A hasznosítás jellegében történő módosulások visszatükröződnek a vetett terület nagyságát tekintve is, hiszen az utóbbi évtizedben a szárazborsó-termesztés területi részesedése lecsökkent – az 1999-es 49,9 ezer ha-ról 18 ezer ha-ra. Hosszabb távon szemlélve a csökkenés mértékét az még nagyobb fokú, hiszen a múlt század 80-as éveiben még 140 ezer ha-on termesztettek nálunk szárazborsót. A konzervipari célú zöldborsótermesztés terén az utóbbi években 6–9 ezer ha-os területnövekedés tapasztalható, azonban ez a vetésterületi nagyság (23–26 ezer ha) is jóval elmarad az 1980-as években e célra felhasznált szántóterület nagyságától, hiszen akkor közel 100 ezer ha-on folyt ilyen irányú élelmiszeripari alapanyag előállítás.
A borsó (Pisum sativum L.) faj alakköre meglehetősen változatos. A kifejtőborsót (convar. vulgare), a velőborsót (convar. medullare) és a cukorborsót (convar. saccharatum) elsődlegesen étkezési célra vetik, míg a takarmány-, vagy mezei borsó /convar. arvense/ takarmányozási célt szolgál. Színük alapján a fajták zöld-, illetve sárga magvúak, a mag alakja szerint kerek, tojásdad-, romboid-, illetve szabálytalan alakúak lehetnek. A levélalakulás szerint a fajták hagyományos levélkések, vagy félig levélnélküliek ún. afila típusúak. Ez utóbbi fajták levélzete erősen kacsos, s ennek következtében az e csoportba tartozó fajták állóképessége is kiváló. A Nemzeti Fajtajegyzék a hasznosítás módja szerint klasszifikálja a fajtákat, s a szárazborsó fajtákat 5 kategóriába sorolja. Eszerint jelenleg 19 sárga- és 11 zöldmagvú étkezési fajta áll a termesztők rendelkezésére. A zöldmagvú takarmányborsó fajták száma 13, a sárgamagvúaké kettő. A zöldtakarmányozásra használható és ősszel vethető minősített fajták száma 2, így összességében 47 államilag elismert étkezési-, illetve takarmányborsó fajta alkotja a hazai választékot. A konzervipari célú hasznosításra vethető államilag elismert fajták száma 99, melyből 96 fajta velőborsó. Ez utóbbi fajtacsoportba tartozó fajták kétharmada honosítás útján került hazánkban is elismerésre. A felsorolt adatok alapján az is megállapítható, hogy a vetésterülethez képest a fajtaösszetétel nagyon kedvező.
A száraz- és zöldborsó fajták legfontosabb értékmérő tulajdonságai a következők: mag-, illetve zöldhozam, a növényállomány magassága, a betakarításkori nedvességtartalom, az állóképesség, a szín-, az alak-, a felület szerinti küllemi bírálati értékszám, a magméret, az ezermagtömeg, a tenyészidő-igény, illetve annak hossza, a hüvelyenkénti magszám, a hüvelyhosszúság, a hüvely alakja, a mag fehérjetartalma és a hektáronkénti fehérjehozam, valamint az egyes kórokozókkal szembeni rezisztencia. Az egyes fajták eme tulajdonságairól az OMMI által korábbi években kiadott „Leíró fajtajegyzék”-ekből szerezhetünk tudomást. A hántolási borsónál nagyon lényeges értékmérő a héj-bél arány, míg zöldborsótermesztésnél az éréscsoport. Ez utóbbi tulajdonság szerint a fajtákat 6 csoportba soroljuk, melyek jelölései: A1 – nagyon korai, A2 – korai, B1 – középkorai, B2 – középkései, C1 – késői, C2 – nagyon késői. A zöldborsó fajták között találhatók az ún. széleshüvelyû alakkörû borsó fajták is, melyek hüvelytermését az elsődleges konyhatechnikai feldolgozást követően fogyasztunk el.
