Az első nagyobb területen történő vetésére 1994 őszén került sor, s ezt követően hamarosan megjelentek a belőle készíthető termékek is, főleg pékáru formájában. A növényfaj elterjedésével egyidejûleg megindult széles körû ismeretterjesztés eredményeként mára e búza termése – a sokféle hasznosíthatóság miatt is – közkedvelt táplálékforrássá vált.
Különösen kedvelt élelmiszerforrás ez azon fogyasztók körében, akik elfogadják és vallják azt a nézetet, hogy az egészség megőrzésének, illetve a betegségek megelőzésének legfőbb eszköze a helyes táplálkozás. Ehhez biológiailag teljesebb értékû alapanyagokra van szükség, s e feltételeknek a hazai nemesítésû tönkölybúza fajták meg is felelnek. A genetikailag tiszta, tehát nem keresztezett tönköly fajtákkal ugyanis a faj számára kedvező adottságú helyeken és a fajtának megfelelő termesztéstechnológiával kiváló beltartalmi értékû szemtermés érhető el, amiben a fehérjetartalom elérheti akár a 20–23%-ot is. E faj fajtáinak aminosavtartalma a közönséges búzákhoz képest lényegesen nagyobb, így az aszparaginsavé, a glutaminsavé, az alaniné, a proliné, a leuciné, az izoleuciné, a tiroziné, a fenilalaniné és a liziné. Az aminosavak egymáshoz viszonyított aránya szintén kedvező, s az esszenciális aminosavak közül kiemelten magas a metionintartalma. A szemből készült teljes őrlésû lisztek ásványianyag tartalma szintén kedvező, s azok közül is különösen a foszfor-, a kalcium-, a magnézium- és a mangántartalom nagyon magas. A fajták vitamintartalma között lényeges eltérések vannak, az ÖKO 10 fajta B1-vitamintartalma 9,2 mg/100g. Ugyanezen fajta B2-vitamintartalmát 4,8 mg/100g-nak, az E-vitamintartalmát pedig 13,0 mg/100g-nak mértük.
A tönköly a hagyományos (konvencionális) és az ökológiai növénytermesztésben egyaránt termeszthető, az utóbbiban érvényesülhet is jó gyomelnyomó képessége. Szemtermését hántolva takarítják be, melynek mennyisége kedvező ökológiai adottságú területeken elérheti a 6–7 tonnát hektáronként. A 14–16%-os szemnedvességtartalom mellett betakarított termény hántolási vesztesége 30% körüli. A hántolt szem héjvastagsága közel fele a közönséges búza fajták eme tulajdonságának, így a malomipari feldolgozás során mért őrlési veszteség is kisebb, 15% körüli. Teljes őrlésû és fehér lisztje egyaránt forgalomban van. Lisztje magas biológiai értéke miatt természetes eredetû lisztjavító. A magas fehérjetartalom magas sikértartalommal párosul, ez utóbbi értéke gyakran 50% feletti. A sikér minősége azonban kedvezőtlen, a sikérváz könnyen töredezik, emiatt a sütő- és tésztaipari feldolgozás kíméletesen történjen. Lisztjének valorigráfos értékszáma kicsi, a liszt sütőipari minősítése gyakran C1-es, vagy esetleg C2-es. A magas sikértartalom miatt lisztjéből búzahús készíthető, ami egyéni ízesítés után sütve, vagy rántva is tálalható.
Az utóbbi időben egyre jobban terjed gyógyászati célú felhasználása, főleg csiramálét és búzafûlevet készítenek belőle. Az előbbit a hántolt és csíráztatott búzaszemekből állítják elő, az utóbbit a hántolatlan kalászkák csíráztatása és kb. 2 hétig tartó nevelése során nyert fû hideg préselése útján nyerik.
A tönköly alakköre nagyon változatos, a változatok közül nálunk a szálkátlan barnássárga és a fehér pelyvalevelû fajták találhatók meg. Az első csoportba a hazai nemesítésû ÖKO 10, valamint a két külföldről származó honosított fajta a Franckenkorn és az Oberkulmer Rotkorn tartozik. A szintén hazai nemesítésû Lajta (ÖKO 82) fajta pelyvaszíne fehér.
