A hagyományos mélyalmos tartáshoz történő visszafordulástól az extenzív kifutós rendszerig a tartástechnológiák egész armadája várja az árutojás-termelő tyúkállományok tartóinak sajnos egyre zsugorodó táborát. A következőkben az említett témakör néhány mozzanatával ismertetem meg Önöket.



1. Az árutojás-termelés fejlődése



Gondolom mindannyian egyetértünk azzal, hogy a tyúktartásnak az első komoly lökéseket az intenzív mélyalmos, majd pedig az intenzív ketreces rendszerek adták. Ezekben a termelés a környezeti viszonyoktól teljesen függetlenül, szabályozható körülmények között zajlott. Ezen technológiák bevezetése előtt azonban aligha gondolta volna bárki, hogy a tyúknak nem az udvaron van a legjobb helye.



Nyilván a ketreces rendszerek kedvező eredményeiknek köszönhetően rövid idő alatt szinte egyeduralkodóvá váltak az árutojás-termelésben. Feltehetően ez a rendkívül hirtelen elterjedés és sikeresség hívta fel a figyelmet az ebben a technológiában rejlő állatvédelmi – állatjóléti gyenge pontokra. Ennek következtében már az 1970-es években komoly viták kezdődtek a ketreces tojótyúktartásról. Az állatvédelem oldaláról jelentkező egyre erősebb nyomás már röviddel ezután a ketreces tartás lehetséges alternatíváinak kidolgozására késztette a szakembereket. Ennek két jellemző iránya a növelt életterû ketrec (Get-away-ketrec), illetve a mélyalmos technológiák intenzívebbé tétele a volieres tartás irányába. Ezt a folyamatot szemlélteti az 1. ábra.

Az intenzív ketreces rendszerek gyenge pontjainak feloldása a Get-away-ketreccel többszöri nekifutás után sem sikerült (szennyezett tollazatú tyúkok, szennyezett tojás). Az ötlet azonban nem veszett el és ma a kiscsoportos tartási rendszerek kialakításában éli reneszánszát. Ezzel egy időben a másik oldalon a mélyalmos-kifutós tartás is további fejlesztésen esett át, amelynek során kialakult a télikertes kifutók és növényzettel borított kifutók rendszere. Részben ezekhez kapcsolódóan újra fölélesztették a vándorólak régi hagyományát is.



Ezeknek köszönhetően a tartástechnológiák széles skálája áll rendelkezésre, amelyek azonban a fogyasztói, állat-, illetve környezetvédelmi megítélés szerint lényegesen különböznek egymástól.



A zárt rendszerek közül az utóbbi időben elterjedt technológiák:

• Volieres tartás: a tyúkok az istálló teljes rendelkezésre álló területét vertikálisan és horizontálisan is szabadon használhatják. Az állatok ellátását szolgáló berendezések kettőnél több szinten helyezkednek el.

• Kiscsoportos ketreces /berendezett ketreces/ tartás (2. ábra): az eredeti elképzelések szerinti 8–10 tyúk számára kialakított rendszerben ma már akár 60 állat elhelyezésére szolgáló változatok is léteznek. A ketreces tartás előnyeit (jó higiénia, az állatok könnyû elérhetősége) sikerült ötvözni az állati jólét követelményeivel (tojófészek, ülőrúd, alom).

• Kisvolier: a berendezett ketrec alapjaira épülő rendszer, ahol a 60 db körüli csoportnagyság még lehetővé teszi, hogy valamennyi tyúk ismerje egymást. Jelentős különbség az előbbi rendszerrel szemben a nagyobb horizontális mozgási lehetőség, amely a szárnyak természetes mozgatását is lehetővé teszi, valamint a megnövelt felületû csoportos tojófészek és kaparótér.

A kifutós rendszerek ismertetésére itt nem térek ki, mivel az utóbbi időben bőségesen foglalkozott velük a hazai irodalom.

Nyilvánvalóan az egyes tartástechnológiák elterjedését nem csak az állatvédelmi -állatjóléti előírások, illetve megfontolások határozzák meg, hanem a környezetvédelem, gazdaságosság kérdései is.

1. Állatvédelem–állatjólét: a tyúktartással kapcsolatban évtizedek óta folytatott vita az utóbbi években arra csúcsosodott ki, hogy a tyúkoknak kell-e szárnyverdesési és repülési lehetőséget biztosítani vagy sem. Az egész komplex kérdéskör megítélésének az állatfaj magatartásának egyetlen formájára történő leszûkítése minden bizonnyal nem tartható.



