A '90-es évek elején a hazai növényolajipar külföldi multinacionális cég kezébe került, de ez a hazai felvásárlási kapacitást jelentősen nem csökkentette, sőt a napraforgóolaj kedvező világpiaci helyzete miatt hazánkban is tovább növekedett ebben az időszakban a növény termőterülete. Az 1990-es évek közepén a vetésterület megközelítette, majd 2000-ben meg is haladta az 500 000 hektárt. A 2000. évtől kezdődően a világpiaci viszonyok erőteljesen befolyásolták a hazai napraforgó termesztést, jelen időszakban 450 000–500 000 hektár körül állandósult a napraforgóval bevetett terület. A napraforgó termőterületének ilyen korlátok közötti ésszerû növelése mellett szólt az is, hogy az 1998-as év gabonaértékesítési nehézségei erőteljesen megkérdőjelezték hazánk növénytermesztési struktúráját, melyet a gabonatúlsúly jellemez. A napjainkban fennálló piaci körülmények azonban indokolják a gabonafélék vetésterületének csökkentését, a termelési struktúra megváltoztatását. A fennálló problémák oldásában elsődleges szerepet kaphatnak azok a növények, melyek kereslete megfelelő hazánkban és külföldön egyaránt. Ezen indokok alapján kerülnek előtérbe a hüvelyes és olajnövények, melyek közül kiemelkedik a napraforgó. Azt azonban messzemenően figyelembe kell venni, hogy a hazai napraforgó vetésterület felső korlátja a vetésváltási okok miatt 500 000–600 000 ha, az ezt meghaladó vetés óriási növénykórtani problémákat okozhat.
Hazánk a napraforgó termesztés mutatói alapján az utóbbi években mind Európában, mind a világon előkelő helyet foglal el. A 2004. évi eredmények alapján a fontosabb napraforgó termesztő országok közül a 2. helyet foglaltuk el a termésátlagok tekintetében Franciaország mögött, 2005-ben is hasonlóan kedvező eredmények születtek hazánkban. Ez is figyelemre méltó, mert hazánkban a napraforgó termesztése – a növény kiváló adaptációs képességeiből adódóan – elsősorban a gyengébb adottságú területeken történik. Az előállított napraforgó mennyisége alapján az Amerikai Egyesült Államok és India társaságában a 6–8. helyen állunk a világban, ami alapján hazánk potenciális exportőrként jelenik meg a világpiacon. A napraforgó vetésszerkezetben betöltött szerepe alapján hazánk az élen található Románia és Ukrajna mellett 10%-ot meghaladó értékkel, ami a növény kiemelt szerepét mutatja az említett országokban. Az említett kedvező mutatók csak abban az esetben érvényesülnek, ha a megtermett nagy mennyiségû napraforgó világpiaci értékesíthetősége jó, azonban ez az utóbbi években gondot okozott. Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy a világpiacon átrendeződés következett be, a korábban sokáig egyeduralkodó Argentína szerepét átvette Oroszország és Ukrajna, melyek földrajzi elhelyezkedésükből adódóan hazánknak konkurensei az európai piacokon. Az említett országok mellett Románia is nagy mennyiségû napraforgót állít elő, azonban a tengeri szállítási lehetőség miatt előnyt élvez az exportpiacokon (1. táblázat).
A napraforgó termesztés jelenlegi helyzetében legnagyobb problémát a megtermelt mennyiség felvásárlásának, valamint exportálásának változó körülményei jelentik, melyek a termesztés eredményességének kiszámíthatatlanságát tovább növelik. Az Európai Unió belső piacait a világpiaci hatások a vártnál jobban befolyásolják, így előnybe kerülnek azok az országok, melyek szállítási feltételei kedvezőbbek, rendelkeznek tengeri kikötőkkel. Hazánknak ilyen hátrányokkal kell versenyképesen jelen lennie a világpiacon, de ezt a helyzetet enyhíti a megfelelő hazai feldolgozó kapacitás. Így a napraforgó termesztés helyzete jelenleg Magyarországon biztos alapokon nyugszik, de a termelőknek fel kell készülni a világpiaci árak változásához történő alkalmazkodáshoz.
