A magasabb ár és a kitüntetett fogyasztói bizalom az ilyen termékek iránt azonban a termelők részéről is fokozott figyelmet kíván. A figyelemnek a szabadtartásos baromfitermék-előállítás tartási és takarmányozási követelményeinek specifikus követelményei mellett ki kell terjednie a termékek minőségére, ebbe beleértve azok élelmiszerbiztonsági követelményeknek való teljes körû megfelelésére is. Általánosságban elmondható, hogy a szabadtartásos termelés a fogyasztó szempontjából biztonságosnak tekinthető, de vannak olyan speciális veszélyforrások amelyekre szükséges felhívni az állattartók, termelők figyelmét.
Potenciális veszélyforrások az organikus baromfitartásból származó termékekben
A takarmánynövények, ezen belül különösen a gabonamagvak az egész világon potenciálisan szennyezettek a penészgombák másodlagos anyagcsere termékeivel, a mikotoxinokkal. Ezek az állati szervezetben nagyrészt ugyan lebomlanak, vagy átalakulnak, de egy részük megjelen-het az állati eredetû élelmiszerekben, így a húsban, de főképp a tojásban. A penészgombák a takarmánynövényeket már a termőterületen is fertőzhetik, amelyek ellen csak az organikus gazdálkodásban meg nem engedett növényvédő szerekkel lehet védekezni. Érdekes módon ugyanakkor számos vizsgálat bizonyította, hogy a hazánkban is legjelentősebb kártételt okozó Fusarium penészek, illetve azok mikotoxinjai nem mutathatók ki nagyobb arányban és mértékben az organikus termesztésből származó takarmánygabonákban, mint az intenzív termesztésből származó tételekben. A szabad tartás során viszont a madarak gyakrabban érintkezhetnek penészgombákkal fertőzött növényekkel, illetve felvehetik azok mikotoxinjait is. Részletes elemzések hiányában azonban ennek mértékéről és a fogyasztók számára potenciális veszélyeiről csak elképzelések vannak.
Az egyéb biológiai szennyező anyagok, így például a bakteriális vagy vírusfertőzöttség (pl. Salmonella) aránya sem magasabb egyes felmérések szerint a szabadtartásos, mint az intenzív termelésből származó baromfitermékek esetében. Jelentős lehet viszont a vadon élő madarakkal, illetve azok ürülékével való érintkezés, amely legutóbb a baromfiinfluenza járvány esetén vált komoly problémává. Ennek oka az, hogy a tartástechnológiai szabályok szigorú betartása mellett ennek valószínûsége magasabb a szabadtartásos gazdálkodás esetében. Az élelmiszerfertőzések aránya rendkívül eltérő Európa egyes országaiban, de az is megállapítást nyert, hogy azok nem kizárólag a termelés, hanem részben a feldolgozás során következtek be. Erre utal az a statisztikai adat, hogy az elmúlt években a korábbi jelentősebb számú tojás eredetû fertőzés helyett, feltehetően a tojások tárolására és forgalmazására vonatkozó egyre szigorodó rendszabályok miatt (pl. 853/2004/EK rendelet), a hús- és a húsipari termékek váltak az ilyen fertőzések fő forrásává.
Kevesebb figyelmet fordítottak és fordítanak ugyanakkor a környezetből származó kémiai szennyező anyagokra, amely a szabadtartásos baromfi termék előállítás során is megjelenhetnek az állati termékekben, függetlenül attól, hogy milyen kémiai anyagokat engedélyeznek a tartás és takarmányozás során felhasználni. A probléma mértéke nem pontosan ismert, mivel még napjainkban sem jelent meg átfogó tudományos felmérés a szabadtartásos baromfi termék előállításból származó termékek környezeti kémiai szennyezőanyag tartalmáról, néhány szûk körben végzett felmérés kivételével.
A nehézfémszennyezés egész Európában jelentős probléma, amely az élővizekben éppúgy fellelhető, mint a talajokban és emiatt a növényzetben. A szabadtartásos baromfitermelés során az állatok gyakrabban juthatnak olyan növényekhez, amelyek nehézfém tartalma meghaladja a megengedett értéket. Ez azonban csak olyan, szerencsére nagyon ritka, területeken fordulhat elő, ahol vagy a telep létesítése során nem fordítottak kellő figyelmet a terület felmérésére ilyen szempontból, illetve az átállási időszak alatt a terület szakszerû mentesítése nem, vagy nem megfelelő alapossággal történt meg.
