Az első ismert feljegyzést a vetésforgóról, mint ahogy más növénytermesztési tapasztalatról is Columella tette. A XIX század végére a XX. század elejére jelentős szakirodalom gyûlt össze a vetésforgóról, amelyben már olyan kérdésekkel is foglalkoztak, mint a növényi sorrend, a monokultúrás termesztésre érzékeny növények, vagy a talajuntság kérdése. Volt időszak, amikor a vetésforgó jelentőségét alábecsülték, a növényvédelmi problémák leküzdésére hatékonyabbnak tartották a növényvédő szereket, az egyoldalú tápanyag-felhasználás kivédésére, pedig jobbnak találták a mûtrágyázást. Úgy tûnik, hogy napjainkban helyesen ítélik meg a vetésforgó jelentőségét, és a gazdaságokban a növénytermesztésnek ezt az igen hatékony eszközét egyre szélesebb körben alkalmazzák. Különös jelentősége van a zöldségtermesztésben, ahol a növények a talaj minőségével szemben még magasabb igényeket támasztanak, mint a gabonafélék vagy az ipari növények, a tápanyagigényûk még differenciáltabb, növényvédelmûk még bonyolultabb, nehezebb.

A vetésforgó fogalmán általános megfogalmazásban, a termesztésre használt területen, a termesztett növényfajokkal történő talajhasznosítási rendszert értjük, de van a gyakorlatban egy szûkebb értelmezése is, amely szerint a vetésforgó csak a termesztett növények sorrendje. A vetésforgónak négy eleme van:

• növényfajok meghatározása,
• az egyes növényfajok által elfoglalt terület aránya,
• a növényfajok sorrendje és,
• ezek (növények) körforgása.

Míg a termesztett fajok meghatározását, azok arányát és sorrendjét tartalmi (lényegi) elemnek tartjuk, addig a körforgást formai elemnek tekintjük. A vetésforgók kialakításánál az ökológiai feltételek mellett figyelembe vesszük az adott gazdaság termesztési adottságait és közgazdasági viszonyait.

A vetésforgók csoportosítása több szempont alapján is történhet. Csoportosíthatunk az egyes elemek érvényesülésének mértéke alapján, a szakaszok száma és a termesztett növények szerint. Azokat a vetésforgókat, amelyek esetében a tervezés alkalmával kialakított egyes elemekhez szigorúan ragaszkodnak (pl. szakaszok száma, termesztett növényfajok stb.) merev vetésforgóknak nevezzük, szemben az ún. szabad vetésforgókkal, amelyeknél az egyes elemeket szabadon váltogatják – ezeket szabad vetésforgóknak nevezik. (Ez utóbbiak igazán nem is tartoznak a klasszikus értelemben vett vetésforgók közé.) A két szélsőséges megoldás közé soroljuk a rugalmas vetésforgókat, amelyeknél az eredeti tervhez képest alapvető változásokat nem hajtanak végre, de szükség szerint a változó gazdasági, esetleg környezeti viszonyokhoz alkalmazkodva, egyes elemeket módosítanak.

A termesztett növények alapján megkülönböztetünk szántóföldi vetésforgót, amelyben kizárólag szántóföldi növényeket termesztünk (pl. búza, rozs, kukorica, takarmányrépa, napraforgó), zöldséges vetésforgókat, ahol kizárólag zöldségnövényeket termesztenek, és kombinált vetésforgókat, ahol a szántóföldi növények között zöldségféléket is vetnek vagy ültetnek. Léteznek egészen speciális forgók is a termesztett növények alapján, pl. dísznövényes forgó, faiskolai forgó stb. Míg a zöldséges vetésforgók többnyire a kisebb és intenzív mûvelést folytató zöldségtermesztő gazdaságokra jellemzőek, addig a kombinált vetésforgókat a zöldségtermesztéssel is foglalkozó nagyobb gazdaságok alkalmazzák. Ez utóbbiak esetében az öntözési lehetőségektől függően megkülönböztetünk öntözhető (öntözött) és nem öntözhető (öntözetlen) kombinált szántóföldi vetésforgókat.