A növénytermesztés eredményességét alapvetően az ökológiai, biológiai és agrotechnikai tényezők határozzák meg. Az ökológiai tényezők adottságként jelentkeznek, melyhez a sikeres adaptáció a rentábilis termelés kulcsa lehet. Az utóbbi években a klimatikus tényezők a szélsőségektől sem voltak mentesek, ami az alkalmazkodás fontosságát helyezi előtérbe. Ezt alátámasztja az a tény, hogy a termésingadozás mértéke jelentősen nőtt az utóbbi időszakban. Az 1980-as években a relatív termésingadozás mértéke 15,4% volt hazánkban, melynek mértéke a 90-es évekre több, mint háromszorosára növekedett. Ez természetesen a termesztéstechnológiai elemek kényszerû redukciójának a következménye, de az időjárási szélsőségek gyakoribbá válása is okozta ezt a kedvezőtlen változást (2. ábra).
A csapadék éves mennyiségének szélsőségei mellett egyre nagyobb lett annak a tenyészidőszakon belüli hektikus eloszlása. Gyakoribbá váltak a száraz tavaszok, ugyanakkor a tenyészidőszakban lehullott csapadék mennyisége évente nagy különbséget mutat. Az aszályos évjáratok gyakorisága az előző évtizedekhez képest duplájára nőtt, ez azonban a napraforgó számára inkább kedvező, mintsem kedvezőtlen, mert a csapadékos évjáratokban a kórokozók károsítása fokozottan jelentkezik. Talajaink minősége európai viszonylatban is jónak mondhatók, azonban a talajok kultúrállapota – számos esetben a termesztéstechnológia, illetve a talajmûvelés kényszerû redukciója révén – kedvezőtlen. A napraforgót hazánkban elsősorban a gyengébb vízellátottságú és számos esetben kedvezőtlenebb tápanyagszolgáltató-képességû talajokon termesztjük, amit az is jól mutat, hogy a napraforgótermő területek átlagos aranykorona értéke alig haladja meg a 20-at. A hagyományos szakmai felfogásban extenzív, alacsony ráfordítási szinten is rentábilisan termeszthető növényként kezelték a napraforgót jó alkalmazkodóképessége miatt. Ez a szemlélet akkor változott meg, amikor az intenzívebb technológiával termesztett napraforgó terméseredményei és jövedelmezősége lehetővé tette, hogy sikeres árunövénnyé váljon.
A termesztéstechnológia biológiai tényezőit a fajta, illetve hibrid jelenti. A jelenlegi rendkívül széles hazai hibridválaszték mind termésmennyiségben, mind termésminőségben világszínvonalú. A hazánkban állami elismeréssel rendelkező hibridek és fajták száma jelenleg eléri a 140-et, ami sokféle választási alternatívát kínál. Ugyanakkor a hibridek termésbiztonsága már nem ilyen egyöntetû, ami elsősorban az abiotikus (időjárás, talajtulajdonságok), biotikus (károsító szervezetek), illetve az agrotechnikai stresszfaktorokkal szembeni tûrőképességet jelzi. Az agrotechnikai tényezők közül nagy hangsúlyt kell fektetni a kritikus elemekre, melyeknél optimális ráfordítási szintet kell biztosítani, míg a többi elemnél egy minimumszint biztosítása elengedhetetlen, mely lehetővé teszi a kritikus elemek hatékony, pozitív érvényesülését. A kritikus termesztéstechnológiai elemek a napraforgó termesztésben a hibridmegválasztás, a vetéstechnológia, illetve a növényvédelem.