2. Fogyasztóvédelem és az állattartó védelme: A tojótyúktartás humán egészségügyre gyakorolt veszélyeit, mint szermaradványok, károsanyag-kibocsátás és zoonózisok, a hivatalok sorának feladata minimumon tartani.

Az ellenőrzések uniós országokban is tapasztalt gyenge pontjait az elmúlt évek szermaradványbotrányai (Nitrofen, Dioxin) mutatták meg. A mélyalmos rendszerekben az állatok megbetegedési kockázata nagyobb, ezzel együtt nő a kezelések szükségessége és az innen származó termékekben a szermaradványok jelenlétének kockázata.

A mélyalmos rendszerekre jellemző poros levegőjû istálló nagyobb veszélyt jelent az állattartásra és a környezetre egyaránt. A kifutós tartás pedig a zoonózisokat tekintve okoz nagyobb veszélyt. Bár a salmonella- helyzeten látszólag sikerült úrrá lenni, azonban a madárinfluenza a jövőben komoly fejtöréseket okozhat még, különösen az állatokkal közvetlen kapcsolatban lévő személyek esetében.



3. Környezetvédelem: A zárt ketreces rendszerekben a környezetvédelmi előírásoknak megfelelően a szennyezőanyag kibocsátását a minimálisra szorították vissza. Az alomanyagot felhasználó, valamint a kifutós rendszereknél ez a gond újra erőteljesebben jelentkezik és az itt figyelembe vehető határértékek nem szoríthatók le a ketrecnél megszokott értékekre. Így az új típusú árutojás-termelő istállók engedélyezése az állatvédelmi és a környezetvédelmi előírások között örlődik.

Az állati termék előállítás, esetünkben az árutojás-termelés optimalizálása minden szinten a megkötött kompromisszumoktól függ. Ezekhez a megalkuvásokhoz tartozik többek között az, hogy

• A fogyasztó belássa, egy természetes módon előállított élelmiszer esetében valamilyen szintû rizikó nem zárható ki.

• Nagyfokú biztonság magas költségekkel jár.

• Az árutojás-termelés külterjesebbé tétele nagyobb környezetterhelést okoz. A tartási módok intenzifikálásának hatását az előnyök és hátrányok vizsgálata során megállapított arány fogja eldönteni.

• A tyúkok viselkedésével kapcsolatban a haszon és a költség szokott a mérlegre kerülni. A tyúkok szárnyhasználatának lehetőségét is az átlátható csoportnagysággal a csipkedéstől és kannibalizmustól mentes állománnyal kell összevetni.

Az összes vizsgált tényezőt figyelembe véve a mindenki által leginkább elfogadható és legkevesebb rizikóval járó rendszer a kiscsoportos tartás. Ez a tartási forma azonban még fejlesztés alatt áll és több részletében optimalizálásra szorul.



Tekintsük át, hogy eddig milyen gyakori tapasztalatok gyûltek össze a kiscsoportos ketreces tartással kapcsolatban.



Üzemi körülmények között ma kiscsoportos tartás több négyzetméter alapterületû ketrecegységet jelent, amelyekben akár 60 tyúk is elhelyezésre kerülhet. A ketrecegységek a hagyományos tartáshoz képest mélyek, ez 150 cm is lehet, az egység hossza pedig általában 2-3 méter. A technológia alapvető berendezési tárgyai a ketrecen kívül elhelyezett etetővályúk, melyek előtt karomkoptató található. Az itatószelepek a ketrecen belül kerültek elhelyezésre. Nagy felületet foglalnak el a csoportos tojófészkek és a „porfürdők”. Ez utóbbiak kialakítása roppant találékony, hiszen itt nem valamiféle ládáról vagy tálcáról van szó, csupán egy darab kereskedelemben kapható mûfûdarabról. Maga a porfürdőzés anyaga is első hallásra meglehetősen szokatlan, mivel nem más, mint takarmány. A ketrecek úgy kerültek kialakításra, hogy azokon végigfut egy takarmánykiosztó cső – amely egyúttal ülőrúdként is szolgál a tyúkok számára –, amelyen meghatározott helyeken, azaz a mûfûfelületek fölött egy kiosztó lyuk található, amelyen a takarmányból egy kis adag kifut a „porfürdőbe”. A takarmány fizikai formájánál és összetételénél fogva is nagyon alkalmas porfürdő-anyag. Jól beleül a mûfû szőnyeg mélyedéseibe, a tyúkok szívesen kapirgálnak közötte, ezzel részben az ösztönüket is kiélhetik, egyúttal tisztán tartják a szőnyeget is. A szemlélő számára a mûfû ránézésre és tapintásra sem tûnik igazán alkalmasnak a tyúk porfürdőzésére, mégis nagy előszeretettel használják azt a madarak. Ennek az anyagnak meg van az az előnye a hagyományos, vagy a mélyalomban történő porfürdőhöz képest, hogy ennek során nem kerül jelentős mennyiségû por az istálló levegőjébe.



