Ezek a mikroorganizmusok egyrészt hasznosak a meg nem emésztett táplálóanyagok fermentációja során általuk képzett, és a sertés számára is felhasználható vegyületek képzése révén, másrészt viszont potenciálisan patogének is lehetnek.
A bélflóra összetételének befolyásolására kézenfekvő módszer a béltartalom kémhatásának befolyásolása savanyítók alkalmazásával. Hasonlóképpen komoly probléma a sertések időszakosan csökkent takarmány-, illetve vízfelvétele, amelynek javítására viszont kiválóan alkalmasak a különböző ízanyagok.
A savanyítók hatásai
A baktériumok életfolyamatai, ebbe beleértve szaporodásukat is függ a közeg pH értékétől is (1. táblázat). Az egyes baktérium fajok számára optimális pH érték viszont függ egyrészt a takarmány puffer, vagy más kifejezéssel savkötő kapacitásától (2. táblázat), valamint a béltartalomban lévő savas karakterû vegyületek mennyiségétől is. A savkötő kapacitás az adott ta-karmány pH értékének savas irányba (pH: 3–5) történő csökkentéséhez szükséges 0,1 M sósav mennyisége. A takarmány puffer kapacitása, különösen a gabona alapú sertéstakarmányok esetében lényegesen nem befolyásolható, savak alkalmazása viszont kézenfekvő lehetőség a béltartalom kémhatásának savi irányba való eltolására, ezek alkalmazása során azonban tekin-tetbe kell venni a takarmányok mellett az ivóvíz puffer kapacitását is. A víz puffer kapacitása elsősorban annak ún. változó keménységétől, azaz karbonát tartalmától függ (3. táblázat), amely lényegesen szintén nem befolyásolható.
A savanyítók alkalmazásának elsődleges célja tehát a bélflóra eubiotikus állapotának fenntartása. Ez a hatás azt jelenti, hogy a bélcsatornában olyan baktériumok éljenek és szaporodjanak, amelyek a legoptimálisabb mértékben elégítik ki az egészséges sertés igényeit. Eubiotikus állapotban a fő flóra alkotja a teljes mikrobatömeg 90%-át. A főflórát Bifidobacterium, Lactobacillus, Fusobacterium és Bacteroides nemzetségbe tartozó fajok alkotják. Ehhez társul a teljes mikroorganizmus populáció 1–10%-át alkotó kísérőflóra, amelyet Enterococcus fajok és az E. coli alkotják. A potenciálisan patogén maradványflóra mennyisége célszerûen ne haladja meg a 0,01% értéket. Ebbe a csoportba tartoznak a Salmonella, Campylobacter, Staphylococcus és Clostridium fajok. Az arányok bármely ok miatt való eltolódása esetén, vagyis ha a kísérő- és maradványflóra részaránya megnő diszbiózisról beszélünk. A savanyítók alkalmazásának jelentőségét továbbá az adja, hogy bizonyos bakteriosztatikus, illetve baktericid hatással is rendelkeznek. Ennek kémiai háttere az, hogy a béltartalom pH értékén a szerves savak kisebb-nagyobb mértékben disszociálatlan formában vannak jelen (4. táblázat). A disszociálatlan rövid szénláncú savak viszont könnyen átjutnak a baktériumok membránján, a sejt belsejében viszont gyorsan és hatékonyan disszociálódnak, ami jelentős hidrogén ion terhelésnek teszi ki a baktériumokat. A feleslegben lévő hidrogén eltávolítása viszont energiaigényes folyamat, amelynek hatására csökken a baktériumok szaporodása (bakteriosztatikus hatás), sőt súlyos energiahiány esetén el is pusztulhatnak (baktericid hatás).
Korábban már említésre került a savanyítók, takarmányok puffer kapacitását csökkentő hatása, ezzel segítve az enzimek, főképp a savas közeget igénylő fehérjebontó hatású pepszin mûködését. A savanyítók savas karaktere folytán az ott lévő kemoreceptorok ingerlésén keresztül a vékonybélben fokozzák az emésztőenzim termelést, ezzel javítva a táplálóanyagok emészthetőségét, végeredményben javítva a takarmányok táplálóanyagainak értékesülését. A savanyítók azon hatásuk révén, hogy segítenek fenntartani a bélflóra eubiotikus állapotát, egyúttal csökkentik a vastagbélben egyes toxikus aminosav metabolitok mennyiségét, amelyek a meg nem emésztett fehérjék bakteriális bontása során keletkeznek. Az aminosavak bontása két módon mehet végbe, egyrészt dezaminációval, amikor az amino csoport felszabadul, amely a bélcsatornában ammóniává redukálódik, növelve ezzel a bélsár ammóniatartalmát és az istálló légterének ammónia terhelését. A másik út az oxidatív dekarboxilezés, amikor ún. biogén aminok, illetve ezekből poliaminok keletkeznek. Ezek egy része a sertés számára toxikus, mivel bélgyulladást és súlyosabb esetekben hasmenést, illetve felszívódva toxikózist okoz. A savanyítókkal kapcsolatosan arról is szólnak, hogy azok lévén szerves savak energiatartalommal is rendelkeznek. Ennek mértéke azonban az állatok energiaellátása szempontjából elhanyagolható, mivel annak mennyisége mindössze 20–40 kJ/ kg táp.
