A biopiacok felvevő képessége szinte korlátlan, különösen vonatkozik ez az európai térségre.

A biotermékek iránti fogyasztási igény a természetes alapanyagú, egészséges termékek irányába tolódott el. A mûtrágya és vegyszermentes zöldség és gyümölcsfélék, az élelmiszeripari adalékanyagoktól mentes táplálékok iránti kereslet jelentősen megnőtt. Tekintettel arra, hogy ezeknek a termékeknek az ára magasabb, éppen ezért ezek elsősorban a magasabb életszínvonalú országokban terjedt el.



A biogazdálkodásba vont területek nagysága a világon elérte a 10,5 millió hektárt. A legnagyobb területtel Ausztrália rendelkezik, ezt követi az EU korábbi 15 tagállama. A mezőgazdasági területből való részesedésük 0,2–7,8% (2000–2001 évi statisztika).

Magyarországon az elmúlt években számottevően növekedett a biogazdálkodás szerepe és súlya. A magyar biogazdaságok túlnyomó része exportra termel, a minősített és védjeggyel ellátott termékek 95–97%-a Nyugat-Európába kerül. Ezen belül mérsékeltebb a bogyósgyümölcsök és a szőlő/biobor iránti kereslet.



Hazánkban 2005 évben alig több, mint 1500 gazdaság folytatott ellenőrzött biogazdálkodást.

A biogazdálkodásba bevont, ellenőrzött, illetve átállás alatt lévő terület nagysága 2005-ben mintegy 123 000 hektár, amelynek több, mint a fele a gyep és 40%-a szántóföldi mûvelési ággal hasznosított (Magyarország Mezőgazdasága 2005).



A biodinamikus gazdálkodás a különböző minőségû és eredetû szerves anyagok felhasználásán alapul, emellett a természetes eredetû ásványi anyagok felhasználása is megengedett. A biológiai gazdálkodás a világ szinte minden táján megjelent. Az elkötelezett gazdák a természetes környezettel harmóniában ökorégiókba szerveződtek.



A gazdálkodás két legfőbb változatát: a biológiai és a biodinamikus folyamatként határozták meg. Ez a sajátos gazdálkodási mód a szerves trágyák, a komposztok, a különböző mezőgazdasági hulladékok felhasználásán alapul, de emellett a természetes eredetû ásványi anyagok felhasználása is megengedett, a szintetikus, vegyi anyagok felhasználása tilos.



A biológiai gazdálkodásra beállított területek nemzetközi felmérés szerint nemcsak ökológiai, hanem ökonómiai szempontból is versenyképesek. A mezőgazdaságilag mûvelt terület 10%-ra történő kiterjesztése az összes termelés 5%-os növekedését eredményezi.



A biológiai gazdálkodást több tényező, szempont alapján lehet és szabad kialakítani.



Alapvető az, hogy olyan genetikai tulajdonságokkal rendelkező növényt alkalmazzunk, amelyet viszonylag csekély gomba és rovar kártevő támadja meg, továbbá a talaj eredeti tápanyagkészletének hasznosítása is kedvező.



A biogazdálkodás szempontjából meghatározó a termőhely kiválasztása. Tekintettel arra, hogy a biotermesztésben a mûtrágyák felhasználása gyakorlatilag kizárt és a növényvédő szerek alkalmazása is korlátozott, ezért az ültetvények létesítése során az optimális, vagy ahhoz közel álló környezeti viszonyokat célszerû biztosítani.



Magyarországon az éghajlati viszonyok gyakorlatilag mindenütt lehetővé teszik a szőlő- és gyümölcstelepítését. A mezo- és mikroklímatikus adottságok azonban sok veszélyt rejtenek pl. a fagyveszély a sík területeken, ami a terület fekvésével van szoros kapcsolatban.



