Az etológia tudománya a XIX sz. közepéig nyúlik vissza, amikortól már tudományosan is vizsgálták az állati viselkedésformákat. Ha azonban csak az állatok magatartásformáinak megfigyelését nézzük, akkor a vad fajok domesztikációjával egyidőre tehető kialakulása. A domesztikáció során számos új viselkedésforma alakult ki gazdasági haszonállatainknál, illetve más számos tulajdonság eltûnt, vagy átalakult. Így van ez a háziasított szarvasmarha esetében is. Ha pusztán a címből indulunk ki akkor csak ez utóbbival kell foglalkoznunk, azonban jelen közlemény kitér olyan viselkedésformákra is, amelynek napjainkban már csak alárendelt jelentősége van. Nem mindegy továbbá az sem, hogy a háziasítás milyen fokán áll az adott fajta, illetve hogy milyen hasznosítási típusba – pl.: tejelő, vagy húshasznú – tartozik.
Az állatok viselkedésformáit alapvetően két csoportba sorolhatjuk: öröklött, illetve tanult viselkedésformákra. A szarvasmarha esetében az előbbihez tartozik a legelőkészség, legelési szokások (ált. üszőnevelés, húsmarhatartás), a gulyakészség, szocializációs képesség (csoportos tartás esetén bármely korcsoportban), a szopási inger (borjú), illetve a különböző szexuális magatartásformák. Ezek a jelenségek a szarvasmarha vad ősére, az őstulokra is jellemzőek voltak.
A legelőkészség (1. kép) azt jelenti, hogy az állat a fő legelési időszakokat legeléssel tölti, válogatás nélkül legel és társait sem zavarja abban.
A gulyakészség ugyanakkor egy olyan csoportos viselkedésforma, amelynek kezdetben a ragadozók elleni védelemben volt szerepe. Ez olyan mélyen rögződött, hogy az állatok csoportos tartás esetén sem távolodnak el egymástól. Technológiai szempontból ez azt jelenti, hogy az állat a gulyával együtt mozog, kitörési kísérletet nem tesz, ha nem éri stressz békésen viselkedik (2. kép).
Az ivadékgondozás egyik szép példáját közvetlenül az ellést követően láthatjuk a kérődzőknél.
Az alkalmazott technológiától függetlenül ugyanis a tehén felnyalja a borját (3. kép). Ez az ősi „ösztön” is azzal van összefüggésben, hogy amikor ezek az állatok még a nagy kiterjedésû pampákon, szavannákon legeltek, minden árulkodó szagot el kellett tüntetni a ragadozók elől. Szintén ide tartozik, hogy az emlősök közül az újszülött a legelő állatoknál áll először lábra, ami szintén az esetleges menekülést szolgálta. Napjainkban ennek a ténynek a kolosztrum/föcstej mielőbbi felvételében van kiemelt jelentősége.
Az ivadékgondozás egy másik formáját a szopás-szoptatás jelenti, amely az emlősöknél az utód táplálását szolgálja. Szarvasmarhánál az (anya)tej kizárólag a borjú tápláléka, amelyhez ma már a hasznosítási típusnak megfelelően jut hozzá. Tejelő és kettőshasznosítású fajták esetében csak az ún. kolosztrális fázist tölti együtt az újszülött az anyjával, sőt a legmodernebb technológiák esetében már azt sem. A borjakat az ilyen típusú tehenészetekben mesterségesen nevelik fel. A húsmarhatartásban az anyatehén és a borjú egy technológiai egységet képez egészen a választásig (általában fél év), ez esetben tehát természetszerû, ún. szoptatásos borjúnevelésről beszélhetünk. Ez utóbbi esetben nyílik arra lehetőség, hogy a szopás–szoptatás körül kialakult viselkedésformákat részletesen tanulmányozzuk. Az ún. környezeti eredetû anyai hatás az anyának az a hatása, amelyet évről-évre, ellésről-ellésre biztosít ivadékainak. Ez a tulajdonképpeni ivadékgondozás. Ide tartozik az újszülött borjú ápolása, a szopás lehetőségének biztosítása (4. kép), a borjú védelmezése, sőt a tejtermelés környezet által befolyásolt része is. Ezek közül napjainkban a szakemberek a szopás lehetőségének biztosítását ítélik a legfontosabbnak. Azt a tehenet amely a borja számára elegendő tejet termel (ált. 5–10 kg/nap), valamint rendszeresen biztosítja a szopás lehetőségét jó anyatehénnek mondjuk. Ezzel szemben az a tehén, amely elhagyja a saját borját, vagy nem hagyja azt megfelelő időközönként szopni rossz borjúnevelő, ezért aztán előbb-utóbb selejtezésre kerül. Az sem jó ugyanakkor, ha egy tehén több borjút szoptat egyszerre, esetleg minden borjúnak biztosítja a szopás lehetőségét. Az ilyen tehén utódja is visszamarad a fejlődésben. Ez különösen az elsőborjas teheneknél megfigyelt viselkedésforma, amelynek a hátterében – a legújabb kutatások szerint – a nem megfelelő hormonszint (oxitocin) áll. A szoptatás az anya részéről ugyanakkor tanult viselkedésforma is egyben – ez a másik magyarázat arra, hogy az idősebb, tapasztaltabb tehenek jobb borjúnevelők. A szopási gyakoriságra hatással van továbbá a borjú kora – idősebb borjú kevesebbszer szopik –, az időjárás – melegben megnő a szopások száma –, valamint a termelt tej mennyisége is.
