A baromfitakarmányok esetében is csak olyan enzimkészítmények alkalmazhatók sikeresen, amelyek megfelelnek a baromfi fajok egyes korcsoportjainak emésztés-élettani sajátosságaival összefüggő sajátosságoknak és egyes takarmányipari mûveletekkel összefüggő alapvető követelményeknek, annak érdekében, hogy hatásukat a baromfi fajok bélcsatornájában hatékonyan kifejthessék.

Lényeges ezek közül, hogy az adott enzim maximális hatékonysággal a szervezet belső hőmérsékletén (kb. 40°C) és a bélcsatorna adott szakaszának pH értékén (pH=2,5–7,5) a baromfi fajok esetében adott viszonylag rövid bélszakaszon való rendkívül gyors áthaladási időszak alatt is képes legyen hatását kifejteni. Az adott enzimnek ellenállónak kell lennie, igaz nagyon rövid ideig, a mirigyes- és részben a zúzógyomorban uralkodó savanyú kémhatású közeggel és a szervezet által termelt fehérjebontó enzimekkel szemben. Lényeges továbbá, hogy az enzimkészítményeknek meg kell őrizniük aktivitásukat a takarmányipari mûveletek és a tárolás során is.

A baromfi takarmányozásban, más állatfajokhoz hasonlóan mikrobiális eredetû (baktériumok, illetve fonalas gombák által termelt) enzimeket alkalmaznak, amelyek nagyrészt megfelelnek a fent leírt követelményeknek.

Nem keményítő poliszacharidokat (NSP)-bontó enzimek

Az NSP-bontó enzimek alkalmazását a baromfitakarmányokban az indokolja, hogy a takarmány alapanyagok jelentős mennyiségben tartalmaznak olyan NSP anyagokat (1. táblázat), amelyek a baromfi számára egyrészt nem emészthetőek, másrészt jelentős antinutritív hatással is rendelkeznek.

 

Az antinutritív hatás baromfi fajok esetében azt jelenti, hogy az NSP anyagok csökkentik egyes létfontosságú táplálóanyagok, így a fehérjék és a zsírok, emészthetőségét, emellett megnövelik a béltartalom viszkozitását, amelynek hatására az ún. ragacsos ürülék szindróma jelentkezik. Ez amellett, hogy jelentős mennyiségû meg nem emésztett szerves anyagot tartalmaz nagy nedvességtartalma miatt az alom víztartalmát is megnöveli, ami viszont táptalaja lehet számos potenciálisan patogén kórokozónak. Az NSP anyagok hatására emellett megnő az epesavak bakteriális metabolizációjának mértéke, ami azt eredményezi, hogy kevesebb epesav szívódik vissza a vékonybél hátulsó szakaszából tovább csökkentve ezzel a zsíremésztés hatékonyságát. Összességében tehát az antinutritív hatás következtében csökken a takarmányok metabolizálható energiatartalma. NSP-bontó enzimek hatására viszont az előbb felsorolt antinutritív hatások csökkenthetők, vagyis javul a táplálóanyagok hasznosulása és nő a takarmány metabolizálható energiatartalma.

Az egyes baromfitakarmányokhoz adagolt enzimkészítmények megválasztása során tekintettel kell lenni az alapanyagok NSP tartalmára, valamint azoknak a teljes értékû keveréktakarmányokban való mennyiségére is. Általánosságban elmondható, hogy hozzávetőlegesen 20% alapanyag mennyiség fölött célszerû az adott alapanyag NSP anyagaira specifikus enzimkészítmények alkalmazása (2. táblázat).

Az NSP-bontó enzimek között lényeges a ß-glükanáz enzim, amely az 1,4 ß - és az 1,3 ß -glükánokat bontja, amelyek főképp az árpában és a búzakorpában fordulnak elő nagyobb mennyiségben. A xila-náz enzim az oldható pentozánokat (1,4- ß-xilánokat) bontja amelyek főképp a búzában, az árpában és a szójában fordulnak elő. A xilanáz hatására látványosan mérséklődik a béltartalom viszkozitása (3. táblázat), amely jelentős mértékben csökkenti a ragacsos ürülék szindróma előfordulását.

A xilanáz alkalmazása emellett számottevő mértékben javítja a búza alapú takarmányokkal elérhető termelési eredményeket is, mivel növeli a takarmányok látszólagos metabolizálható energiatartalmát (4. táblázat).