A fentiek mellett nem elhanyagolható a savanyítók azon hatása sem, hogy kedvező kémha-tást teremtenek a pro-
biotikum készítményeket alkotó élő csírák szaporodásához. Ezek ugyanis általában olyan mikroorganizmusokat – pl. tejsavtermelő baktériumok – tartalmaznak, amelyek szaporodása csak savanyú közegben optimális.
A takarmányok savanyításra alkalmas savak
A savanyítókat alkotó savaknak célszerûen testazonosnak kell lenniük, azaz olyan savakat kell előnyben részesíteni, amelyek a bélcsatornában is termelődnek a bakteriális fermentáció során a táplálóanyagokból. Ezek közül a legfontosabbak a tejsav, az ecetsav, a propionsav, a vajsav és a hangyasav. Ezek antibakteriális, illetve kémhatást csökkentő hatása ugyan eltérő, emiatt nem egyes savak, hanem azok keverékeinek használata javasolható.
Az alkalmazandó forma tekintetében a gyakorlati takarmányozásban két irányzat terjedt el. Az egyik szerint mindenképpen szabad savakat kell alkalmazni, míg a másik irányzat azokat a savkészítményeket részesíti előnyben, amelyek hatásukat csak a vékonybélben fejtik ki (enterosolvens készítmények). A szabad savak hátrányaként említik, hogy ezek hatására jelentősen nő a nyáltermelés, amely lúgos kémhatásánál fogva, főképp a még csak mérsékelt gyomornedv-termeléssel rendelkező fiatal állatoknál semlegesíti a gyomorban a sósav hatását ezzel csökkentve a fehérjeemésztés hatékonyságát. A gyomorba jutó nagy mennyiségû szabad sav hatására egyúttal csökken a gyomor savtermelése is, mivel az itt található kemoreceptorok a kritikus kémhatás elérése után a további savtermelést leállítják. További kedvezőtlen hatásként említik azt is, hogy a szabad savak már a takarmányban, illetve a bélcsatorna kezdeti szakaszában reakcióba léphetnek egyes vitaminokkal és ásványi anyagokkal csökkentve egyrészt ezek felszívódását, illetve biológiai hatékonyságát.
Az ivóvíz savanyítása
Az alkalmazott formával függ össze az ivóvíz savanyításának kérdése is, mivel ebben az esetben feltétlenül szabad savat kell alkalmazni. A kívánatos pH érték 3,8–5,0 között van, ennek beállítása csak az itatásra alkalmas víz előzetes pH értékének meghatározásával, illetve az alkalmazandó savanyító pontos mennyiségének meghatározásával lehetséges.
Az ivóvíz savanyításának elsődleges előnye, hogy ízhatásánál fogva növeli a vízfelvételt, amely különösen az ozmotikus hasmenéses állapot fennállása esetén rendkívül fontos, mivel csökkenti a kiszáradásból eredő kieséseket. Előnye emellett, hogy már az ivóvízben is savas pH értéket teremt, amelynek hatására csökken az ivóvízzel történő fertőzések mértéke. Hazai vizeink esetében elsősorban E. coli és Salmonella fertőzéssel kell számolni.
Savanyítók hatása a sertések termelésére
Malacoknál a legfontosabb kedvező hatás az elhullás, elsődlegesen a gyomor- és bélfertőzések által előidézett mértékének csökkenése. A kedvezőbb egészségi állapot miatt a napi testsúlygyarapodás mértéke nő, emiatt pedig javul a takarmányértékesítés is (5. táblázat). Hízósertéseknél is számolni lehet az elhullás mértékének csökkenésével, a napi testsúlygyarapodás növekedésével és végeredményben a hizlalási idő csökkenésével. Kocáknál a savanyítók kedvező hatása főképp az ellés körüli időszakban számottevő. Ennek hátterében az áll, hogy a savanyítók alkalmazása esetén csökken a bélsárpangásból eredő problémák száma, így például mérséklődik az MMA szindróma előfordulásának valószínûsége is. A koca bélsarának csökkent baktériumszáma hatására csökken a korai malacelhullás és végül, de messze nem utolsó sorban csökken az újravemhesülésig eltelt idő hossza is.
