Ez azt jelenti, hogy az egyik állatfaj kokcidiuma másik állatfajban nem tud fejlődni, és az adott állatfaj meghatározott szervének egy bizonyos típusú sejtjeiben képes csak szaporodni. Többnyire a gazdaállat bélcsatornájának különböző szakaszán a nyálkahártya hámsejtjeiben élősködnek, de van olyan faj, amelyik az epeér falának a hámjában (Eimeria stiedai = nyúl) vagy a vesecsatornák hámjában (E. truncata = lúd) szaporodik.
A z Eimeria-fajok életciklusa háromfázisú: sporuláció, fertőzés és skizogónia. A bélsárral ürülő oocisztáknak érési folyamaton kell átmenniük ahhoz, hogy fertőzőképessé váljanak. Ezt a folyamatot nevezzük sporulációnak. A szabadba jutott oociszta ellenálló burkában a megfelelő hőmérsékletû, nedvesség- és oxigéntartalmú (exogén) környezetben átalakul a sejtanyaga, és fertőzésre alkalmas sporozoiták jönnek létre. Ez az átalakulási folyamat Eimeria-fajonként hosszabb-rövidebb időt – 2–4 napot – igényel. Az így fertőzésre alkalmassá váló oociszta táplálkozás vagy ivás közben, szájon át a gazdaszervezetbe jutva megkezdi életciklusának szervezeten belüli (endogén), parazitikus formáját. A sporozoiták a gazdaállat szervezetében az oociszta burkából kiszabadulva a nyálkahártya hámsejtjeibe furakodva fertőzik a gazdát. A sejtekbe jutott formák „hasadással” schizontákat képezve sokszorozódnak. Egy idő után tömegük megrepeszti a fertőzött sejtet, ami természetesen elpusztul. A kiszabadult fejlődési alakok ismét – fajtól függően egyszer vagy többször – újabb hámsejtekbe hatolva sokszorozódnak és újabb sejteket pusztítanak el. Végül ivaros formát (gametocita) képeznek, amelyek egyesülnek és zygotát alkotva hozzák létre az oocisztákat.
Természetes körülmények között a legtöbb emlős állatfaj nagy mennyiségû oocisztát ürít a bélsarával anélkül, hogy klinikai tünetet mutatna. A kokcidiumok okozta fertőzöttség akkor válik fontos betegséggé, amikor mesterségesen nagy tömegû állatot szorítunk egy szûk élettérbe. Ilyenkor az oociszták milliói szennyezik a környezetet (alomanyagot) elősegítve a gyakori és súlyos ismételt fertőződést.
A kokcidiózis következménye a hámsejtek jelentős mértékû pusztulása. A bélben létrejött kokcidium okozta fertőzés hatása az emlősökben a gazda–parazita viszony állapotától függ. Így a kérődzőkben jelentős elhullási arány figyelhető meg az erősen kórokozó fajok esetében.
Megközelítően 15 Eimeria-fajt ismerünk a szarvasmarhából. Ezek közül kettő (E. zuernii, E. bovis) rendelkezik potenciálisan erős kórokozó képességgel. A fertőzöttség általában teheneknél, vagy leellett, szoptató üszőknél figyelhető meg, viszont a felnőtt állatoknál stresszhelyzettel párosuló súlyos fertőzöttség esetén klinikailag megnyilvánuló betegségként jelentkezik.
A juhoknál és kecskéknél a kokcidiumfertőzöttség látszólag általános és a klinikailag egészségesnek tûnő állatok bélsarában tömegesen találhatók a fertőző oociszták. Kiskérődzőknél az 1879 óta ismert kokcidiózis mint betegség kizárólag a 4–10 hetes korú, fiatal állatoknál jelentkezik. Viszonylag keveset tudunk a különböző fajok kórokozó szerepéről, de az megállapítható, hogy juhokban az E. ovinoidalis, kecskében pedig az E. ninakohlyakimovae nagyon erős kórokozó képességû lehet.
Csak egy fajt ismerünk a lovaknál (E. leuckarti), amelyről nem tudjuk pontosan, hogy milyen mértékû betegséget okoz. Fertőzöttség esetén szabálytalan, időnként visszatérő hasmenés jelentkezik.
