikra és nagyobb létszámú állatcsoportot érinthetnek. A fertőzött vagy beteg állatok a fejlődésben elmaradnak. A féregmentes társaikhoz képest az azonos testtömeg előállításához hosszabb időre és több takarmányra van szükségük. Ezek a tényezők jelentősen leronthatják egy állomány tartásának gazdaságosságát. A belső élősködőknek, különösen a bélcsatornában élő férgeknek nagy szerepük van a kártétel kialakításában. A férgesség elleni védekezés nem csak az állatorvos feladata és nem csak a használandó gyógyszer kiválasztásának a kérdése. A paraziták elleni védekezést az állatorvosnak az állattenyésztővel és az állomány tulajdonosával közösen, a telep adottságainak és lehetőségeinek figyelembe vételével kell megterveznie és folyamatosan végeznie.
A nagyüzemi sertéshús-termelés hazánkban rendkívül változatos körülmények között folyik. Ez a változatosság nem csak az épületek korának, állagának, szerkezetének, beosztásának, etető-, itató és egyéb berendezéseinek állapotában, hanem a sertéstartási technológiáknak a sokféleségében is megnyilvánul. Találkozunk a '60–70-es években modernnek tartott, de mára már elavultnak minősülő rendszerekkel. Tartanak fizikailag teljesen leromlott épületekben is sertéseket, de az új telepeken vagy frissen épített épületekben a jelenlegi legkorszerûbb számítógépes vezérlésû programok szolgálják ki az állatokat. Vannak elhanyagolt, gazos környezetû, mindenféle telepi hulladékkal elborított és a környezet állapotára is igényes telepek is. Meglehetősen változó az egyes telepeken az állatok ellátásához, az épületek takarításához és karbantartásához rendelkezésre álló munkaerő képzettsége, létszáma és hatékonysága, továbbá a fizikai munkát könnyítő és a gazdaságosságot növelő felszerelésekkel való ellátottság is. Ez a változatosság azt igényli, hogy egy-egy telepet ne általánosságban közelítsünk meg parazitológiai szempontból, hanem részletesen elemezzük minden szempontból a vizsgált telepet. Ki kell dolgoznunk általános védekezési elveket, de ezeket mindig csak a konkrét telep adottságainak figyelembe vételével lehet eredményesen alkalmazni.
Az általános védekezési stratégia alapelve, hogy:
• az állatok féregellenes kezelését mindig az egyik termelő istállóból a másikba történő áttelepítés előtt (elletőből-battériára, battériáról-hízlaldába, vemhesszállásról-elletőbe) célszerû elvégezni. Ezzel megelőzhető, hogy a kitakarított és fertőtlenített – elvileg „steril” – istállóba peteürítő állatok kerüljenek. A sertések férgei ellen használható modern anthelmintikumokat takarmányban vagy ivóvízben, célszerûen nem egy alkalommal, hanem kisebb mennyiségekben több (rendszerint 7–10) napon át (kúraszerûen) adjuk. Ennek azért van jelentősége, mert a csökkentett adag hatására nem jelentkeznek toxikus mellékhatások. A férgeket több napon át éri a gyógyszer hatása, így az egy-egy napon étvágytalanság miatt nem evő állat is felveszi a kellő mennyiségû gyógyszert és a beavatkozás sokkal gazdaságosabb;
• a fentiek szerint féregtelenített kocákat az ellető istállóba telepítés előtt meg kell tisztítani a bőrükre és szőrzetükre tapadt – a malacok fertőzésére alkalmas – féregpetéktől. Az állatok lemosása eredményesebb, ha az állat bőrére juttatható detergens (habzó) anyagokkal egészítjük ki;
• a telepre idegen állományból behozott állatokat (hízó, tenyészsertés) a karanténozás ideje alatt hatékony féreg elleni kezelésben kell részesíteni;
• arról, hogy a telepen lévő állomány parazitológiai állapota milyen, rendszeres bélsárvizsgálatokkal tudunk képet alkotni. A bélsárminták számát és vételének időpontját meg kell tervezni. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy egy elvégzett gyógyszeres féregtelenítéssel elértük-e a kellő hatást, akkor a kúraszerû kezelés utolsó napjától vagy egyszeri kezelés után számított 7–10 nap múlva szedett bélsármintákat kell a vizsgáló laboratóriumba küldeni. Ha a telep parazitológia állapotát szeretnénk felmérni, akkor a férgek fejlődési idejétől függően (pl.: orsóféreg esetén) az állatcsoport utolsó gyógykezelését követően 60–70 nap után kell vizsgálatra mintát küldeni. Évente egyszer, a fentiek figyelembe vételével célszerû az állomány parazitológiai állapotát laboratóriumi vizsgálattal felmérni azért, hogy értékelhessük stratégiánk helyességét;
• a tenyészkanokat félévente célszerû féregellenes kezelésnek alávetni.
