A szalma más termelési folyamatokban értékes kiindulási nyersanyag, sokoldalú hasznosítási lehetőséget, extra árbevételt biztosít a gazdálkodók számára. A cikk elsősorban a gabonafélék bálázásos tartósításával foglalkozik, de emellett a szénafélék és egyéb melléktermékek bálázás-technológiájára is kitér.
A szalmafélék felhasználási területei
A szalmafélék legnagyobb részét hagyományosan almozásra, istállótrágya készítésére használják fel. Alomként az őszi árpa szalmája a legértéktelenebb, sertések számára egyáltalán nem megfelelő. A szalmafélék takarmányként változó értékûek. Gyenge vagy közepes réti széna értékû a zab, a tavaszi árpa, a fûmag és a hüvelyesek szalmája. Takarmányozási szempontból értéktelen a rozs, a tritikálé és az őszi árpa szalmája. Az évelő pillangósok magszalmája csak akkor etethető juhokkal, növendék marhákkal, ha a főtermék betakarítása előtt nem használtak desszikáló szert. A száraz kukoricaszár, a búzaszalma szintén feltételes takarmányok, többnyire lédús tömegtakarmánnyal keverve vagy velük erjesztve képezhetik a kérődzők tömegtakarmány-bázisát.
A szalmát az ipar cellulóz előállítására, papírgyártásra használja fel. A felhasznált mennyiség azonban nem jelentős és elsősorban csak a papírgyárak környékén elhelyezkedő gazdaságokra terjed ki.
Jelentős azon gazdálkodók köre, akik a szalma gabonakombájn általi szecskázását, majd talajba dolgozását tartják a legelőnyösebb hasznosítási módszernek. Szerintük a beszántás, illetve a talajerő-visszapótlás ezen módja lenne a hasznosítás legjobb formája. Az ő véleményüket támasztja alá, hogy a visszaforgatott szalma javítja a talajszerkezetet, talajba dolgozása kisadagú istállótrágya hatásával egyenértékû, mert jelentős mennyiségû tápanyagot hagy vissza (pl. a gabonanövény által felvett kálium akár 40%-át) a területen, amit az utónövény az elkövetkező évben hasznosítani tud. Nem elhanyagolható viszont, hogy a nagy cellulóztartalmú anyag talajba juttatása káros, ún. szénhidrát-hatást válthat ki, ami csak nitrogénmûtrágya kiszórásával ellensúlyozható.
Régebben lehetőség nyílt a szalma tarlón történő elégetésére is. A „Helyes Mezőgazdasági és Környezeti Állapot” megőrzésére irányuló „Helyes Gazdálkodási Gyakorlat” (156/2004. FVM rendelet) ezt a módszert azonban már nem engedélyezi, emellett környezetvédelmi előírások is tiltják.
Napjainkban ismét terjedőben van a szalma fûtésre történő felhasználása. Már korábban is történtek próbálkozások a szalma- és a vegyes növényi hulladék tüzelésére, azonban az akkori kazánok rossz hatásfokkal mûködtek, sok káros égésterméket bocsátottak ki, táplálásuk és tisztításuk is nehézkes volt. A biomassza égetéssel történő hasznosításának irányzata a tarlóégetés betiltása után éledt újra. Alkalmasabb tüzeléstechnikai megoldások születtek, megoldották a szalmabálák megfelelő feldarabolását, az automatikus adagolást és az optimális égetést (levegőigény és hőszükséglet szerint). Az eljárás alkalmazásakor egy lakóház egész téli fûtéséhez mintegy 4 ha-ról betakarítható gabonaszalma szükséges.
Betakarítási módszerek
A szalma gyors betakaríthatósága kiemelt jelentőségû. A gyors betakarítás nemcsak a minőség megőrzését és a veszteség csökkenését eredményezi, hanem a tábla gyors felszabadítása révén az időben történő tarlóhántást is lehetővé teszi.
Régebben általánosan használták a kombájnra szerelt szalmagyûjtő kocsit. A kocsiban összegyûlt szalmát a tábla szélén kazlazták. A módszer sok kézi munkaerőt igényelt, nehézkes volt.