A tönköly kiváló alkalmazkodóképességû, ugyanakkor a közhiedelemmel ellentétben „nem igénytelen” növény. Jó minőségi tulajdonságai csak kedvező ökológiai feltételek mellett juthatnak érvényre. A nagyon szélsőséges talajtípusok (pl. futóhomok) és -feltételek kivételével (pl. belvizes terület) hazánkban mindenütt termeszthető, azonban terméseredményei, illetve azok beltartalmi mutatói a különböző körülmények hatására nagyon széles intervallumban változhatnak. A termőhely kiválasztásában irányelv a következő legyen: a magas humusztartalmú, kiváló minőségû búzát termő talajokon (pl. csernozjom talajok) inkább közönséges búzát vessünk. E helyeken a tönköly fajták pelyvás szemtermése akár 10–15%-kal is elmarad a normál, csupaszszemû búzákétól. Azokon a területeken azonban, amelyek adottságai már gyengébbek (pl. barna homok-, termőszik, savanyú erdőtalajok, domboldalak), de még megfelelő a tápanyagellátás, jó termesztéstechnológiával a közönséges búzánál nagyobb termés állítható elő. A tönköly a talaj mésztartalmával szemben nem igényes, meszes talajokon gyakran antociános elszíneződés fordul elő a növény különböző részein.
A régebbről származó irodalmi adatokra hivatkozva is állítható, hogy a tönköly az „égaljra nézve sem oly válogatós”, mint a közönséges búza, vagyis az időjárási feltételekhez jól alkalmazkodik. Ez utóbbi elsősorban jobb szárazságtûrő képességében rejlik. A közönséges búzák gyökértömegének többszörösét is elérő gyökérmennyisége a talaj mélyebb rétegeit is átszövi, biztosítva ezáltal a növények jobb víz- és tápanyagellátását.
A minősített fajták télállósága kiváló, s bár őszi vetést igényelnek, egyes évjáratokban még a januárban elvetett területekről is közepes szintû termést lehetett betakarítani. Csírázása alacsony hőmérsékleten (1–2°C) is megindul, kései vetés esetén a hó alatt is kikel. A 30–40 cm-es vastag hótakarót jól tûri. Fejlett gyökérrendszere folytán a felfagyásra kevésbé érzékeny. A szem pelyvával való fedettsége miatt a csírázáshoz több nedvességre van szüksége, mint a közönséges búzáknak, ami azonban a vetés időszakában már rendszerint rendelkezésre áll. Gyors csírázású és kelésû, azonban kezdeti fejlődése a közönséges búzákhoz képest már lassúbb. A kisebb növényszám és a keskenyebb lomblevelek miatt az őszi és kora tavaszi növényállomány még „gyámoltalannak” tûnik, s fejlődése csak rendszerint április eleje-közepe táján válik hirtelen felfokozottá. Kalászolása a középkései érésû közönséges őszi búzákhoz képest is későbbi. A kalászolt növényállományok magassága gyakran meghaladja a 120–150 cm-t, s amíg szalmája zöld a szél kevésbé dönti meg. Teljes kifejlettségében robosztus megjelenésû növény. Sûrûn vetve, vagy a nitrogén túladagolása következtében a növényállomány állóképessége romlik. Teljes érésben a kalász színe a fajtára jellemző, túlérésben a kalász „fénye” mattá válik, s a kalászorsó ekkor már törékeny. A betakarítás időpontjának megválasztása a kalászorsó törékeny volta miatt e növényfajnál különösen fontos.
A tönkölyt kiváló szárazság- és aszálytûrés jellemzi, ami a magas prolintartalmával van összefüggésben. Más búza fajokhoz viszonyítva jobban tûri a talaj levegőtlenségét és annak hosszabb idejû vízborítását.
Elővetemény igénye a közönséges búzáéval azonos. Önmaga után feltételesen még az egyébként szigorú vetésváltási rendszert előíró ökológiai gazdálkodásban is vethető egy alkalommal. A különféle kórokozók és kártevők fellépésének megakadályozása céljából kedvező, ha e növénynél is a klasszikus kapás-kalászos növényi sorrendet betartjuk, vagyis kalászos kultúra után valamilyen kapást vessünk. Jó előveteményei a borsó, a repce, a szeptember közepéig lekerülő silókukorica, esetleg az ugyaneddig az időpontig betakarított szója. Jó gyomelnyomó képessége folytán az árvakelésû napraforgó fejlődését is hátráltatja.
A talajelőkészítés rendszerét és végrehajtásának módját illetően a közönséges búzáknál alkalmazott technológiai elemekhez képest lényeges különbség nincsen. E munkamûveleteket az elővetemény faja, a tarlómaradványok mennyisége, illetve a gazdák rendelkezésére álló eszközrendszer határozza meg. A nyári talajmunkák legfőbb követelménye, hogy a talajban lévő vízkészletet minél inkább őrizzük meg, s tegyük lehetővé a betakarítás során elhullajtott magvak gyors kelését. A tarlóhántást leggyorsabban tárcsával végezhetjük el, melyet sekélyen (5–8 cm mélyen) járassunk. A tárcsázást követően tömörítsük, hengerezzük a talajt. A tarló ápolására akkor van szükség, ha az kizöldül. Az ilyenkor használható munkaeszköz típusát a talaj pillanatnyi nedvességtartalma határozza meg. Tárcsa ismételt használata esetén az előző tárcsázás szintjéhez képest 1–2 cm-rel mélyebben mûveljük meg a talajt, majd azt ismét hengerezzük le.