A vetésforgóban termesztett növények összetételét és arányát alapvetően a gazdaság ökológiai és üzemi adottságai, az értékesítési lehetőségek határozzák meg pl: milyenek a talaj és éghajlati viszonyok, milyen a gazdaság mûszaki felszereltsége, a korábban szerzett termesztési tapasztalatok, a piaci viszonyok, értékesítési lehetőségek stb. Ugyanakkor fontos olyan tényezőkre is figyelemmel lenni, mint a talajjavító és talajzsaroló, a szerves trágyázást igénylő és nem igénylő növények aránya. Ez utóbbi szempont alapján a zöldségféléket három csoportra oszthatjuk (1. táblázat), amelyek igénylik a szerves trágyázást, amelyeket a költségek miatt nem érdemes szerves trágyázni, mert nem „hálálják” meg, és amelyekre valamilyen kedvezőtlen hatással van a szerves trágyázás (pl. rontja a tárolhatóságukat, lassítja a fejképződést). Hangsúlyozni kell, hogy ez a felosztás is módosulhat, pl. szélsőségesen rossz talajszerkezet esetén előfordul, hogy azokat a növényeket is szerves trágyázni kell, amelyeket általában nem szoktunk. De más a hajtatásban is a növények szerves trágya igényének a megítélése, és természetesen a szerves trágya hiánya vagy szûkös volta is okozhatja a kivételes eseteket.

Gyakran használt kifejezés a növénytermesztésben a „talajzsaroló növény” fogalma, ez alatt olyan növényfajokat kell érteni, amelyek kihasználják, kiélik a talaj tápanyagkészletét (pl. káposztafélék), ezzel szemben megkülönböztetünk egy másik csoportot, az úgynevezett talajt vagy talajerőt kímélők csoportját, amelyek lombozatukkal, a tarlómaradvánnyal jelentős tápanyagmennyiséget vissza is juttatnak (pl. fejes saláta). A pillangós növényeket (borsó, bab, lóbab, néhány takarmánynövény) külön csoportba, a talajerőt fenntartókhoz soroljuk, amelyek nem, hogy csökkentik, de növelik a talaj tápanyagkészletét, javítják a termékenységét.

A zöldségnövények gyökeresedési mélysége jelentősen eltérő, gondoljunk csak a hagymára, amelynek a gyökérzete a talajfelszín közelében helyezkedik el, ugyanakkor néhány káposztafélének vagy a görögdinnyének a gyökérzete a 2 m-es mélységbe is lenyúlik, és onnan is képes hasznosítani a tápanyagokat, a talaj vízkészletét. Az ilyen növények váltogatásával nemcsak a talaj szerkezetét javíthatjuk, de gazdaságosan kihasználható a talaj tápanyagkészlete, nevezetesen az a jelentős tápanyagmennyiség is „visszahozható”, amely az öntözések és a természetes csapadék hatására igen mélyre, a gyökérzóna alá került, sok növény számára elérhetetlenné vált.
A jól szerkesztett vetésforgó a gyomirtószer szerepét is majdnem betölti, ha nem is helyettesíti teljesen a vegyszereket, de jelentős mértékben fékezi az elgyomosodást. A jól összeválogatott növényekkel, azok célszerû csoportosításával, helyes sorrendiségével jelentős energiát, pénzt takaríthatunk meg.

A zöldségféléket – hasonlóan a szántóföldi növényekhez – ilyen tekintetben négy csoportra osztjuk:

• gyomirtó növények, amelyek termesztésével a gyomokat is irtjuk (pl. paradicsom, burgonya, paprika, csemegekukorica stb.)
• gyomfojtók, amelyek sûrû állásuk, vagy nagy levélzetük miatt nem engedik a gyomok kifejlődését (pl. fejes káposzta, tök)
• gyomnevelő fajok, amelyek lassú csírázásuk, csekély talajtakarásuk következtében nem képesek megakadályozni a gyomok kelését és elszaporodását (pl. sárgarépa, vöröshagyma, petrezselyem stb.)
• gyomosító növényekhez olyan fajokat sorolunk, amelyek elszórt és újra kelő magjuk, a talajba maradt gyökerük miatt még a következő évben is nagy számban kikelnek a táblán (pl. rebarbara, torma, napraforgó).

A vetésforgó szerkesztése
Gondosan, a helyi tapasztalatok alapján, a környezeti tényezőket szem előtt tartva (talaj- és éghajlati adottságok), az üzemi (gépesítettség, öntözési kapacitás, munkaerő, szállítási lehetőségek, szerves trágya készlet stb.) és általános közgazdasági viszonyok (értékesítési lehetőségek, feldolgozóipar, exportlehetőségek stb.) figyelembevételével szerkesztett vetésforgók alapvetően hozzájárulnak a gazdaság hosszú távú eredményes mûködéséhez.

