A jércenevelés a gyakorlatban világszerte a legalacsonyabb költség alapon történik. Ez részben hagyomány, részben gazdasági szükségszerûség, hiszen a jérceállomány a nevelés időszaka alatt csak költséget „termel” és nem hozamot. Érthető tehát az ökonómiai alapú megközelítés.
Ezen időszak másik jellemzője az, hogy a takarmányozás teljes mértékben a tenyésztő cég által javasolt növekedési görbének van alárendelve. A jércenevelő gazdaság úgymond „kötelessége” mindent megtenni a takarmányozási technológia kialakításával annak érdekében, hogy a javasolt növekedési görbét, minél jobban megközelítse az állomány. A tenyésztő munkájának eredményességét is azon szokás lemérni, hogy a meghatározott időre előírt testtömeget elérte-e az állomány vagy nem. A tojástermelés időszakában ugyanis hiába a szükségletet minden tekintetben kielégítő táplálóanyag-ellátottság, ha a jércenevelés alatt nem a biológiai teljesítő képesség maximumát megcélozva történik mindez. Létfontosságú tehát a jércék fejlődéséhez plasztikusan illeszkedő, a nevelés teljes időszaka alatti harmonikus táplálóanyag-ellátottság.
A gyakorlati takarmányozási technológia kialakításának és az ezt megalapozó táplálóanyag szükségleti mutatók, ill. ajánlások egyik világszerte elismert tudományos mérföldköve a National Research Council (NRC) által időszakonként megjelentetett szakirodalmi kötet (legutóbbi kiadás: NUTRIENT REQUIREMENTS OF POULTRY, 1994). A hivatkozott dokumentum a bevezetőben elismeri, hogy a kiadást megelőző 10 évben viszonylag kevés kutatást végeztek a jércenevelés takarmányozásának témakörében, aminek egyik oka, hogy inkább hústípusú vonalakat használtak a táplálóanyag-szükségleti mutatók megállapítását célzó kísérletekben.
Az ajánlás a jércenevelést a táplálóanyag szükséglet alapján négy fázisra osztja: 0–6, 6–12, 12–18 hét, illetve 18. héttől az első tojás megtojásáig. Az NRC (1994) alapján a különböző nevelési fázisokban alkalmazott takarmányok táplálóanyag-tartalmi mutatóiról a következő összegző megállapítások tehetők.
A jércék nevelésének első, indító szakaszában biztosítani kell a táplálóanyagokat a létfontosságú szervek, szervrendszerek növekedéséhez. A csibeindító tápok jellemzője a 18% körüli nyersfehérje-tartalom. A kiegyensúlyozott korai fehérjeellátásnak – fontos a limitáló aminosav szintek és arányok beállítása (lizin, metionin, illetve metionin + cisztin) – központi jelentősége van a madarak későbbi potenciális termelőképességének kiaknázásában. A naposcsibéknek az indító szakaszban a későbbi fázisoknál magasabb energiatartalmú takarmányt (2800–2950 Kcal/kg, azaz 11,72–12,35 MJ/kg közötti baromfira számolt metabolizálható energia) javasol a gyors kezdeti fejlődéshez. A csontozat kellő szilárdságának kialakulásához 0,9–1% kalcium és 0,5–0,7% összes foszfortartalmú indító takarmány etetése szükséges. Az indító fázisban általában nem bevett gyakorlat a madarak takarmány-felvételének korlátozása, ezért ebben az időszakban ad libitum takarmányozást szokás folytatni.
A jércenevelő takarmányok az indító tápoknál kevesebb, 15–17% közötti nyersfehérjét tartalmaznak, és ezzel együtt aminosav szintjeik is alacsonyabbak. Az energia tekintetében is hasonló a helyzet, a nevelő tápok energiatartalma 2700–2850 Kcal/kg (11,30–11,93 MJ/kg) körül van. A makroelemek (kalcium, foszfor, nátrium) tekintetében nem szabad korlátozást végrehajtani, ezért a táplálóanyag-szintek hasonlóak az indítótápokban alkalmazotthoz.