A termőhelyi viszonyok kiválasztásánál fontos tényező a talajvíz mélysége és ingadozása. A hazai talajviszonyok mellett igen fontos és korlátozó tényező a talajvíz minősége. Különösen érvényes ez a Dél Alföld, az Észak-Alföld, és a Közép-magyarországi régió déli részére. E térségekben elsősorban a gyümölcstelepítések során célszerû a talajvíz minőségét is ellenőrizni, mert számolni kell azzal, hogy ezek a vizek lúgos, erősen lúgos kémhatásúak, és magas nátriumtartalommal rendelkeznek, ami nem csupán a talajvízben, hanem a szilárd fázisba is beépül és ez az ültetvény további sorsát megpecsételi. Éppen ezért indokolt, hogy a terület kiválasztása során az alapvető talajvizsgálatokon kívül ezeket a paramétereket is megismerjük, és ez esetenként a telepítést kizáró tényező. Mindehhez kapcsolódik a belvíz okozta veszély, ami napjainkban számos ültetvényt károsít, aminek lehetőségével az ültetvény telepítése során számolni kell.



Az abiotikus faktorok mellett a biotikus tényezőknek is nagy szerepe van. Hátrányos lehet az erdővel való körülzártság, ahonnan a kórokozók és kártevők károsíthatják az ültetvényt.



Bár egyes növényfajok, így a nyírfa, a bükk, vagy köztes növényként a rozs kedvező hatású lehet. A növényzet hasznos búvó helyéül szolgálhat a hasznos rovaroknak és madaraknak.



A termőhely kiválasztása során fontos szempont az is, hogy a talajban vírusterjesztő fonálférgek fordulnak-e elő. Természetesen ez utóbbi szempontok már a növényvédelem kompetenciájába tartoznak, amit például a szőlő monokultúrában történő termesztés során célszerû ismerni, és éppen ezért fontos a vetésváltás alkalmazása.



A biotermesztés során meghatározó a megfelelő fajtakiválasztás ez a szőlő és a gyümölcstermesztés vonatkozásában egyaránt meghatározó, azonban ennek részletezése nem tartozik e cikk témakörébe.



Az ökológiai, s azon belül a biotermesztés megfelelő alkalmazásához szorosan hozzátartozik a környezetkímélő anyagok felhasználása. Alapvető szempont az, hogy az egész mezőgazdasági üzemet egységes organizmusnak fogják fel, az anyagok körforgásában arra kell törekedni, hogy minden keletkezett szerves anyagot az üzemen belül használjanak fel.



Amennyiben mégis keletkezik árufelesleg, akkor az üzemből kikerült anyag tápanyag-tartalmát külső, de organikus, szerves eredetû anyaggal kell pótolni. A tápanyag-gazdálkodáson belül a lehetőségekhez mérten zárt rendszert kell kialakítani, ami valójában azt jelenti, hogy az ültetvényből származó „hulladékot” (venyige, törköly stb.) helyben kell hagyni, vagy visszajuttatni.

Tápanyag-gazdálkodás: a szőlő- és gyümölcsültetvények esetében a 1,5–2,5% humusztartalom a kedvező, a 0–60 cm, illetve bogyós gyümölcsök esetében a 0–40 cm-es talajrétegben. A humuszállapot ugyanis igen összetetten befolyásolja a talaj fizikai, kémiai, és biológiai tulajdonságait. Így homoktalajon növeli a talaj víztartó képességét, míg kötöttebb vályog vagy agyag talajon a talaj vízáteresztő képességét, a kedvezőbb szerkezeti elemek kialakítása révén.



Fontos szempont az, hogy a talajok nitrogénszolgáltató képessége is jelentősebb, ami az ültetvény valamennyi, de különösen a kezdeti, a telepítési időszakban meghatározó.