A telep parazotológiai állapotának felmérése céljából általában vizsgálni kell a vemhes és szoptató kocákat, a hízlaldába frissen letelepített, ill. a vágóhídra szállítandó „kész” hízókat és a tenyésztésbe állítandó kocasüldőket. Az egyes csoportokból legalább 30–30 mintát kell vizsgálatra küldeni azért, hogy pontos képet kapjunk a telepen jelenlévő parazitákról. A vizsgálat eredménye alapján kell kidolgozni a gyógykezelési tervet, amit legalább egy évig – a következő koprológiai vizsgálat eredményének a megismeréséig – kell folytatni. Az egy év után kapott vizsgálati eredményből ki lehet következtetni, hogy a gyógykezelési stratégiánk megfelelő-e vagy sem. Ha a fertőzöttség mértéke csökken, akkor a tervünk jó, ha nem, akkor a szükséges pont(ok)ban változtatni kell a kezelési tervünkön.
A gyógyszeres védekezési programot ki kell egészíteni az egyéb nem gyógyszeres védekezési lehetőségek szigorú betartásával, ami fontos része az integrált védekezési módszernek. A nem gyógyszeres védekezési módszerekben még rengeteg tartalék van. Ezeknek a kiaknázásához nagyon fontos, hogy az alkalmazásukból eredő előnyökről széles körû tájékoztatást kapjanak az állattartók.
Az első és legfontosabb tényező a higiéniai követelmények szigorú betartása. Az ma már sok telepen természetes, hogy egy-egy állatcsoport áttelepítése csak az előírásoknak megfelelően kitakarított és fertőtlenített helyre történhet. Az ellető kutricáknak, a választott malacok battériájának és – ahol a technológia ilyen – többnyire az előhízlaldának rácsos a padozata, így a bélsár a réseken lepotyogva nem érintkezik az állatokkal, tehát a fertőződés lehetősége csekély. A hízlaldákban a padozat azonban a legtöbb helyen zárt, a trágyacsatorna feletti rész engedi csak meg a trágya letaposását. Itt el kellene érni, hogy a trágyával rövid ideig érintkezhessenek csak az állatok. Ez feltételezi, hogy legalább naponta egyszer „letolják” a trágyát.
A paraziták petéinek a fejlődéséhez melegre és nedvességre van szükség. Az elégtelen szellőztetés következtében az istállóban a magas hőmérséklet gyorsan kialakul. Ha a vízvezeték-rendszer vagy az önitatók hibásak, akkor a padozat gyorsan benedvesedik és minden feltétel rendelkezésre áll a fertőződés kialakulásához.
Azt az alapvető járványvédelmi követelményt, hogy egy termelő egységben (ellető, battéria, hízlaló) lévő állatokat egyszerre (egy időben) telepítsék ki és a takarítás és fertőtlenítés után egyszerre telepítsék be, sokan sokféleképpen értelmezik. Amennyiben egy épületen belül egy-egy teremben eltérő korú állatcsoportok vannak, akkor kötelező érvényû szabály, hogy az eszközöket, szerszámokat nem szabad átvinni egyik teremből a másikba és a gondozó személyzet is csak a számára kijelölt termet lássa el. Ha ez nem lehetséges, akkor a lábbeli és az eszközök fertőtlenítését szigorúan el kell végezni.
Mint látható, a termelés gazdaságosságának elérése érdekében komplex program szerint kell védekezni a sertések belső élősködői ellen. Azért, hogy a gazdaságos termelés érdekében ezt a szerteágazó programot összehangoltan és minden részletre kiterjedően meg tudjuk valósítani és a paraziták okozta „elmaradt hasznot” a saját eredményeink növelésére tudjuk fordítani, írásban kell rögzíteni a teendőinket. Ez a telep mûködését szabályozó HACCP (Hazard Analysis Critical Control Point = Veszélyelemzés Kritikus Szabályozási Pont) program. Eredetileg a kockázatmentes élelmiszer előállítása céljából dolgozták ki, de tulajdonképpen – megfelelő változtatásokkal bármilyen termelési rendszerben alkalmazható. A HACCP egy módszer arra, hogy azonosítsa, értékelje és kezelje azokat a potenciális veszélyeket, amelyek a termék előállítása (pl.: a hízósertés előállítása) során jelentkezhetnek. Emellett arra alkalmas rendszer, ami meghatározza, hogy ki, hol, hogyan és mikor végezze az egyes tevékenységeket az eredmény elérése céljából. A módszer és a rendszer együttes alkalmazásával érhetünk el megfelelően hatékony és igazolható eredményt.
Dr. Merényi László