A száraz mag fehérjetartalma 23% körüli, s annak takarmányozási értékét növeli, hogy a szójától eltérően semmiféle utókezelést nem igényel. E tulajdonsága folytán az önellátásra törekvő kisgazdaságok fehérjeellátásában jelentősebb szerepet kellene kapnia. A zöldtakarmányozásra is használható fajták tiszta vetésben, vagy támasztónövényként használva valamilyen kalászos gabonát ősszel és kora tavasszal egyaránt vethetők. A pillangósvirágú növények, s ezen belül a borsó vetésterületének növekedése várható már a közeljövőben is, mert a különféle agrártámogatási programok elnyerésének feltételei között szereplő „Helyes Gazdálkodási Gyakorlat” a legalább ötévenkénti pillangós-, vagy zöldtakarmány termesztését írja elő alapkövetelményként.
A borsó termesztésére elsődlegesen alkalmas szántóterület nagysága hazánkban eléri a 700 ezer ha-t. Az 1999–2003. közötti időszakból származó statisztikai adatok alapján a legnagyobb vetésterületek mind a száraz-, mind a zöldborsóként való hasznosítást illetően Békés megyében találhatók. A második legnagyobb vetésterületû megye Hajdú-Bihar, míg a sorban azt Baranya- és Fejér megye termőterülete követi. Legkevésbé Vas-, Zala- és Nógrád megyében termesztik ezt a növényfajt. Az 1999–2005. közötti időszak országos terméshozamai (1. táblázat) közel 50%-os termésingadozást mutatnak.
A szárazborsó-termesztés terén 2004-ben kiemelkedő hozamokat értünk el, míg a 2003. évi hozamok mind a száraz-, mind a zöldborsótermesztés terén a legkisebbek a jelzett ciklusban.
Az 1999–2003. közötti időszakból származó megyei adatok az országos adatoknál lényegesen nagyobb termésingadozást mutatnak, mely alapvetően az egyes térségek eltérő csapadékeloszlásának tulajdonítható. A részletes adatok alapján a szárazborsó-termesztés fajlagos mutatói 0,73 és 2,23 t/ha között változtak, míg a konzervipari célra termelt borsó fajták megyei zöldmagtermései még ennél is nagyobb mértékben (1,29–5,08 t/ha) különböztek. A köztermesztésben lévő szárazborsó fajták egyes tulajdonságairól az általunk végzett fajtakísérletek eredményei alapján a 2. táblázatban adunk tájékoztatást.
A borsó kiváló előveteményértékû növény. A gyökerein élősködő Rhizobium-baktériumok által megkötött légköri nitrogén mennyisége elérheti a 70 kg-ot is hektáronként. Korán betakaruló növény, így utána másodnövény is termeszthető, vagy más korán betakaruló növény (pl. repce) után másodnövénynek is vethető. Két kalászos közé könnyen beilleszthető, s előnyös olyan szempontból is, hogy a kalászos gabonafélék termesztéséhez használt gépek e növény termesztése során is alkalmazhatók. Jelentőségét fokozza továbbá, hogy a vegetációs idő szinte minden szakában vethető. A téli félév csapadékát jól hasznosítja, termésstabilitása a hüvelyes növényfajok között a legjobb. Öntözött körülmények között is eredményesen termeszthető.
A talajjal szemben igényes, a legnagyobb termések a jó vízgazdálkodású löszön kialakult csernozjom talajokon érhetők el. Az 1 t magterméshez szükséges fajlagos tápanyagigénye a 3. táblázat szerint – 42 és 123 kg – változik.
E NPK-hatóanyag között változik a termőhelyi kategóriától és annak tápanyag-ellátottsági szintjétől függően. A talajvizsgálat alapján kiszámított mûtrágyamennyiségek közül a foszfor- és a káliumtrágyát a nagyon laza szerkezetû homoktalajok kivételével az elővetemény tarlójára szórjuk ki, s azt azonnal dolgozzuk be a talajba. A kiszámított nitrogénigénynek csak mintegy 50%-át pótoljuk, azt is csak a vetőágyelőkészítés alkalmával, a többit a gyökereken található Rhizobium-baktériumok biztosítani tudják.