1. Első lépésként a termeszteni kívánt növényeket csoportokba rendezzük. A csoportok kialakításánál nemcsak a növények környezeti igényének kell hasonlónak lenni, nagyon fontos, hogy a termesztési módszerek is megegyezzenek vagy közel azonosak legyenek (pl. tenyészidő, szaporítás módja, ápolási munkák stb.). A szántóföldi forgók esetében alapvetően 7 csoportot különböztetünk meg:

• trágyás kapások
• nem trágyás kapások
• egynyári pillangósok
• évelő pillangósok
• takarmánykeverékek
• őszi kalászosok
• tavaszi kalászosok

A zöldséges vetésforgókban a növények csoportosítása többnyire a botanikai hovatartozásuk (családok) alapján történik:

• burgonyafélék (paprika, paradicsom, tojásgyümölcs),
• kabakosok (uborka, dinnye, tök stb.),
• káposztafélék (fejes káposzta, kelkáposzta, karalábé stb.),
• hagymafélék (vöröshagyma, fokhagyma stb.),
• pillangósok (bab, borsó).

De van néhány esetben ettől kisebb eltérés is:

• gyökérzöldségek (sárgarépa, petrezselyem, cékla, retek),
• levélzöldségek (fejes saláta, spenót).

2. Következő fontos lépés a szakaszok számának meghatározása. Vannak rövid vetésforgók, ahol 2–4 év után a növények visszakerülnek korábbi helyükre, és vannak hosszú időtartamú vetésforgók, ahol a forgási idő 10 vagy még ennél is több év. Zöldségfélék számára a középhosszú vetésforgók tekinthetők ideálisnak, ahol a betegségek visszafertőződésének a veszélye már nem áll fenn – szemben a rövid vetésforgókkal, ahol a gombás betegségek (pl. fuzárium) jelentős fertőzése várható – ugyanakkor az 5–8 éves forgó miatt még nem túl hosszú a forgás, ebből adódóan jól kezelhető, áttekinthető, közgazdasági szempontból tervezhető.

3. A növények beosztása szakaszokba. A termesztési technikai szempontból fontos, hogy egy szakaszon belül azonos vagy hasonló termesztéstechnológia legyen. Előfordul, hogy egy-egy fontosabb, nagyobb felületen termesztett növénycsoport (pl. őszi gabonafélék, burgonyafélék) nem egy, hanem két csoportot tesznek ki.

4. Legtöbb tapasztalat a növényi sorrend megállapításához kell. A sorrend megállapításakor elsősorban a főnövény igényeire kell tekintettel lenni, a többi növényét ehhez igazítjuk. Első szakaszba a főnövényt rakjuk, kombinált vetésforgók esetében ez mindig a zöldségnövény. A sorrend kialakításánál a következő szempontokat kell még figyelembe venni:

• az egymást követő növényeknek közös kártevője vagy betegsége ne legyen;
• lehetőleg talajzsaroló növényt talajkímélő vagy talajerőt fenntartó növény kövesse;
• a gyomosító vagy gyomnevelő növényeket követő szakaszba gyomfojtó vagy gyomirtó fajokat helyezzünk;
• a tenyészidő hossza, a vetés, ill. a palántázás, valamint a lekerülés időpontja;
• a jobb tápanyag-hasznosítás miatt és a szerkezet javítása érdekében a gyökeresedés mélységére is legyünk tekintettel;
• szerves trágya igény – két szerves trágya igényes szakasz ne kövesse egymást.

5. A jobb területkihasználás érdekében elő és utónövényeket is tervezhetünk. A zöldségfélék eltérő tenyészideje, különböző szaporítási időpontjai nagy lehetőséget nyújtanak ilyen tekintetben. A másodnövények megválasztásánál a következő általános szabályok betartására ügyeljünk, amelyek nagyon hasonlóak a növényi sorrend kialakításánál leírtakkal:

• az előnövény időben lekerüljön, ill. a főnövény után legyen idő a másodvetemény talajának elkészítésére;
• megfelelő talajszerkezetet hagyjanak maguk után, a tarlómaradvány ne zavarja a magágy-előkészítést;
• veszélyes közös betegségük és kártevőjük ne legyen;
• megfelelő fajta legyen, amely alkalmas az előveteményezésből, ill. az utótermesztésből adódó eltérő klímaviszonyokra és termesztési feltételekre.

Eredményes másodvetések a zöldségfélék esetében csak öntözhető területen képzelhetők el. A 2. táblázatban néhány példát mutatunk be az elő-, fő- és másodnövények csoportosítására.

Érdemes több vetésforgó változatot is elkészíteni, és ezek előnyeit, ill. hátrányait mérlegelve a legjobbat kiválasztani. Olyan vetésforgó nincs, amelyik valamennyi kritériumnak megfelel, csak bizonyos kompromisszumokkal képzelhető el a forgók gyakorlati megvalósítása!

„Jól tervezett vetésforgóval felére lehet csökkenteni a növényvédelmi költségeket, helyesen megválasztott másodnövénnyel kétszeresére lehet növelni a bevételt” – tartják a kertészek.

A cikk szerzője: dr. Terbe István