Ezek közül ma Magyarországon az állattenyésztő gazdaságokban a lucerna és a vörös here termesztése a legelterjedtebb, mint jelentős takarmányforrás, zölden és tartósított formában.
A takarmány-előállítási költségek nagymértékben befolyásolják az állattenyésztés (tej- és hústermelés) jövedelmezőségét. Gazdasági szempontból meghatározó, hogy egységnyi területen milyen mennyiségû tömegtakarmányt állítunk elő, és milyen annak minősége, a telepítési, a mûvelési költségek, valamint az élettartam, arányban áll-e az elérhető táplálóanyag hozammal.
2005 évben kezdtük meg Magyaróváron azokat a kísérleteket, melyek a keleti kecskeruta (Galega Orientalis Lam.) „Nesterka” fajta termesztésére, gazdasági értékének meghatározására irányulnak.
Kutatásainkat a Belorusz Állami Mezőgazdasági Akadémia kutatóival, nemesítőjével szoros együttmûködésben folytatjuk.
A Keleti kecskeruta nagy termőképességû évelő pillangósvirágú növény, mely sokoldalú felhasználhatósága miatt gyakorlati jelentőséggel bír a talajtermékenység fenntartásában, mint nitrogéngyûjtő, a takarmánygazdálkodásban, az okszerû vadgazdálkodásban, a méhészetben és nem utolsósorban a népgyógyászatban.
A Keleti kecskeruta mezőgazdasági termesztésben történő elterjedését véleményünk szerint, nagymértékben befolyásolja e kultúra biológiai sajátosságainak ismerete, termesztéstechnológiájának hazai adottságokhoz történő adaptálása.
Nemzetközi kutatócsoportunk e feladatok megoldásán intenzíven dolgozik. Az eddig elért eredményeink nagyon biztatóak, ezeket szeretnénk minél előbb a gyakorlati termelésnek átadni.
Termesztésének rövid története
E növényfaj kultúrnövényként történő termesztésbevonása, viszonylag újnak tekinthető. Az első feljegyzések a keleti kecskerutát, mint gyógynövényt említik, melyet a XVII–XVIII. században Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Grúziában és más országokban sikerrel alkalmaztak
fertőző betegségek ellen, vizelethajtóként, féreghajtóként, antidiabetikus- és tejelválasztás fokozó hatású szerként. Takarmánynövényként történő felhasználása ezekben az országokban a XVIII. század végén kezdődött.
Oroszországban és Belorussziában takarmánynövényként történő hasznosítására irányuló céltudatos nemesítési és hasznosítási kutatások 1930-ban kezdődtek, az Észak-kaukázusi területeken található vadon termő populációból történő introdukcióval. 1932-ben a Vavilovi Tudományos Kutató Intézetben kiterjedt kutatásokat folytattak biológiai sajátosságainak, botanikai jellemzőinek, takarmányozási értékének meghatározására, termesztéstechnológiájának kimunkálására. Kidolgozták a vetőmagtermesztés lehetséges módszereit, melyet sikeresen alkalmazhatnak különböző ökológiai viszonyok között. Megállapították, hogy a keleti kecskeruta nagyon jól alkalmazkodik a különböző éghajlati körülményekhez, télállósága, szárazságtûrése kiváló. Ellenálló tulajdonságokkal rendelkezik a különböző betegségek és kártevőkkel szemben (ezt saját kutatásaink is alátámasztják), nagy zöldtömeget ad, melyet az állatok szívesen fogyasztanak.
Az alapos, minden részletre kiterjedő kutatómunka mind a mai napig intenzíven folyik. Ennek eredményeként ma már mintegy 50, különböző ökológiai adottságú régióban, Oroszország és Belorusszián kívül a baltikai államokban nagy területeken termesztik szántóföldi takarmánynövényként, legelők és kaszálók komponenseként.
Az utóbbi két évben, kutatómunkánk eredményeként e szántóföldi takarmánynövény vetésterülete Belorussziában elérte a 2000 ha-t. A termelőüzemek, felismerve gazdasági értékét, egyre nagyobb területen termesztik.
A lucernához és a vörös heréhez viszonyítottan hosszú élettartamának köszönhetően, a telepítések akár 12–20 évig is hasznosíthatók, anélkül, hogy terméshozama jelentősen csökkenne. A szántóföldi takarmánynövények közé beillesztve zöld futószalag kialakítására, nagy fehérjetartalmú takarmány előállítására alkalmas.