A gyakorlatban inkább csak kiegészítő enzimként alkalmazott pentozanáz vagy arabinoxilanáz enzim a búzában lévő pentozánok és arabinoxilánok bontását végzi. Az Alfa-galaktozidáz a raffinóz és sztachióz bontására képes, amely szójában és extrahált napraforgó darában is előfordulhat nagyobb mennyiségben. Szintén az NSP- bontó enzimek csoportjába tartozik a pektináz, amely a pektin bontását katalizálja poli-, majd oligoszacharidokká. A baromfitakarmányok pektintartalma általában nem jelentős mértékû, de minden fontos alapanyagban előfordul, így alkalmazása indokolt lehet.

Keményítőbontó enzimek

Az exogén enzimek másik nagy csoportjába a keményítőbontó enzimek tartoznak, amelyet viszont a baromfi szervezete által is termelt enzimek is képesek bontani. Alkalmazását emiatt a szervezet, elsősorban a fiatal madarak szervezetének időszakos és részleges enzimhiánya, valamint a gabonamagvak emésztésnek ellenálló ún. rezisztens keményítőtartalma indokolja.

A legfontosabb keményítőbontó enzim az Alfa-amiláz, amely a keményítőt alkotó vegyületek, az amilóz és az amilopektin bontását végzi. A bontás eredményeként előbb makrodextrinek, majd oligoszacharidok, végül maltóz és maltotrióz keletkeznek. Az amiláz enzim alkalmazásával látványos eredmények általában nem érhetők el, különösen abban az esetben nem, ha a takarmány alapanyagokat – főképp a búzát és a kukoricát

– azok előkészítése során a keményítő emészthetőségét nagyban segítő hidrotermikus kezelésnek vetik alá.

Fehérjebontó enzimek

A fehérjebontó (proteáz) enzimek alkalmazását a takarmányokban a keményítőhöz hasonlóan a fiatal madarak mirigyes gyomrában az elégtelen pepszin- és sósavtermelés, valamint a takarmányok nehezen emészthető fehérjetartalma indokolhatja. Nem elhanyagolható szempont emellett az sem, hogy a fehérjebontó enzimek hatása révén csökkenthető az ürülék amúgy is jelentős nitrogéntartalma, emiatt a környezet nitrogénterhelése is. Szükséges azonban felhívni a figyelmet arra, hogy gyakorlati tapasztalatok szerint proteázok alkalmazásával a baromfi fajoknál látványos javulás a termelési eredményekben nem érhető el, ezért ezek alkalmazása nem terjedt el.

Fitin-foszfort felszabadító enzimek

A gabonamagvak a foszfort kb. 2/3 mennyiségben fitin kötésben tartalmazzák, amely a fitáz enzim hiánya következtében nem, vagy csak kis hatékonysággal (35–40%) hasznosul. A fitáz enzim alkalmazásával viszont a gabonamagvak foszfortartalma nagyrészt felszabadítható, a hasznosulás mértéke elérheti az 50–56%-ot. Emiatt az ásványi foszfor kiegészítés mennyisége, valamint a bélsár foszfortartalma, így a környezet foszforterhelése is csökkenthető. Szükséges azonban arra is felhívni a figyelmet, hogy az egyes takarmány alapanyagok, így a búza vagy a búzakorpa, jelentős saját fitáz aktivitással rendelkeznek (5. táblázat). Ennek egy része a takarmányipari mûveletek során ugyan elveszti aktivitását, de a fitáz kiegészítés során, amelynek maximális értéke célszerûen nem haladhatja meg az 500 FYT U/kg értéket, a hozzáadott enzim mennyiség meghatározása során feltétlenül tekintettel kell lenni. Ellenkező esetben ugyanis felborulhat a baromfitakarmányokban a kalcium/foszfor aránya, ami csontképződési zavarokat idézhet elő. A fitáz alkalmazása során baromfi fajoknál is megfigyelték továbbá, hogy a foszfor mellett egyéb ásványi anyagok – kalcium, magnézium, vas, cink – valamint a fehérjék emészthetőségének javulását is. Az enzimek alkalmazása tehát jelentős mértékben javíthatja az állomány egészségi állapotát és a termelési eredményeket is, de csak abban az esetben, ha azokat az etetett takarmányok és az életkor figyelembevételével alkalmazzák.

A cikk szerzője: Dr. Mézes Miklós