A jércenevelő fázisokat követően a madarak a zökkenőmentes tojástermelésre való átállás érdekében tojó előkészítő takarmányt kapnak. Az emeltebb kalcium és aminosav szintjeinek köszönhetően megteremti a problémamentes átmenetet a jércenevelési és a tojástermelési időszak között, és a tojástermelés kezdetére feltölti a madár raktározásra képes csontjait a tojáshéjképződéshez elengedhetetlenül szükséges kalciummal. Ebben az időszakban robbanásszerû fejlődésnek indulnak a létfontosságú ivarszervek. A nevelés végére (kb. 20 hetes korra) elért testtömeg és szervezeti szilárdság meghatározó a tojótyúk majdani termelése tekintetében.
Az NRC alaptéziseit – részben a kiadástól eltelt idősnek is köszönhetően – többen megkérdőjelezték, kritizálták. ELLIOT (2002) vitatja az NRC táblázatok használhatóságát, ugyanis szerinte a feldolgozott adatok zöme a kiadást jóval megelőző kutatásokból származik, amelyekben késői ivarérésû hibrideket használtak. Ezeknek a hibrideknek a táplálóanyag igénye viszont jóval alacsonyabb, mint a mai modern hibrideké. KLEYN (2003) szerint ez előbbi állítás csak részben igaz, mert ha az egységnyi testsúly-gyarapodásra vagy termelésre vetítjük a nyersfehérje- vagy energiaszükségletet, akkor azok állandóak és igazak a mai modern hibridekre is.
A jércenevelés takarmányozási módszereivel kapcsolatban, keresve az élettani változásokhoz egyre plasztikusabban illeszkedő megoldásokat számos elmélet született, amelyek többségét kísérleti körülmények között ellenőrizték. A számtalan publikáció közül kiemeltem néhányat, amely érdekes összefüggéseket említ.
DORAH és mtsai. (1983) a nevelés során négy különböző takarmányozási programot hasonlított (csökkenő, illetve növekvő nyersfehérje-tartalom, magas és alacsony metabolizálható energiával). Húszhetes korban a növekvő nyersfehérje-tartalmú takarmánysort fogyasztó csoport 82 grammal könnyebb volt, nagyobb elhullás és kevesebb takarmányfelvétel mellett. A felvett energia mennyiségének nem volt hatása a 20 hetes kori testsúlyra, a takarmányfelvételre és az elhullásra. A csökkenő nyersfehérje-tartalmú sort fogyasztó madarak két nappal korábban érték el az 50%-os termelést. A tojóperiódus takarmány-értékesítését és a felnőtt kori testsúlyt a nevelés alatti program nem befolyásolta szignifikánsan, ugyanakkor nagyobb tojássúlyt és nagyobb elhullást regisztráltak a csökkenő fehérjetartalmú takarmányt fogyasztó csoportnál.
CHRISTMAS és mtsai. (1982) a jércenevelés első nyolc hetében egységes takarmányozási programot alkalmazott, majd a 9-től a 18 hétig alacsony (9,1%), illetve magas (15,4%) nyersfehérje-
tartalmú takarmányt etetett. Azt tapasztalta, hogy az alacsonyabb nyersfehérje-tartalmú takarmányt fogyasztó csoport kisebb testsúlyt produkált a nevelés végére, későbbi ivaréréssel és termelési csúccsal, illetve nagyobb volt az elhullás is a nevelés során. Ugyanakkor ez a csoport több takarmányt fogyasztott a tojó periódus alatt, nagyobb volt a tojások Haugh-értéke, de kevesebb tojást termelt az állomány.
MAURICE és mtsai. (1982) négy barna hibridet állítottak kísérletbe a jércenevelő tápok hatásának vizsgálata céljából a növekedésre és a későbbi teljesítményre. A kontroll takarmánysor megegyezett az NRC ajánlásával, az egyik folyamatosan növekvő nyersfehérje (13, 16, 19%), egy másik pedig állandó (13,5%) szintet tartalmazott.
A különböző kezelések nem eredményeztek különbséget a jércenevelés időszaka alatt felvett takarmány mennyiségében és a súlygyarapodásban. Nem talált különbséget a jércenevelés végén a hasûri zsír mennyiségében és a szervek súlyában, sem a hibridek, sem a takarmányozási programok hatására. A takarmány-kezelések nem okoztak különbséget az 50%-os tojástermelés elérésének idejében, a csúcstermelés színvonalában, a takarmány-értékesítésben és a takarmányfelvételben, az elhullásban, a máj elzsírosodásában, a hasûri zsír mennyiségében vagy a tojáshéj szilárdságában. A folyamatosan növekvő nyersfehérje tartalmú tápsoron nevelt madarak a tojástermelési időszakban kisebb tojássúlyt produkáltak, mint társaik.