A tápanyag-gazdálkodáson belül tehát meghatározó a szerves anyag ellátás. Ezt több módon tudjuk biztosítani: 

• szerves trágya (istálló- és baromfitrágya),

• trágyalé vagy hígtrágya,

• szerves háztartási hulladékból származó komposzt,

• növényi maradványokból származó komposzt,

• vágóhídról származó állati termékek,

• szerves élelmiszer- és textilipari melléktermékek,

• fûrészpor, fakéreg és fahulladék,

• szalma,

• tőzeg.

A fentiekből kiemeljük a szerves trágya összetételét, ami a „közepes” minőségû átlagos tápelem-tartalmára vonatkozik: 0,6% N, 0,35% P2O5 és 0,6% K20, vagyis 10 tonna istállótrágya 60 kg N, 35 kg P2O5 és 60 kg K2O-nak megfelelő makroelemet tartalmaz. E tápanyagok csupán egy része érvényesül az alkalmazás évében, és csak 2–3 év múlva válik a növények számára felvehetővé. Az istállótrágya azonban nem csupán a talajok makroelem-tartalmát, hanem a mikroelem-készletét is növeli, és hozzájárul a talajban lévő mikroelem felvehetőségéhez. Ezen kívül, javítja a talaj vízgazdálkodását és a kedvezőbb vízgazdálkodás révén hozzájárul a jó talajszerkezet kialakulásához, a kedvező biológiai tevékenységhez.



A baromfi- és galambtrágya közel három-négyszeres beltartalmi értéket mutat az állati trágyákkal szemben. Elsősorban a szerves anyag tartalom számottevő, ami 15,0–26,0%-ot is elérhet, továbbá igen jelentős a nitrogén- és foszfortartalma (10–12, illetve 14–15%).



Mindezt azért szükséges pontosítani, mert a kistermelők igen gyakran használják ezeket a szerves anyagokat, aminek összetétele nem azonos a hagyományosnak tekinthető istállótrágyával.



Fontos szempont a különböző minőségû és eltérő származású komposztok felhasználása. Ezek minősége, a felhasznált alapanyagoktól, a komposztálás módjától függően jelentősen eltérő. Erre vonatkozó általános információkat nem tudunk adni. Alapvető szempont viszont az, hogy a komposztálandó anyagba olyan növényi részeket, amelyek valamilyen növénybetegséggel rendelkeznek nem szabad felhasználni (vonatkozik ez pl. a beteg venyige felhasználására). Ezek a növényi maradványok viszonylag tág C/N aránnyal rendelkeznek, éppen ezért átalakulásuk, humifikációjuk lassabban megy végbe, különösen azért, mert a fenti termesztési rendszerben nitrogén mûtrágya felhasználása nem lehetséges. Éppen ezért egy hosszabb átalakulással kell számolni, ugyanakkor igen kedvező a talaj szerves anyag tartalmának növelése, a talaj vízgazdálkodásának javítása szempontjából. A komposztálással kapcsolatos legújabb irodalmat Vermes L. (2006) által szerkesztett anyagban lehet megtalálni.



A szerves anyag gazdálkodás egyik speciális módja a szalmatakarás. Ez a módszer több vonatkozásban is kedvező hatású. A szalma 2–3 év alatt humifikálódik, átalakul ezzel a talaj szerves anyag tartalmát növeli, és ugyanakkor a talaj felszínét védi a gyomosodástól, és jelentős védelmet nyújt az erózió ellen. Másodlagos hatása az, hogy a gépi munkát megkönnyíti, ugyanakkor számolni kell a traktorok nagyobb mértékû csúszásveszélyével is.

A szalmatakarás legfőbb előnye az, hogy 1–3 évig gyakorlatilag nincs szükség talajápolási munkákra. A szalma allelopátiával sok gyomnövényt távol tart. Csökkenti a talaj párologtatását, így kiegyenlítetté teszi a talaj nedvességtartalmát, ezzel elősegíti a talaj mikrobiológiai tevékenységét, ami az ültetvény számára igen kedvező. A szalmatakaró nem használ fel csapadékot, ugyanakkor annak visszatartásában fontos szerepe van. Éppen ezért a csapadékban szegény, rossz vízgazdálkodású területeken is jó megoldás lehet.