Az alapvető talajmûvelés előtt a tápelemmérleg szerinti tápanyag-visszapótlást el kell végezni, ugyanis jó minőségû, egészséges tönkölyt csak megfelelő szintû és arányú tápanyagellátás mellett lehet előállítani. A fajták tápelemigénye a közönséges búzákéhoz képest nagyobb, ami a nagyobb szalmatömeggel és a csupaszszemû búzákéhoz képest kisebb harvest index-szel magyarázható. Az igényekhez igazodó tápanyag-visszapótlás alapvető kérdése, hogy a termelő tisztában legyen talaja típusával, annak termőhelyi besorolásával, valamint humusz-, foszfor- és káliumellátottsági szintjével. A tápanyagigény pótlása során a táblázatban megadott hatóanyag mennyiségekkel számoljunk.
A fejlett gyökérzet nagyobb adszorpciós kapacitása következtében a számított tápelemmennyiséget azonban nem minden alkalommal szükséges kijuttatni, s különösen áll ez a nitrogénellátás vonatkozásában. Ha ugyanis a vegetációs idő második felében N-többlet alakul ki egyes magas humusztartalmú talajok esetében, akkor az könnyen azzal jár, hogy a növényállomány megdől. Óvatosan bánjunk a nitrogénigény őszi adagolásával is, ha nincs sok tarlómaradvány nitrogént inkább ne is adjunk. A tönköly kora tavaszi fejtrágyázásánál is legyünk körültekintőek, azt előzze meg talajvizsgálat. Amennyiben a körülmények lehetővé teszik a nitrogénigény fejtrágyázással is kielégíthető, aminek optimális kezdési ideje a bokrosodás végső szakaszánál van. Ha csak ekkortól van nitrogénre igény, akkor azt 2–3 alkalommal, alkalmanként 20–25 kg/ha dózisban célszerû levéltrágyaként kijuttatni. A N-trágyázás a növényállományok növényvédelmi munkálataival, vagy az esetleges mikroelemtrágyázással is összekapcsolható.
A számított foszfor- és káliumigényt azonban minden esetben az alapvető talajmûvelés előtt kell a tarlóra kiszórni. Szervestrágyát a tönköly alá közvetlenül ne adjunk.
Az alapvető talajmûvelési módoknak két formája ismert, a szántásos-forgatásos és a forgatás nélküli. Utóbbi esetben a mûvelést nehézkultivátorral, vagy tárcsa és középmélylazító együttes használatával végezzük el. A tönköly alá azonban mind a két mûvelési mód esetén javasolt a közönséges búza alá szokásosnál mélyebb, akár 25–35 cm-es mélységû talajmunka. A forgatott talajréteg felületi zárását kombinátorozással, vagy hengerezéssel biztosíthatjuk.
A tönköly vetésének optimális időpontja október első két dekádjában van. A vetés előtti magágykészítés ne legyen 4–6 cm-nél mélyebb, eszköze a kombinátor. Az összes gabonaféle közül legjobban a tönköly bokrosodik, emiatt a vetéskori csíraszámot a vetés ideje nagymértékben meghatározza. Optimális időben vetve a hektáronkénti csíraszám ne legyen több 2–2,5 milliónál (ez fele, harmada a csupaszszemû búzák nálunk szokásos csíraszámigényének). A tönköly vetésekor rendszerint csávázatlan, pelyvás vetőanyagot használunk, így annak csíraszámtartalma alapján nagyon változhat a ha-kénti vetőanyagigény is. Átlagos értékekkel számolva a vetőanyagigény hektáronként 120 és 160 kg közötti. Az optimális időnél később történő vetések esetén nagyobb vetőanyagnormával kalkuláljunk. A tönköly hántolt szemei, ha azokat kíméletesen készítették elő szintén felhasználhatóak vetéshez, azonban a megadott csíraszám-szükségletet ekkor se lépjük túl (a hántolás rontja a magtételek csírázási mutatóit, ennek folytán annak használati értékét minden esetben egyedileg állapítsuk meg). A hántolatlan vetőanyag kalászkái, melyekben rendszerint kettő szem található, közönséges gabonavetőgéppel, vagy tárcsás direktvetőkkel is a talajba helyezhetők. A vetés sortávolsága 12,0–12,5 cm legyen, folyóméterenként 25–30 db szemet vessünk. A tönkölyt néha mûtrágyaszóróval is „vetik”, ekkor a vetés előtt közvetlenül tárcsázzunk, majd utána fogast járassunk.
A vegetációs idő alatti ápolási munkákról, illetve a betakarítás körüli teendőkről egy későbbi cikkben adunk tájékoztatást.
A cikk szerzője: Dr. Kajdi Ferenc állomásvezető