A nagyszámú, eltérő alkalmazkodóképességû hibrid termesztése, illetve a napraforgó termesztés hatékonyságának növelése indokolttá teszi a hibridspecifikus termesztéstechnológiák kidolgozását. Az elmúlt évtizedben a hibridszortiment óriási mértékben bővült, ebből adódóan a hibridválaszték jelentős heterogenitással bír a termesztési tulajdonságokat illetően.
A hibridek megválasztásának alapvető szempontja legyen a termőhely és a termesztési körülmények. Kedvező termőhelyi és technológiai feltételek esetén célszerû olyan hibridet választani, melyek kedvező körülmények között nagy termésre képesek, de a technológiai fegyelem betartása ebben az esetben elengedhetetlen. Kedvezőtlenebb adottságok között ezzel ellentétben célszerû egy jó alkalmazkodóképességû, hozambiztos hibridet választani, mely a technológiai és ökológiai körülmények esetleges negatív irányú változásaira kisebb mértékû terméscsökkenéssel reagál.
Az 1990-es évek gazdasági struktúraváltozása jelentősen sújtotta a mezőgazdasági termelést hazánkban. Ez sajnálatos módon a termesztéstechnológia elemeinek redukciójához vezetett, melynek akkor még előre nem látható hatásai az elmúlt években jelentkeztek. Ennek egyik jellemző ágazata volt a napraforgó termesztés, ugyanis a termésátlagok fokozatosan visszaestek, a mélypont 1997-ben következett be. Az említett évben táblaszinten sem voltak ritkák a 0,5 t/ha-os átlagtermések. A termesztési ráfordítások csökkenése óriási károkat idézett elő e növény termesztésében. Mindehhez hozzájárult az is, hogy a nem megfelelő termesztéstechnológia negatív kihatásai kedveztek a napraforgót károsító szervezetek elhatalmasodásának. Hazánkban az elmúlt évtizedben a biológiai alapok bővülése, fejlődése világszínvonalú volt, azonban a fajták patogén szervezetekkel szembeni ellenálló képessége, illetve toleranciája némileg ellentmondásosan alakult. A szár- és tányérbetegségek elleni rezisztencia, illetve tolerancia a hibridmegválasztás egyik alapvető feltételévé vált napjainkban.
A napraforgó betegségei a termésbiztonság legmeghatározóbb tényezői egyes évjáratokban. Évente kisebb-nagyobb károkat okozva megjelenik az állományokban az alternáriás levél- és szárfoltosság, illetve egyre súlyosabb károkat okoz az utóbbi években a hamuszürke szárkorhadás is, mely elsősorban aszályos években lép fel. A szürkepenészes szár- és tányérrothadás csapadékos években jelentkezik elsősorban. A szárfoltosságok közül a fekete vagy fómás szárfoltosság az utóbbi években állandóan fellép az állományokban és változó mértékben károsít. A fehérpenészes szár- és tányérrothadás hazánkban közönséges kórokozó, termesztett kétszikû növényeink többségén előfordul és károsít. A napraforgónál kiemelt jelentőségû ez a betegség, mivel a legnagyobb károkat ebben a kultúrában okozhatja. Jelentőségét tovább növeli, hogy az ellene való védekezés nem egyszerû, leginkább a megfelelő vetésváltással történő megelőzés vezethet eredményre. A 2005-ös év jól bizonyította ezen kórokozó veszélyességét, az augusztusi időszakban látványos károkat okozott a napraforgó állományokban. Így az idei évben is – a nagy mennyiségben visszamaradt fertőzési forrásnak köszönhetően – fel kell készülni a tányérbetegségek elleni védelemre, melyet a légi kijuttatás mellett hidas traktorral is jó minőségben lehet kivitelezni.