Figyelembe kell venni azonban azt, hogy a búzaszalma N tartalma csupán 0,21–0,25% és a C, N arány ennek megfelelően igen tág (200 : 1) ami egyben azt jelenti, hogy a humifikáció igen lassan megy végbe, és számottevő a N-igény is.



A szalmatakaró egyben búvóhelyül szolgál egyes kártevőknek, mint a mezei pocoknak, vagy a mocskos pajornak. Ez ellen a tőke, illetve gyümölcssorok mechanikai megmûvelésével lehet védekezni.



A szalmatakarás igen kedvező megoldását alakították ki a tokajhegyaljai Hétszőlő ültetvényeiben, ahol szalmabálákat terítenek a sorok közé, így védekeznek a talajerózió ellen, s egyben növelik a talaj szerves anyag készletét.



A kéregtakarással több éves felületi védelmet biztosítunk, mintegy 300–500 m3 anyag szükséges az 5 cm-es takarás eléréséhez. A kéregtakaró előnye az, hogy kezdetben herbicid hatást fejt ki, és jól véd az erózió ellen. A kéreghulladék komposztálható is, így értékes szerves anyag nyerhető, amelynek azonban már nincs herbicid hatása. A C/N aránya viszonylag tág a fafajoktól függően 100–130, azaz a N-szolgáltatása, és átalakulása viszonylag lassú folyamattal jellemezhető.



Igen kedvező a tőzeg felhasználása, ami elsősorban a talaj fizikai tulajdonságait javítja. Tekintettel azonban arra, hogy e szerves anyag utánpótlás csak korlátozott mértékben és mennyiségben áll rendelkezésre- és elsősorban dísznövény és zöldségkultúrák esetében gazdaságos, ültetvények telepítésének során csak akkor tudjuk ajánlani, amennyiben a telepítéshez közeli térségben helyezkedik el a tőzeg lelőhely, aminek szállítási költségei nem terhelik a telepítést.



A síkláp tőzeg tápanyag-tartalma igen kedvező, ez azért lényeges, mert a hazai tőzegvagyon számottevő része – ami a telepítések szempontjából is lényeges – a következő képpen alakul: N: 1,8–3,3%, P2O5: 0,11–0,60%, K2O: 0,1–0,25%. Mindebből adódik, hogy a tőzeggel javított területen mindhárom makro elem tartalom jelentősen növekszik, nem szólva arról, hogy a szerves anyag tartalom növekedése révén a talaj vízgazdálkodása, puffer-képessége, kiegyenlítő képessége is növekszik.



A tápanyag-gazdálkodás fontos eleme a zöldtrágyázás: feladata az, hogy a feltalaj szerves anyag tartalmát növelje, és a gyökerek lehatolásának megfelelően a talajréteget lazítsa (Kemenesy, 1959). Erre vonatkozóan (Kemenesy, 1959) számos adatot szolgáltat, így a talajtulajdonságoktól függően eltérő zöldtrágya növényeket javasol. Ennek részleteit a fenti munkában találhatjuk meg, de mint általános elv meg kell állapítani, hogy a savanyú kémhatású területeken elsősorban a csillagfürt, míg a lúgos kémhatású területeken a somkóró alkalmazható. A repcét zöldtrágyának elsősorban olyan területekre javasolják, ahol száraz körülmények között a növény viszonylag mély gyökérzetével a környezeti viszonyokhoz jól alkalmazkodik. Ezt a kultúrát a szőlő-, illetve gyümölcstelepítést megelőzően széles körben alkalmazzák. Ausztriában éppen a talaj fizikai tulajdonságok, a talaj lazítása szempontjából, ami a tápanyag-felvételt is kedvezően módosítja (Bauer et. al. 1992).