Napjainkban a széna- és szalmafélék betakarítására világszerte általánosan a bálázásos technológiákat alkalmazzák. A módszer két legelterjedtebb formája a kisbálás és nagybálás begyûjtés. A nagybálák a bálázó géptől függően hengeres és szögletes bálák lehetnek. Elsősorban az amerikai földrészen ismeretes még az ún. stackhand technológia is, ami főleg a hízómarhák takarmányaként szóba jöhető kukoricaszár, illetve az elvénült lucernaállomány kötözés és tömörítés nélküli betakarítására szolgál; tulajdonképpen egy különleges petrencekészítési, kazalrakási eljárás, speciális gépsorral.
Általában mindegyik technológiát 10–15%-os nedvességtartalmú termékek bálázására használják (természetesen ez alól kivételt képez a szenázs bálázása). Ebben a nedvességtartományban ugyanis már nem áll fenn az áru bemelegedésének, berothadásának veszélye.
A bálázás helyes munkaszervezéséhez elengedhetetlenül fontos, hogy tudjuk, adott területen mekkora szalmahozammal kalkulálhatunk. A kalászos gabonák esetében a bebálázható szalma mennyisége általában megegyezik a területről betakarított szemtermés mennyiségével (azaz 5 t/ha-os termésátlagnál hektáronként ~5 t szalmával számolhatunk). Ez a szám nem teljesen pontos: fajtól, fajtától, évjárattól függően valamelyest változhat.
A bálázás sematikus modelljét az 1. ábra mutatja be. Jól látható, hogy a kisbálás és a nagybálás betakarítási módszer élesen elkülönül egymástól. A betakarításra kerülő terméktől (pillangós, fûféle, gabonaszalma, kukorica- vagy napraforgószár) függetlenül mindkét bálázási technológiánál szükség lehet rendsodrásra. A kisbálázást megelőző rendsodrás csak szénakészítés, illetve gyenge termésátlag esetén lehet indokolt, a nagybálázást megelőzően azonban szinte minden esetben javasolt. Alkalmazásával ugyanis nagyobb területteljesítmény érhető el, tömörebb, ezáltal tartósabb, jobb minőségû nagybálák készíthetők. Míg a kisbálás technológiában nagy szerep jut a kézi munkaerőnek mind a bálakészítés, mind a kazalrakás során, addig a nagybálás technológiában a több 100 kg-os kész bálák átrakása, kazlazása csak munkagép segítségével történhet.
Betakarítás kisbála-készítő gépekkel: a renden levő széna/szalma bálázására Magyarországon a lengődugattyús bálázó terjedt el. Bálakidobóval felszerelve is alkalmazható, mely a bálákat a bálázó után kapcsolt pótkocsira juttatja (1. kép). A nagyobb teljesítményû kombájnok után maradó szalmarend bálázására az oldalcsúszdával felszerelt nagyobb teljesítményû csúszó-dugattyús bálázó is alkalmazható, amely a mellette haladó jármûre juttatja a kész bálákat. A kész kisbálák a bálázó típusától függően 10–30 kg-osak lehetnek. A kézi munkaerő-igény csökkentése érdekében az elkészült kisbálák összegyûjtéséhez bálagyûjtő-rendező kocsi is alkalmazható. Ezek a gépek a táblán lévő bálákat megfelelő egységrakományokba rendezik, melyeket aztán speciális bálafelszedő-szállító kocsi visz a kazlazás helyére. A kisbálás betakarítás, a nagyobb kézi munkaerő szükséglet és a kisebb területteljesítmény miatt, elsősorban a kisebb gazdaságoknak, magán- és családi gazdálkodóknak javasolható.
Betakarítás nagybála-készítő gépekkel: ez a betakarítási mód igen termelékeny, teljes folyamatában gépesített eljárás. A nagybálás betakarításnak két, tulajdonképpen csak a bála formájában különböző technológiája terjedt el: a hengeres nagybálás (2. kép) és a szögletes nagybálás (3. kép) technológia. Általában mindkét technológia gépei képesek széna, szalma és szenázs betakarítására is. Számos bálázó aprítókéssel is ellátott, így a termény szecskázására is képes. Szenázs készítésekor a bálázó után kapcsolt, illetve külön menetben járatott bálafóliázó-csomagoló alkalmazása is szükséges a jó minőségû végtermék létrehozásához.