A Keleti kecskeruta fejlődése már kora tavasszal megindul, május közepére eléri a 40–60 cm növénymagasságot. Fagytûrő képessége lehetővé teszi, hogy október vége, november eleje időszakig folyamatos, jó minőségû zöldtakarmányt biztosít. A takarmánynövények közül tehát tavasszal a legkorábbi, ősszel a legkésőbbi takarmányt biztosít az állatok részére. Egy vegetációs időszakban elérhető 55,0–75,0 t/ha biomassza, jó minőségû friss zöldtakarmány, széna, szenázs, siló és zöldliszt előállítására alkalmas. Dús levélzettel rendelkezik, a levelek a szárítás során sem válnak le a szárról. Mivel jól bírja az igénybevételt, taposást és a rágást, legelők pillangós komponenseként alkalmazható, minden állat szívesen legeli. Legelőkeverékekben történő alkalmazását akadályozhatja specifikus alkaloid tartalma a galegin, mely elsősorban az orvosi kecskerutára (Galega officinalis L.) jellemző (0,5–1,5%). Ennek jelenléte a zöld növényi részeiben keserû ízt ad, amelyhez az állatok nem szoktak hozzá. A tartósítás során a galegin lebomlik, így az állatok szívesen elfogyasztják. Legelőkeverékekben célszerû alkaloid-mentes fajtákat alkalmazni (ilyen az általunk nemesített és vizsgált „Nesterka” fajta is).
Szarvasmarhák legeltetését a kecskeruta szárképződés időszakában kell megkezdeni. Megállapítást nyert, hogy felfúvódást nem idéz elő, laktogóg hatása kedvező a tejtermelés növelése szempontjából. Megfigyeléseink szerint a tejelő szarvasmarhák szívesen fogyasztják, a tejtermelés, mint egy 13%-kal, a tej zsírtartalma 0,2–0,23%-kal növekedett.
Különösen jó legelő takarmánya a juhoknak és a kecskéknek, de a sertések és baromfik (tyúk, liba, kacsa, pulyka) is szívesen legeli. Ez utóbbiaknál a tojástermelés fokozódását tapasztalták, jelentősen csökkenthető volt a fehérjetakarmány kiegészítés.
Fehérjetartalom, ásványi anyag, vitamin- és karotintartalom tekintetében nem marad el a lucernától, valamint a vörös herétől.
Méréseink szerint a szárított zöldtakarmány beltartalmi értékei: 15–26% nyers fehérje, 24,3–29,0% nyers rost, 11,4% hamu, 2,99–4,66 nyers zsír, 0,40–0,47% foszfor, 1,1–1,3% kalcium, 7–11% cukor, 19,0–20,5% aminosav, 183–200 mg/kg karotin a szárazanyagra vetítve. A Keleti kecskeruta zöldjének emészhetősége kiváló: 74,4–82,4%. Mint magas fehérjetartalmú növény, viszonylag alacsony cukortartalommal rendelkezik (3–4%), ezért célszerû más takarmánynövénnyel együtt (kukorica, cirok stb.) 1:1 arányban együttesen lesilózni, szenázst készíteni.
Különös figyelmet érdemel e növényfaj talajtermékenységére gyakorolt hatásának vizsgálata, a talaj N és szerves anyag készletének, a talaj fizikai szerkezetére gyakorolt pozitív hatása.
Vizsgálataink szerint 298 kg/ha N, 103 Kg/ha P2O5 és 192 K2Og/ha kálium hatóanyaggal gazdagította a talajt, míg ugyanilyen körülmények között a lucernánál 132 : 36,9 : 108, a szarvaskerepnél 138 : 30,9 : 72,3 értékeket mértünk. Érthető, hogy ilyen tápanyag felhalmozás mellett kiváló elővetemény értékû növények közé sorolandó, mely nem csak az első, de a következő 3–4 évre is kihat, biztosítva az utónövény tápanyagellátását (gabonák esetében 1,0–1,6 t/ha, burgonyánál 6,0–8,0 t/ha terméstöbbletet adott).
„Neszterka” fajta jellemzése: szára 100–150 cm magas, egyenesen felálló, a talaj felszínén elágazó. Szártagok száma 7–14 db, rendkívül jól bokrosodó, 10–18 hajtást fejleszt. Levelei nagyok, 15–30 cm, világos zöld színûek. A hüvelyek egyenesek, 2–4 cm hosszúak. Ezermag tömege 6–8 g, a kemény magvak aránya 30%, pergésre nem hajlamos.
Mint minden hüvelyes növény, így a keleti kecskeruta is, specifikus N-kötő baktériumokkal rendelkezik (Rhizobium galegae). Termesztésének sikerét, terméshozamát, és annak minőségét alapvetően meghatározza az inokulált maggal történő telepítés.
Részletes termesztéstechnológiáról, a termesztés- és hasznosítási eredményeinkről, magyarországi kutatás-fejlesztés eredményeinkről kutatócsoportunk publikációk formájában folyamatos információt kíván adni, annak érdekében, hogy az általunk nagyon értékesnek tartott növényfaj, a vizsgált fajta, mielőbb elfoglalhassa megérdemelt helyét a köztermesztésben.
E cikk a szerzők első magyarországi közlése, az abban leírt információk a szerzők tulajdonát képezik.
A cikk szerzője: Makai Péter Sándor