LEE (1987) különféle takarmánykorlátozási metódusok (beltartalmi, fizikai) hatását vizsgálta Leghorn típusú állományon a nevelési periódusban és a tojóidőszak alatt. A nevelés során alkalmazott kezelések közül csak az alacsony nyersfehérje-tartalmú (de aminosavval kiegészített) csoport nem mutatott szignifikánsan kisebb takarmányfelvételt és testtömeg-gyarapodást, minden további korlátozás (napi takarmányfelvétel, alacsony energiatartalom) gyengébb eredményt adott. A legalacsonyabb testsúlyt a napi takarmányfelvételben korlátozott csoport mutatta.
HUSSEIN és mtsai. (1996) különféle nyersfehérje- és energiaszintek hatását próbálták ki a jércenevelésben. Az első héten mindegyik csoport 19%-os nyersfehérje-tartalmú tápot kapott, majd volt egy növekvő (13,5; 15,8; 18,9%), egy állandó (15,8%) és egy csökkenő (18,9; 15,8; 13,5%) nyersfehérje-tartalmú sor, amit 2–6; 7–14; 15–18 hétig etettek. A 15. héttől kétféle energia tartalmú tápot használtak: 3090 és 2780 Kcal/kg, míg a 18 hét után kétfélét etettek, egy 16, illetve 19% nyersfehérje-tartalmút, amit 0,34, illetve 0,4% metioninnal egészítettek.
A 2–6 hetes kor között magasabb nyersfehérje-tartalmú takarmányt fogyasztó jércék szignifikánsan nagyobb súlygyarapodást értek el 14 hetes korig. Az elhullást, az életnapok számát az 50%-os tojástermelés elérésekor, a tojástermelést, a takarmány-felvételt, takarmány-értékesítést és a tojások átlagsúlyát nem befolyásolta a nevelés alatt fogyasztott takarmányok nyersfehérje tartalma. A magasabb nyersfehérje-tartalmú tojó takarmány hatására nőtt a tojássúly, de semmi más nem változott.
KESHAVARZ (1998) két kísérletet végzett különféle energia-és nyersfehérje-szintekkel és az átólazáskori testsúlyt, illetve a tojássúlyt vizsgálta a kezdeti tojástermelés időszakában. Az első kísérletben szignifikáns különbséget talált a testsúlyban mind a magasabb nyersfehérje, mind a magasabb energia hatására, ám ez a különbség kevés volt ahhoz, hogy a tojástömegben is szignifikáns különbséget eredményezzen. A második kísérletben csak az eltérő nyersfehérje-szint adott szignifikáns különbséget a 18 hetes kori testtömegben, a tojástömeget azonban ez sem befolyásolta. Szignifikáns különbséget a tojástömegben csak az eltérő fényprogram hatására tudott kiváltani.
SUMMERS és LEESON (1994) különböző nyersfehérje-tartalmú kukorica-szója alapú takarmányon nevelt Leghorn típusú jércéket és azt tapasztalták, hogy 16 hetes korban a testtömegben szignifikáns volt a különbség, ugyanis a magasabb nyersfehérje-tartalmú tápot fogyasztó csoportok (20%, illetve 17%) lényegesen nehezebbek voltak. Az alacsonyabb nyersfehérje-tartalmú tápot fogyasztók (14, illetve 11%) ugyan később kezdték meg a termelést, de 28 hetes korra a különbség eltûnt a csoportok között. Az átlagos tojástömeg nagyobb volt a nevelés során magas nyersfehérje tartalmú tápot fogyasztók esetén. Az eredmények akár úgy is interpretálhatók, hogy a magasabb nyersfehérje-tartalmú takarmány magasabb tojástömeget eredményez, ennél azonban valószínûbb, hogy a kisebb tojástömeg az alacsony nyersfehérje-tartalom miatti kisebb testsúly következménye.
Ahogy az a kiemelt kísérleti eredményekből is érzékelhető a szakirodalomban sokrétû a jércenevelés egészére vonatkozó próbálkozás a takarmányozási technológiát tekintve. A fentieket átgondolva érdemes a jércenevelés tartási- és takarmányozási technológiáját még a telepítés előtt gondosan megtervezni.
Gyenis József