A talajelőkészítés rendszere az elővetemény tarlójának hántásából, majd a hántott tarló nyári ápolásából áll. A vetés ideje nagymértékben meghatározza az alapvető talajmûvelés idejét, hiszen őszi vetéshez legkésőbb augusztus végéig a területet meg kell szántani. A tavaszi vetés akadálytalan elvégzéséhez viszont arra kell törekedni, hogy az őszi szántás, mely 25–35 cm-nél mélyebb ne legyen, még ősszel kellő elmunkálást (simítót, vagy hengert) kapjon. Az így előkészített talaj kora tavasszal egyetlen mûvelettel, kombinátorral a vetéshez előkészíthető. A termésbiztonság alapja a korai vetés. Ha ősszel a szántást nem munkáltuk el, mihelyt a talaj felső rétege „megpirkad”, azonnal simítózzunk, majd ezt követően csak a vetésmélységig (4–7 cm) kombinátorozzunk. A vetőágy mélysége a talaj kötöttségétől függ. Lazább talajokon mélyebbre (6–7 cm), kötöttebb talajok esetén sekélyebbre (4–5 cm) vessünk. A borsó jól tûri a korai fagyokat, így a vetésére már akár február közepén is sor kerülhet. A velőborsók vetési ideje későbbi, s a konzervipari célú hasznosításhoz, alkalmazkodva a betakarítógépek kapacitásához, szakaszos vetést végezzünk. A fajták javarésze június elejéig folyamatosan vethető, s a zöldtrágyának, vagy zöldtakarmánynak szánt növényállományok vetése július végén ismét folytatható. Az őszi vetési idejû fajták optimális vetésideje szeptember első napjaira esik.
A hagyományos levélzetû fajták hektáronkénti csíraszámigénye 1,2 millió, az afila típusúaké valamivel több, 1,3 millió csíra/ha. A borsó vetőmagigénye meglehetősen nagy, hiszen pl. a 90%-os használati értékû, 250 g-os ezermagtömegû mag esetén a szükséglet elérheti a 330–360 kg-ot is. Vetéshez csak csávázott és fémzárolt vetőmagot használjunk!
A vetést gabonasortávolságra (12 cm) végezzük. Vetés után a talaj nedvességi állapotától függően hengerezzünk. Ehhez a legalkalmasabb eszköz a gyûrûshenger. A vegetációs idő alatti növényvédelmi munkákhoz (gyomirtás, kártevők elleni védekezés) csak az engedélyezett készítményeket használjuk, az engedélyokiratban feltüntetett adagban és időpontban, s csak a szükségleteknek megfelelő mértékben!
A betakarítás időpontját és módját a termesztés célja határozza meg. A konzervipar által termeltetett borsó fajták „aratását” a feldolgozó üzemek kapacitásuk függvényében ütemezik. A szárazborsó fajták betakarításának két módja ismeretes, az egy- és a kétmenetes betakarítás, utóbbinál a növényállományt először rendre vágják, majd 6–8 nappal később történik meg a magvak kicséplése. A munkák végezhetőségét alapvetően a mag nedvességtartalma határozza meg. A kombájnolás akkor kezdhető meg, ha a magvak nedvességtartalma 18% körüli (a túlszáradt magvak könnyen felrepedhetnek). A törésmentesség biztosítása érdekében a kombájnokat alacsony fordulatszámon járassuk, s a magmérethez alkalmazkodva pontosan állítsuk be. A betakarított termény „élő, biológiai anyag”, ezért utókezelésére (szárítás, előtisztítás, zsizsiktelenítés, tárolás) különösen nagy gondot fordítsunk.
Szénaként felhasználva a növényzetet, azt a teljes virágzásban kaszáljuk le, majd 5–7 napos renden való száradást követően bálázhatunk. Ha zölden kívánjuk feletetni a növényállományt, akkor a kaszálást a hüvelykötés kezdetén végezzük el.
A cikk szerzője: Dr. Kajdi Ferenc