A szerves kémiai szennyező vegyületek (pl. takarmány adalékanyagok, gyógyszerek) nagy része a szabadtartásos termelés során nem juthat be az állati szervezetbe az ivóvíz, az etetett takarmányok, vagy az alomanyagok szennyeződése útján, mivel ezek használata általában tiltott. Az átszennyeződés veszélye intenzív termelő telepekről szintén nagyrészt kizárható, mivel a szabadtartásos rendszerben termelő telepek ezektől, a vonatkozó rendelkezésekben megszabott, izolációs távolsággal rendelkeznek. Más szennyező vegyületek (pl. tisztító-, vagy fertőtlenítő szerek, gépek kenőanyagai) azonban a szabadtartásos telepeken is előfordulnak és potenciális veszélyforrások lehetnek. Ebből a szempontból napjainkban a legtöbb figyelmet a dioxin szennyezésre, illetve annak az állati termékekben való megjelenésére fordítják a jól ismert, és sajnos azóta is többször megismétlődött, takarmánybotrányok miatt. Egyes felmérések szerint a szabadtartásos termelésből származó baromfitermékek, különösen a tojás dioxin tartalma az Európai Unió számos országában meghaladja az intenzív termelésből származó termékekben mért értéket. Ez még akkor is figyelmet érdemel, ha annak mértéke általában alatta maradt a kritikusnak tekintett 3 × 10–12 g/g élelmiszerbiztonsági határértéknél. A dioxinszennyezés okait kutatva számos feltevés született annak eredetéről. Leggyakrabban a talaj-szennyezést emelték ki, míg a takarmányok, illetve az alomanyagok útján való szennyeződés csak néhány esetben nyert bizonyítást. Ennek ellenére a dioxin fő forrásának a faipari termékeket, a szabadtartásos telepeken alomanyagként számosan alkalmaz faforgácsot – tartják, amelyek a faanyagok kezelésére használt vegyületek kémiai összetétele miatt esetenként jelentős pentaklórfenol (PCP) tartalommal rendelkezhet, amely viszont a dioxin egyik fő forrása. Ezeket a madarak nem pontosan ismert mennyiségben felvehetik a takarmányrészekkel együtt és azok megjelenhetnek a baromfitermékekben, a húsban és a tojásban is. A talajszennyezés főképp olyan esetekben fordulhat elő, ha a baromfitelep környékén szemétégetőmû található, amelynek füstgázaiban, a nem tökéletes égés következtében jelenhetnek meg dioxinok. Nem elhanyagolható azonban a telepeken, vagy azok környékén nem ipari célból végzett égetések során keletkező füstgázokban megjelenő dioxinszennyezés sem, amely szintén szennyezheti a kifutók talaját. Végül, de nem utolsó sorban egyes talajjavításra, vagy alomanyagként alkalmazott agyagásványok is tartalmazhatnak poliklórozott-bifenileket, így dioxinokat is.
Ezek a szennyezések azonban számos felmérés eredményei alapján országonként, sőt azon belül az egyes telepekről származó mintákban is jelentős mértékben eltérhetnek mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt. Mennyiségi szempontból fontos utalni arra a jól ismert tény-re, hogy a dioxidok kiürülése a szervezetből rendkívül lassú folyamat. Így tehát a szennyezett alomanyag vagy takarmány eltávolítását követően még hosszú heteken át – konkrét mérések adatai alapján a kiindulási mennyiségtől függően 30–56 napon át – kimutathatók ezek a vegyü-letek úgy a baromfi húsban, mint a tojásban.
A parazitaellenes szerek maradványanyagai szintén kimutathatók esetenként a szabadtartásos telepekről származó baromfitermékekben. A baromfiállományok, különösen a szabadtartásos rendszerekben, termelését kisebb-nagyobb mértékben csökkenthetik a paraziták, így például a tetvek, vagy atkák. Ezek ellen az istállók takarítását és fertőtlenítését követően, főképp az állatvédelmi szempontokat figyelembe véve, kémiai anyagokkal végzett parazitagyérítést. Ezek az anyagok, az istálló falán vagy tetőszerkezetének felületén, hosszú időn át megmaradhatnak és a betelepítést követően folyamatosan szennyezhetik úgy a takarmányt, mint az alomanyagot. Ennek révén viszont, még ha csak kis mennyiségben is de bekerülhetnek az állatok szervezetébe és ott felhalmozódva maradványanyagként (reziduum) jelentkezhetnek. Ez a probléma különösen az azonos istállóban hosszú időn keresztül tartott állományokban, pl. tojótyúkok vagy pulykák, okozhatnak gondot.
Hasonló probléma a szabadtartásos baromfitartási rendszerekben a kokcidiosztatikumok alkalmazása. Ennek szükségszerûségét senki sem vitatja, de az alkalmazott szerek és azok lehetséges maradékanyagként való megjelenése a termékekben még napjainkban sem eldöntött kérdés. A tojás esetében a helyzet viszonylag egyszerû, mivel számos kísérleti eredmény szerint ezek jelenléte – a jelenleg alkalmazott analitikai módszerekkel – a tojásban a kokcidisztatikumot tartalmazó takarmány etetését követően már 3–4 nap múlva nem mutatható ki. A hússal és különösen a májjal kapcsolatban azonban nagyon ellentmondó eredmények (4–14 nap) láttak napvilágot. Az eltérések hátterében számos feltevés szerint az áll, hogy a takarmányrészekkel az alomanyag is szennyeződhet és ennek révén az állatok folyamatosan felvehetik a kokcidiosztatikumot még ilyen anyagokat egyébként nem tartalmazó takarmány etetését követően is.
A szabadtartásos baromfitartás tehát optimálisnak tekinthető az állatok és a fogyasztó szempontjából is, de az bizonyos veszélyforrásokat is rejt magában.
Címlapkép: Getty Images