A hengeres bálák – alakjuk és kisebb tömegük révén – szükség esetén kézzel is továbbíthatók, mozgathatók. A szögletes bálák könnyebben szállíthatók, kazlazhatók, ipari célokra is előnyösebbek. A bálázók a kombájnok által rakott vagy a rendsodró által képzett rendekről a gabonaszalmát 2,5–3,8 m3 térfogatú hengeres bálákba sodorják, illetve a szögletes bálát készítő gépek 3,7–5,4 m3 térfogatú bálákba préselik. A bálák tömege a betakarított termény fajtájától és minőségétől függően tág határok között változhat, általában 200–700 kg között alakul (a papíripar számára gyártott speciális óriásbálák 1,5–2,0 tonnásak). A körbálázó gépek az egyenletes bálatömörséget előtömörítő kamra segítségével hozzák létre. A bálák mérete és tömörsége mindkét technológiában a szállítási és a felhasználási igények szerint állítható. A kész nagybálák szántóföldi szállítása, szállítójármûre rakása szúrótüskékkel vagy különleges bálafogóval, bálavillával ellátott homlokrakodós traktorokkal és teleszkópos rakodókkal történhet. Szállításukat speciális bálaszállító kocsikkal vagy növelt rakfelületû normál szállítóeszközökkel végezhetik.
Egyéb, bálázással betakarítható termékek
Széna: készítése a szálastakarmányok tartósításának legrégibb formája. A nap energiájának segítségével és aerob-viszonyok biztosításával (rendkezelés) kell a zöldanyag 70–80%-os nedvességtartalmát ~14%-ra csökkenteni. A szálastakarmányok szénává szárítása során jelentős minőségi és mennyiségi veszteséggel kell számolni, hiszen a nagy fehérjetartalmú, vékony levelek gyorsabban száradnak, mint a nedvdúsabb szárrész. Emiatt igen nehéz olyan optimális szárítási intenzitást és -időt biztosítani, ami mellett a szárrészek annyira megszáradnak, hogy a lebontó mikrobák tevékenysége a minimálisra csökken és még a levelek sem peregnek le.
A bálázásra kerülő széna száradását rendlazítással, rendforgatással lehet elősegíteni. Amennyiben a széna eléri a megkívánt nedvességtartalmat, betakarítása megkezdhető. Bálázása előtt rendképzés, illetve rendsodrás szükséges, a rendek mérete a bálázási technológiától függően változhat. A szénafélék bálázási technológiája megegyezik a szalmafélék bálázásánál ismertetettekkel, akár kis-, akár nagybálakészítő gépeket alkalmazunk.
Szenázs: készítésének technológiája tulajdonképpen a szálastakarmányok kétmenetes betakarítása. A módszer elsősorban a nehezen erjeszthető növények betakarítására szolgál, melyek kevesebb erjeszthető szénhidrátot, ugyanakkor több fehérjét és lúgos kémhatású anyagot tartalmaznak, betakarításkori szárazanyag-tartalmuk kisebb.
A bálázásos szenázskészítés első menetében a betakarításra kerülő növényt szársértővel felszerelt kaszálógépekkel kell rendre vágni. A munkamûveletet renden fonnyasztás követi, ami az időjárástól függően kb. 12–36 órát vehet igénybe. A fonnyasztott áru ezután a már ismertetett technológiákkal bálázható. A jó minőségû végtermék (4. kép) eléréséhez szükséges a bálázó után kapcsolt, illetve külön menetben járatott bálafóliázó-csomagoló alkalmazása is (a bálacsomagolás és a fóliatömlős préselés korszerû eljárásairól részletesen olvashatnak az Agro napló 2003/8. számában).
Kukoricaszár, kukoricacsutka: nagy mennyiségben keletkező melléktermék. Amennyiben nem a táblán kerül leszecskázásra, úgy takarmányozási célokra, tüzelőanyagként és a gombakomposzt előállítás alapanyagaként alkalmazható. Egységnyi területről bebálázható mennyisége az adott táblán betakarított szem termésátlagának kb. kétszerese. Ez a szám azonban a szár eltérő víztartalma miatt jelentősen változhat (lásd pl. zölden érő típusok), ráadásul a nagy taposási veszteség és a magas tarló miatt a szárnak esetenként csak 60–70%-a takarítható be.