Igen rövid idő alatt a napraforgó egyik legjelentősebb kórokozó szervezetévé vált a „klasszikus” kórokozók mellett a diaportés szárfoltosság és -korhadás. Az általa okozott szárfoltosság és korhadás nagymértékben jelentkezik a terméseredményekben, hiszen az asszimiláló-felület csökkentése, a szállítószövetek károsítása mellett a szilárdító szövetek pusztulása nyomán a szár eltörik, a tányér betakaríthatatlanná válik (1. kép). E kórokozó 1999 óta jelentősebb károkat csak elszórtan okozott, azonban már 2005-ben is egyre nagyobb mértékben ütötte fel fejét. A kórokozó potenciális veszélyessége miatt fel kell készülni az ellene való védekezésre, melyben nagy szerephez jut az előrejelzésre alapozott megelőző védekezés, amit szántóföldi géppel, a napraforgó jelentős károsítása nélkül is el lehet végezni addig, amíg az erőgép a növényt nem töri.
A napraforgó jó tápanyagfeltáró képessége miatt a gyengébb minőségû talajokon is eredményesen termeszthető. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a növény nem igényes a tápanyag-visszapótlásra, sőt az újabb hibridek – melyek 4 tonna/ha feletti termésátlagokra is képesek – kifejezetten igényesek, elsősorban a foszfor és a kálium vonatkozásában a nagy termés realizálódása miatt.
A napraforgó talajelőkészítésével kapcsolatban messzemenően szem előtt kell tartani a magágy minőségét. A növény kezdeti fejlődése meghatározó a termés mennyisége szempontjából, ugyanakkor a talajon keresztül ható gyomirtó-szerek – presowing és preemergens alkalmazásmód esetén egyaránt – hatékonyságát szintén befolyásolja a magágy minősége. A kedvezőtlen magágyban a kelés heterogén lesz, így a gyorsabban fejlődő növények elnyomják a késve fejlődő egyedeket (2. kép), melyeknél a szártörés mértéke megnő, ami direkt termésveszteségként jelentkezik. Ez azonban nem csak a magágy minőségétől, hanem a vetés kivitelezésétől is nagymértékben függ, ezért annak gépi hátterére is nagyobb figyelmet kell fordítani. Fontos a megfelelő tőszám megválasztása, ugyanis a sûrû állományban a betegségek kártétele is megnő, erős szárfoltosság fertőzés (diaporte, fóma) esetén a szártörés mértéke szintén ugrásszerûen megnő.
Kardinális kérdés a napraforgó termesztésében a hatékony gyomirtás. Ennek fő problémáját a későn kelő, melegigényes gyomnövények (szerbtövis, vadkender, csattanó maszlag, selyemmályva) jelentik. Ellenük a preemergens készítmények – főként, ha a hatáshoz szükséges bemosó csapadék mennyisége is kevés – sok esetben kevésbé hatékonyak. E probléma megoldásában juthatnak jelentős szerephez azok a technológiák, melyeknél a hibrid toleráns az adott posztemergens gyomirtó szerre. Ezeknél a technológiáknál azonban nem szabad elfelejteni, hogy a posztemergens készítmények csak a megfelelő toleranciával rendelkező hibrideknél használhatók, más esetben a napraforgó is kárt szenved.
Összességében 2006 év elején a magyarországi napraforgó termesztés mind a hibridellátottság (termés és olajtartalom vonatkozásában egyaránt), mind a technológiai változatok tekintetében jó helyzetben van. A végeredmény azonban a termesztéstechnológiai elemek megfelelő harmonizációjának eredője, így ezek külön-külön és kölcsönhatásban történő ismerete a sikeres termesztés kulcsa. A felvásárlási rendszer várhatóan nem fog változni az idei évben. A világpiaci árakat nagymértékben meghatározza a fő termesztő országok (Oroszország, Ukrajna, Argentína) termelési színvonala. Azonban rendkívül fontos, hogy Magyarországon az elmúlt két csapadékos évjáratot figyelembe véve betegségekkel szemben jó rezisztenciával rendelkező hibrideket válasszunk, illetve hatékony növényvédelmet alkalmazzunk. Mindent összevetve az okszerû vetésváltás biztosítása érdekében a korábbi évek félmillió ha körüli vetésterületét nem növelhetjük tovább.
A cikk szerzője: Dr. Sárvári Mihály