Az ízanyagok hatásai
Az ízanyagok alkalmazásának elsődleges célja a sertéstakarmányozásban minden korcsoport esetében a takarmányfelvétel mennyiségének növelése. Választott malacok esetében a takarmány ízletessége – ebben az esetben a koca tejének ízéhez vagy illatához való hasonlósága – abból a szempontból különösen jelentős, hogy a csökkent takarmányfelvétel hatására a vékonybélben a bélbolyhok elhalása (atrófiája) következik be, amely enyhébb-súlyosabb emésztési és felszívódási zavarokhoz vezet. A takarmányfelvétel csökkenése szintén komoly problémákat okozhat az ellést követően, főképp túlsúlyos kocáknál. Ebben az esetben csökkent mértékû tejtermeléssel, valamint a zsírdepók fokozott mobilizációjából eredő májkárosodással lehet számolni. A takarmányfelvételt növelő kedvező és jelentős mértékû hatás a sertések esetében édes, savanyú vagy sós ízû takarmányokkal, illetve ízanyagokkal érhető el. A sertés szag- és ízérzékelése lényegesen érzékenyebb, mint az emberé, ezen belül a fiatal állatok különösen érzékenyek a takarmányok ízére, illetve szagára/illatára. Az ízanyagok tehát a fentiek szerint nem arra szolgálnak – amelyre a gyakorlatban számos esetben lehet példát találni –, hogy azokkal a romlott, dohos takarmányok kellemetlen ízét, illetve szagát elnyomják.
Ízanyagok a sertéstakarmányozásban
A termelés szempontjából jelentős, hogy a savanyítók kedvező ízhatásuk révén növelik a takarmányfelvételt, így javítják a termelési eredményeket. Ez a hatás főképp a választás körüli időszakban lehet jelentős, amikor a malacokat át kell állítani a tejtáplálásról a szilárd takarmány fogyasztására. A koca tejéhez hasonló ízû savak ezt az átállást megkönnyíthetik. Az egyéb ízanyagok közül leginkább elterjedt az édesítőszerek alkalmazása. Ezek lehetnek természetes eredetûek, mint például a répacukor, szőlőcukor, tejcukor vagy melasz, vagy szintetikus készítmények, mint például az aszpartám, a nátrium-szacharin, a ciklamát vagy a neo-heszperidin-dihidrokalkon. Ezek az édesítő anyagok a takarmányba adagolva a legtöbb megfigyelés szerint önmagukban általában nem növelik meg szignifikáns mértékben a takarmányfelvételt, az ivóvízben adagolva viszont jelentősen növelik a vízfelvételt, ami különösen választott malacok esetében lehet kedvező hatású (6. táblázat). Ezek alkalmazása során azonban arra is tekintettel kell lenni, hogy a túlzottan nagy mennyiségû ivóvíz-felvétel viszont csökkenti a takarmányfelvételt, ami a termelési eredmények csökkenését idézheti elő. Az egyéb természetes eredetû ízanyagok között feltétlenül említést kell tenni a glutamátról, amely a takarmány ízét a sertés, különösen a fiatal malacok számára rendkívül kedvezővé teszi, így jelentős módon növeli a takarmányfelvételt. A takarmányfelvétel jelentősen növelhető viszont akkor, ha az ízanyagokat valamely aroma anyaggal kombinálva alkalmazzák (7. táblázat). A sertéstakarmányozásban a természetes eredetû aroma anyagok, így például a paprika (kapszaicin), a kurkuma (kurkumin), bors (piperin), kakukkfû (timol) és a vanília (vanillin) mellett elterjedten alkalmazzák az etil-vanillint, vagy más aroma anyagokat is.
Összegzésképpen elmondható, hogy a savanyítók valós és hatékony alternatívái lehetnek a hozamfokozó antibiotikumoknak a sertések takarmányozásában, de csak akkor ha azokat megfelelő módszerrel, mennyiségben és formában alkalmazzák, míg a savanyítók mellett az íz- és aroma anyagokkal jelentősen fokozható az állatok takarmányfelvétele, sőt a táplálóanyagok emészthetősége is.
A cikk szerzője: Dr. Mézes Miklós