Hazai körülmények között a zöldtrágyázás alkalmazásának különösen nagy jelentősége van a homoktalajok védelmében, ami részben a deflációs károk megelőzésében, és a humusztartalom növelése szempontjából is meghatározó.



A gyepesítés során minden sorköz, vagy minden második sort gyepesítsük. Fontos, hogy a gyümölcs- vagy szőlőültetvény növekedését a gyepesítés ne hátráltassa, ne jelentsen szárazság idején, vagy csapadékszegény területen vízkonkurenciát. A takaró növények az erőteljes fejlődés ellenére alacsonyak maradjanak, ezért a rendszeres növényvédelmet, illetve a terület kaszálását biztosítani kell.



Gyepesítés során lehetőség nyílik arra, hogy nagyobb esőzés után is rá lehet menni a talajra, ami által a növényvédelmi beavatkozás is egyszerûbbé válik.

A biogazdálkodáson belül tehát a szerves anyag gazdálkodásnak meghatározó szerepe van. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azokat az anyagokat, amelyek ugyancsak eredményesen használhatók fel a bioültetvények tápanyag-gazdálkodásában.



A fahamú, amelynek makro elem tartalma igen jelentős (P2O5: 1,1–7,5%, K2O: 1,4–13,8, CaO 9,0–43,5%). Ennek elsősorban a káliumtartalma fontos az ültetvények esetében, ugyanakkor fontos felhívni a figyelmet arra, hogy ez lúgos kémhatású, ezért elsősorban savanyú kémhatású talajok esetében alkalmazható.



Foszfát kőzetek, amelyek az eredeti tápanyag-tartalommal rendelkeznek, hasznosulásuk azonban hosszú idő alatt valósulhat meg.



Mészkő, illetve dolomit por: mindkettő alkalmas a savanyú talajok javítására a Ca, illetve a Ca- és Mg-tartalma révén. Ezt az anyagot elsősorban a savanyú kémhatású területeken célszerû felhasználni (Nyugat magyarországi régió, Szabolcs-Szatmár megye térsége).



Káliummûtrágya, káliumszulfát ami vegyszeres kezeléseken nem ment át, tehát az eredeti ásványi összetételét tartalmazza (ezeknek az anyagoknak felhasználása az ellenőrző állomás engedélyéhez kötött).



Mikroelemek (cink, bór, vas, mangán, réz, molibdén) felhasználása ugyancsak az ellenőrző állomások méréseihez kötött.



Az agyag, a betonit és a perlit felhasználása elsősorban a talaj vízgazdálkodásának javítását célozza, ezért elsősorban homoktalajokon célszerû felhasználása. A használatát megelőzően feltétlenül fontos az anyag kémiai és fizikai tulajdonságait ellenőrizni. Ez utóbbi anyagokat elsősorban homoktalajok javítása esetében javasoljuk.



Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a biogazdálkodás alapvető eleme a szerves anyag gazdálkodás és felhasználás. Tekintettel arra, hogy hazánkban a szerves trágya mennyisége számottevően csökkent, éppen ezért a helyben termelt szerves anyag felhasználásának jelentősége egyre növekszik, ezt a szempontot kell a biogazdálkodás során is messzemenően érvényesíteni.

Felhasznált irodalom:

Bauer et. al. (1992): Ökologisch orientierte

Bodenpflege und Dündung im Quatilatsweinbau

Hargitai L.–Nagy B. (1971): Dísznövények talajai és közegei.

Mezőgazdasági Kiadó, 1971.

Kemenesy E. (1959): Talajerő-gazdálkodás, Akadémiai Kiadó, Budapest.

Vermes L. (2006): A minőségi komposzt készítésének követelményei. Gödöllő.

Biogazdálkodás Magyarországon 2000–2001 évben KSH, Budapest, 2002.

Magyarország Mezőgazdasága 2005. KSH adatok, Budapest, 2006.

A cikk szerzője: Tóthné dr. Surányi Klára