Másrészük olyan természetes és mesterséges gyepalkotó, amelyek funkciója nem merül ki a takarmánygazdálkodásban betöltött szereppel (mûtárgyak-, védmûvek állagmegóvása, jóléti- és sportcélok, talajvédelem, élőhely biztosítás, tájképi attraktivitás).
Összes területünkről csak becsléseink vannak. A szántóterületből mintegy 200 ezer hektárral részesednek, legelő és rét együttesen alig haladja meg az 1 millió hektárt. A nem mezőgazdasági gyepes területeink mintegy 250–300 ezer hektárra becsülhetők.
A továbbiakban az elsődlegesen takarmánytermesztést szolgáló pillangósoknál és társításaiknál maradva állapotukkal és a telepítés alapjaival foglalkozunk. A téma aktualitását igazolja, hogy cikkünk írásával egyidőben a terület legkiválóbb szakemberei készülnek a magyar gyepgazdálkodás elmúlt 50 évét értékelő konferenciára (Gödöllő – SZIE, 2007. 03. 09.).
Ami a terület- és állapotváltozásokat illeti, legalábbis az elmúlt 20 évről nem sok jót lehet elmondani. A XX. század 80-as éveinek közepén még volt 500 000 hektár évelő pillangósunk és 1,2–1,3 millió hektár rét és legelő, a mainál 30–40%-kal több hozammal sokkal jobb minőséggel. A romlás okait sokáig lehetne sorolni, de ezek mind visszavezethetők mezőgazdaságunk rossz szerkezetû árukibocsátására, a támogatások csökkenésére, a termelési kockázatokat növelő, távlati célokat nélkülöző „tûzoltó” agrárpolitikára.
Ami a szóbanforgó növényfajok és társításaik jövőjét illeti, az sok mindentől függ, többek között:
• a kérődzők állatlétszámának változásától,
• a természetszerû állattartás előtérbe kerülésétől,
• a fizetőképes kereslet növekedésétől a jobb minőségû állati termékek iránt,
• export lehetőségeink alakulásától.
Az évelő pillangósok és füves társításaik a szántón, réteken, legelőkön adják a legjobb minőségû tömegtakarmányt, mégsem számolhatunk területük bővülésével. A növénytermesztés szerkezet változásával minden valószínûség szerint számolni kell, de ez növekedést csak az erdő és az ún. „energianövények” esetében hoz. A kérődzők jó minőségû, fehérjében gazdag tömegtakarmányát még nagyobb állatlétszámnak is meg lehet termelni a jelenlegi 1,3 millió hektáron. Ehhez az első lépést a szakszerû telepítéssel tehetjük meg. A telepítés több mûvelet (alaptrágyázás, gyökér- és vetőágykészítés és a vetés) összefoglaló elnevezése minden évelő kultúra létesítésének. Jelentőségét az adja, hogy a sikeresen telepített növényállomány képes még jelentős későbbi agronómiai hibákat is elviselni, de a rossz telepítés hátrányai semmilyen agrotechnikai eljárással nem küszöbölhetők ki.
Évelő pillangósok és füves társításaik telepítési alapelvei szántóterületen
A telepítést megelőző forgatásos mélymûvelés nem nélkülözhető, többek között azért nem, mert ezzel a mûvelettel juttatható az aktív gyökérzónába a PK tartalékoló v. alaptrágya.
A kb. 2–3 cm-es vetőágynak rög- és pormentesnek kell lenni, a kombinált eszközzel kialakított aprómorzsás felszínt hengerrel zárjuk. Vetni csak talajlakó kártevőktől mentesített talajba szabad.
A vetés ideje III.–IV. hó, vagy nyár vége (IX. hó 15-ig). A tavaszi biztosabb, a nyár végi, kora őszi vetés kockázata öntözéssel mérsékelhető. A vetőágy előkészítéssel a felszíni rétegbe kevert NP starter
(N30-40 P40-50) a kezdeti fejlődést jelentősen gyorsítja. A trágyaadagokat az akkreditált laborban végzett talajvizsgálatokra és a tervezett életteljesítményre kell tervezni. Vetésre a gabona sorvetőgépek és a szórvavető gépek egyaránt megfelelők, a füves társításokhoz az utóbbiak jobbak. Az évelő pillangósokat 2,5–3,0 cm mélyre vethetjük, a fûmagoknál egy, maximum az 1,5 cm-t kell tartani.
A pillangós füves társítások vetését két menetben végezzük, először a pillangós kerüljön a földbe, majd föléje keresztben a fûfaj.
A vetést mindig hengerrel zárjuk. Szántóra többnyire két komponensû keveréket célszerû vetni. A vetést mindig a szegélyvetéssel kezdjük.Kerüljük a takaró-, vagy védőnövények telepítését, csak kivételesen alkalmazzuk eróziónak, deflációnak kitett területeken. A vöröshere és a baltacím jobban elviselik a takarónövényt, mint a lucerna. Száraz, sekély termőrétegû meszes talajokra telepítsünk baltacímot, vagy tarka koronafürtöt. Ez különösen indokolt lejtős területeken. Félszáraz, üdébb területeken a lucerna versenytárs nélküli. Üde, semleges, enyhén meszes talajokra tervezzük a vörösherét. A lucerna, a baltacím jól társítható száraz viszonyok között magyar rozsnokkal, vagy csomós ebirrel. Jobb vízellátottságú területeken a réti komócsin, a réti csenkesz, vagy az angol perje lehet a társnövény. Ami a vetendő csíraszámot illeti a 3. táblázat nyújt tájékoztató adatokat a tiszta telepítés esetére. Társításokban a pillangós csíraszáma kb. 40%-kal, a fûfajé 15–25%-kal csökkenthető.