A mûfûszőnyeg kedvező hatásai az alábbiakban foglalhatók össze:

• a szőnyeg anyaga között található takarmány kapirgálásra ingerli a tyúkot;

• továbbá az ezzel eltöltött idő alatt lefoglalja a tyúkot;

• a mûfû szálainak ellenállása feltehetőleg kellemes kapirgálási élményhez juttatja a madarat;

• a kapirgálás során a tyúkok maguk tisztítják a szőnyeget;

• használata csak kis porképződéssel jár;

• a tojóperiódus végén egyszerûen kivehető és tisztítható, így többször felhasználható.

A rendszer további fontos elemei az ülőrudak, amelyek többféle megoldással készülhetnek. A korábban említett takarmánykihordó rendszerhez hasonlóan lehetnek mûanyag vagy fém csövek, valamint gomba alakú, kifejezetten erre a célra kifejlesztett rudak. A tyúkok nem válogatnak az egyes típusok között, valamennyit szívesen használják a napközbeni és az éjszakai pihenésre. Az ülőrudak azonban eddig nem teljesen tisztázott okokból a termelés végére időnként előforduló lábhibákat, különösen talpfekélyt okozhatnak.



Az állati jólét elemeihez hozzátartozik a tyúkfaj esetében a tojófészek is. Ezeknél a rendszereknél a csoportos tojófészkek kerülnek felhasználásra. A tojófészekben a fémrács fölött egy mûanyag rács került elhelyezésre, amely a ketrec teljes alapterületéhez hasonlóan lejt, így a tojások gépi összegyûjtésére is van lehetőség. Mivel a tyúkok jelentős része a tojófészekbe rakja le a tojásait, ezért a tojásgyûjtő szalagot az automata időnként előrébb húzza, hogy ne következzen be torlódás és így esetleg tojástörés. A tojófészkek fém lemezekkel határoltak, melyek körül a kezelő folyosó felé néző elemek perforáltak, így a tyúk is jobban érzi magát és a gondozó is könnyen ellenőrizni tudja az állományt.



A gyakorlatilag zártnak tekinthető tojófészkek eredeti funkciójukon kívül igény esetén a többiekről történő elkülönülést és egy kevésbé megvilágított helyen való pihenést is szolgálják. Ez magától értetődőnek is tûnik akkor, ha a vadtyúkok magatartására gondolunk, amelyek a reggeli és a késő délutáni intenzív táplálkozási időszak között a sûrû növényzet borításának félhomályában pihennek. Említést érdemel még, hogy egyes rendszereknek a tojófészkek oldalán található perforációk közül az egyik lehetővé teszi a tojófészekből is a takarmányfogyasztást, amely különösen a rangsor végén álló egyedek számára jelenthet jó táplálkozási lehetőséget.



A különböző neves baromfitechnológiai berendezéseket gyártó cégek a 2004 novemberében megrendezett EUROTIER kiállításon is számos variációban mutatták be ezt a tartási módszert. A fejlesztések tehát nagy erőkkel folynak.

Mindezek ellenére Svájctól Svédországig az állatvédő szervezetek kritizálják ezt a tartási módot, mondván, ez is csak egy ketrec, még ha komfortosan berendezett is, és a tyúkok nem tudnak benne gyors helyváltoztató mozgást végezni mint amilyen a futás, repülés stb. Ezek a szervezetek a zárt rendszerek közül az uniós előírásoknak megfelelőnek a mélyalmos- és a volieres, valamint a kifutós tartást ítélik.



A tartástechnológiák fejlesztése természetesen nem állt meg. A pró és kontra vélemények remélhetőleg az ágazat jövőbeni piacon maradásához szükséges fejlesztések irányába segítik majd a baromfitartókat.

A cikk szerzője: Dr. Szász Sándor