A kukoricaszárat általában egyéb tüzelőanyagokkal keverve tüzelik el. Megszárításával és brikettálásával is próbálkoznak, hogy nemesített, jó minőségû tüzelőanyagot nyerjenek, de a tüzelésre történő hasznosítása magas (akár 40–65%-os) nedvességtartalma miatt nehézkes. Nedvességtartalma nagyban függ a betakarítás időpontjától és a betakarításkori időjárástól. Sajnos ma még nem létezik olyan technológia, amellyel a kukoricaszár nedvességtartalmát nagyobb ráfordítások nélkül, természetes úton 15–20%-ra lehetne csökkenteni. Bálázása, a kész bálák tárolása is nagy körültekintést igényel. A nagy nedvességtartalom miatt a bálák a bálázás után közvetlenül nem kazlazhatók, mert öngyulladás léphet fel. A bálákat egysorosan kell tárolni, így viszont azok nagy területet foglalnak el és a beázás elleni védelem sem megoldott.
A kukorica-szármaradványok bálázásának technológiája megegyezik a szalmabálázásnál ismertetettekkel. A kombájnt a veszteségek elkerülése végett kukoricaszár rendrakó berendezéssel kell ellátni, melyet a csőtörőre szerelnek fel. A rendrakó adapterekkel renden hagyott kukoricaszár mind a hengeres, mind a szögletes nagybálát készítő gépekkel jól felszedhető és bálákba tömöríthető. A bálák mozgatásához ugyanazok a gépek kellenek, mint a szalmánál.
Napraforgószár, napraforgó tányér: szintén jelentős mennyiséget képvisel a mezőgazdasági melléktermékek között. Jelenleg a teljes szármennyiséget összezúzzák és beszántják, holott a napraforgószár a betakarítás után viszonylag alacsony nedvességtartalmú. Betakarítása még nem teljesen megoldott. Bálázásos technológiája lényegében megegyezik a kukorica-szármaradványok betakarítási technológiájával. A jelenlegi módszerek alkalmazásával a szár és a tányér kb. 50%-a lenne visszanyerhető és (mivel jelentős hőenergia-forrást képvisel) a biomassza tüzelésben felhasználható.
Szőlővenyige és gyümölcsnyesedék: lokálisan nagy mennyiségben keletkező melléktermékek. Önmagukban vagy szántóföldi melléktermékekkel együtt jelentős tüzelőanyag források lehetnek. A szőlőültetvények évenkénti metszése során jelentős mennyiségû venyige keletkezik. Ennek nagyobbik részét a szőlősorokból történő kihúzást követően a szabadban elégetik, kisebbik részét pedig (ahol erre megvannak az eszközök) összezúzzák és a talajba keverik. A gyümölcsfák ritkító metszése során évente valamivel kisebb, 4-5 évenként a felújítások során nagyobb mennyiségû nyesedék keletkezik. Mindkét melléktermék fûtőértéke viszonylag magas, felaprítva jól tüzelhető. Aprítékuk, illetve a belőlük készült bálák kazalban jól tárolhatók.
A bálázásos betakarítás elsősorban a szőlővenyigénél jöhet számításba. A gyümölcsfagallyak, vesszők bálázására történtek ugyan próbálkozások, de a nyesedékben előforduló 30 mm-nél vastagabb ágak bálázása nehézségekbe ütközött. A szőlővenyige bálázásos technológiája: a metszés során a szőlősorokról lekerülő venyigéket középre dobálják (gépi metszés esetén venyige rendsodrókat alkalmaznak, amelyek a sorok alól a sorközökbe terelik a venyigét) és a sorközökben levő venyigét bálázóval összegyûjtik. A bálák szállítása és tárolása a szalmáéhoz hasonlóan történik.
Felhasznált irodalom:
Késmárki, I.–Petróczki, F. (2003): Szántóföldi melléktermékek és hasznosításuk lehetőségei. Agro napló 7 (10) 15–17.
Sági, F. (1994): Energiahasznosítás a mezőgazdaságban. Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ, Budapest
Udvari, L. (szerk.) (1987): Növénytermesztési technológiák.
Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
www.bacskiskun.hu/ecostep/megujulo-energiak/index.php
A cikk szerzője: Dr. Petróczki Ferenc