A párzási inger kiváltásában a bikánál meghatározó szerepet játszik a fordított U alak (tehénhátsó), a mellkasi mechanikai inger, a szexferomonok és az ún. vomero-nazális szerv (Jacobson-szerv), amely az embernél kissé elcsökevényesedve, de szintén megtalálható. A tehenek részéről a szexuális magatartásformák közé tartozik a gyakori vizeletürítés, a hátpúpozás, illetve az egymásra ugrálás. Ugyanakkor a bikáknál jól megfigyelhető jelenség a felhúzott szutyak (Flehmen-rekció) (5. kép) és az ezzel együtt járó fokozott szaglászás. Az agresszió is lehet kísérő jelensége ennek a magatartásformának, amelyről a későbbiekben olvashatunk.
Ahogy azt az előzőekben láthattuk az egyes magatartásformák örökölt, illetve tanult hányadát lehetetlen vegytisztán elkülöníteni egymástól, mégis vannak olyan tulajdonságok, amelyekre az állatok nagyobb részben tanulás útján tesznek szert. Sajnálatos módon ide a rossz szokások tartoznak. Az iparszerû állattartási technológiák terjedésével, főleg a tejelő tehéntartásban, illetve a marhahizlalásban beszélhetünk ilyenekről. Ezek közül megemlíthetjük az ön, vagy társak szopását a teheneknél, illetve az agresszivitás kialakulását – elsősorban a bikáknál.
A teheneknél az ún. káros szopás megjelenése jelentős gazdasági kárt okoz. Az a tehén ugyanis, amelyik önmagát, vagy a társát szopja értékes árutejet von el a gazdaságtól. A jelenség általában az ingerszegény környezet, az unalom számlájára írható, amely ellen ún. szopásgátló gyûrûvel védekezünk (6. kép).
Ezt a tehén szutyakjára kell erősíteni. Azt az egyedet, amely ezzel együtt, vagy a gyûrû levételét követően is szopik selejtezni kell. Megjegyzem, hogy az ún. szopási inger ellen már borjúkorban, az ún. itatásos, vagy mesterséges borjúnevelésben is védekezni kell (pl.: farrögzítő), ezt a – lényegében véve ekkor még természetes – jelenséget azonban nem ítéljük meg olyan súlyosan, mint a kifejlett állatoknál.
Az agresszivitás az állatok vérmérsékletével van szoros kapcsolatban. Ebben a tekintetben is nagy az egyedi variancia, de a fajták között is jelentős különbség lehet. A limousin például kimondottan agresszív, míg a túlizmolt fehér-kék belga meglepően békés fajta.
A csoportos tartás szempontjából meghatározó tulajdonság megjelenését már borjú korban megfigyelhetjük. Az eleinte még csak játékos összefejelések, két hónapos kortól már valódi agressziós viselkedést jelentenek. A – többnyire – szabadon tartott húsfajtáknál, illetve a bikáknál nagyobb az agresszió kialakulásának a veszélye. A csoportos agresszióra a bikák rangsorharca mutatja a legszebb példát (7. kép), míg az egyedi agresszió mindenre és mindenkire – fajtársak, gondozó – nézve veszélyes. Az ilyen egyedet előbb-utóbb selejtezni kell. A fajta, az ivar és a nagy egyedi variancia mellett, a bánásmódnak van a legnagyobb szerepe az egyedi agresszió kialakulásában. Ütlegelés hatására az állat eleinte visszahúzódó, ijedt magatartásformákat mutat, később azonban agresszívvá válhat. Az agresszió (rangsorharc) kialakulásának másik megelőzési módja az állatok átcsoportosításának lehetőség szerinti mellőzése. Ennek a technológia szempontjából a növendékállatoknál van jelentősége, különösen a bikák hizlalásakor. Az ún. mesterséges termékenyítő állomásokon pedig, ahol nagy értékû tenyészbikákat tartanak szigorú óvintézkedéseket tesznek a balesetveszély elkerülése érdekében.
A szarvasmarha kétféle módon jelent veszélyt a környezetére: az egyik a döfés (8. kép), a másik pedig a rúgás. Az előbbi esetben a szarvaltság fokozott veszélyforrást jelent. Rúgás ellen megfelelő oldaltávolságot kell tartani – az ilyen szempontból veszélyes állatot minden esetben oldalról közelítsük meg.
Az állatjóléti előírásokat („Animal Welfare” részl. lásd: Agro Napló, 2004/8) pont az iparszerû technológiák hívták életre. Az ennek égisze alatt bevezetésre kerülő berendezések használatát az állatok könnyen megtanulják. Ezek közé tartoznak a vakaródzóívek, kefék („Happy Cow”), illetve az olajzókapuk, porzózsákok, önitatók stb.
A cikk szerzője: Dr. Kovács Attila Zoltán