A gyeptelepítés alapelvei kaszálónak, legelőnek
Amennyiben mûvelési ág változtatással a szántó egy részén kívánunk kaszálót, legelőt létesíteni, úgy az alapmûvelés és az alaptrágyázás elvei megegyeznek az előzőekben vázoltakkal.
A leromlott, csökkent hozamú, rossz minőségû gyep (a hozam 2 t/ha szénaérték alatti) felújítása történhet felülvetéssel, vagy a feltörést követő újratelepítéssel. A felülvetés olcsóbb, de a legtöbbször nem szüntethetők meg a leromlás okai: tápanyag-hiány, a talaj rossz vízgazdálkodása, erős vegetatív szaporodású gyomok stb., így kedvező esetben is csak rövid távú javulás remélhető. A régi telepített, vagy ősgyep feltörése, újratelepítése drágább, nagyobb szakértelmet és kockázatot jelent, gyakran a tervezett fajok (fajtáik) vetőmagja nehezen szerezhető be, a termőre fordulás lassúbb. Ezt a módszert választva mindenképpen érdemes szaktanácsadót igénybe venni. Sikeres telepítés, okszerû használat és ápolás mellett viszont az új gyep 2–3 évtizedig is jól funkcionál.
A telepítés kockázata nagymértékben csökkenthető, ha a következő ismeretekkel rendelkezünk:
• csapadékviszonyok, legalább havi bontásban 70%-os valószínûséggel,
• alapvető talajtulajdonságok, különös tekintettel a vízgazdálkodásra (az aktuális vízkészlet fontosabb, mint a talaj típusa),
• a tervezett növényfajok agrobotanikai, fiziológiai tulajdonságai, kompetíciós „viselkedésük” (elnyomóképesség),
• domborzati viszonyok,
• közeli ősgyepek értékesebb fû- és pillangós fajai,
• legelő telepítésénél a tervezett állatfajok és korcsoportjai, legeltetési módszerek és terhelés.
A régi gyep feltörését legjobb már májusban megkezdeni. Javasolható az ún. Kemenesy módszer. A vetőágy előkészítés még alaposabb, többszöri kombinátorozást és azt követő hengerezést igényel, mint a szántón létesített füveshere.
A telepíteni kívánt fûfajok száma lehetőleg legyen 4–5, pillangósból 1-2 faj elegendő. A társítás vetőmag keverékének összeállításánál kellő mértékben (legelő, kaszáló) legyenek képviselve a lazabokrú, tarackos fûfajok, indás, bokros pillangósok. A hasznosítás módjának megfelelő arányok a tudományos eredmények és a tapasztalatok szerint a következők:
A vetőmag keverék összeállításánál a kompetíciós képességet és a tisztavetés csíraszám ajánlást (1., 2. táblázatok) kell összhangba hozni. Mégpedig úgy, hogy az erős elnyomóképességû fajok csíraszámát csökkentsük, a kevésbé versenyképesekét növeljük, akár a tisztavetésre javasolt mértékig is összességükben. Általában üde fekvésben 30–35 kg/ha, szárazabb viszonyok között 40–45 kg vetőmag igénnyel számolhatunk. Napjainkban egyre gyakrabban találkozunk kereskedelmi vetőmag keverékkel. Ez az esetek többségében az adott szituációban módosítást, kiegészítést igényel a fajokat és a csíraszámokat illetően. A telepítés legkényelmesebb mûvelete a vetés. Idejét illetően, a többség a nyár végét tartja jobbnak (aug. közepétől szeptember derekáig). Fő érvük, hogy a fûfajok jarovizációs igénye maradék nélkül teljesül és a következő év már teljes hozamú lesz. A kifogástalan, aprómorzsás, tömörödött, hengerbe hagyott vetőágyba („cipőtalp próba”) 1,0–1,5 cm mélyre kell vetni. Gyeptelepítésre a szórvavető gépek alkalmasabbak. A vetést feltétlenül hengerrel zárjuk.
Felhasznált irodalom:
1. Lőrincz J. (szerk.): Gyeptermesztés és –hasznosítás. Mg-i Kiadó, 1978. Budapest
2. Gyepgazdálkodásunk helyzete és kilátásai. Debreceni Gyepgazdálkodási Napok
17. Debrecen, 2001.
3. Antal J. (szerk.) Növénytermesztéstan 2. Mezőgazda Kiadó, 2005.
4. Barcsák Z., Kertész I.: Gazdaságos gyeptermesztés és hasznosítás. Mezőgaz
dasági Kiadó, 1986.
A cikk szerzője: Dr. Késmárki István