Elképzelés szerint legalább 12 Eimeria- és egy Isospora-fajt tartanak nyilván sertésekből. Ezek a fajok nem tekinthetők a jelentős sertésbetegségek okozóinak, az I. suis kivételével, amely az egyetlen kórtanilag jelentős faj. Ez okozza a sertések újszülöttkori kokcidiózisát, amely az 1–3 hetes korú malacok hasmenésben megnyilvánuló megbetegedését idézi elő.
Bélkokcidiumok igen gyakran fordulnak elő egészséges nyulakban is. A fiatal, rossz higiéniai viszonyok között tartott állatok azonban bél-kokcidiózisban súlyosan megbetegedhetnek. Tapasztalatok alapján ez a bántalom az 1–3 hónapos nyulak egyik leggyakoribb és jelentős elhullással járó betegsége. Tíznél több faj előfordulását írták már le, de még most sem sikerült pontosan beazonosítani a különféle fajokat és a kórokozó képességükről is vita folyik. Jelenleg az E. intestinalis-t, E. perforans-t és E. magna-t tartják a legjelentősebb bélben élő fajoknak. A házinyulak epeereiben gyakran fordul elő az E. stiedai, amely súlyos májelváltozást okoz. A fertőzés iránt az 1-2 hónapos nyulak a legfogékonyabbak, az 5 hónaposnál idősebbek viszont már igen ellenállóak a betegséggel szemben a fertőzés következtében kialakult immunitás miatt.
Kutyákban gyakran található az Isospora canis és az I. ohioensis. Igazából ezek a paraziták önmagukban nem okoznak megbetegedést, de más – a szervezet ellenálló képességét gyengítő – kórokozókkal (vírusok) együtt vagy immunhiányos állapotban megbetegedést idéznek elő. A ragadozók Isosporáinak sajátos tulajdonsága, hogy a zsákmányállatok is hordozhatják azt és elfogyasztásukkal ugyancsak fertőződhet a végleges gazda.
A macskákban gyakori I. felis és I. rivolta, melyek – ugyanúgy mint a kutyáknál – a gazdát nem jelentő, parazitát hordozó kis rágcsálók elfogyasztása útján is fertőzhet. Ezeknek a kórtani jelentősége önmagában szintén csekély, csak más betegségek társulása esetén jelentkezik klinikai tünetekben.
Zoonotikus jelentősége miatt feltétlenül foglalkozni kell a kizárólag macskákban élősködő Toxoplasma gondii nevû bélparazita egysejtûvel. Fejlődési ciklusában a végleges gazdán kívül sok emlős – többek között az ember – és a szárnyasok is szerepet kapnak, mint parazitahordozók.
A legtöbb macska a Toxoplasma nyugvó stádiumban lévő fejlődési alakjait (ciszta) hordozó állatok (általában egerek) elfogyasztása útján, de közvetlenül az érett oociszta felvételével is fertőződhet. Az emésztő enzimek hatására az egerek szöveteiben lévő toxoplasma cisztákból kiszabaduló fejlődési alakok – a kokcidiumokhoz hasonlóan – a bél nyálkahártyájának hámsejtjeibe furakodva sokszorozódnak, ivaros szaporodás után oocisztákat hoznak létre és ezek az oociszták a bélsárral a külvilágra ürülnek. A szabadba jutott oociszta az oocisztákat ürítő macska környezetében élő összes madár- és emlős fajba – köztük az emberbe is – (mint köztigazdába) bekerülhet és a vérárammal különféle szervekbe eljutva túlélő cisztát képez. A köztigazdák többnyire tünetmentesen hordozzák ezeket a cisztákat. Ez alól kivétel a juh és az ember.
Felnőtt juhban a toxoplazmózis vetélést és a bárányok újszülöttkori elhullását okozza. Terhes nőknél a Toxoplazma oocisztákkal való első fertőződés hatása attól függ, hogy az a terhesség melyik időszakában történik. A terhesség kezdeti szakaszában abortuszt észlelünk, a későbbi fertőződés eredménye a magzat idegrendszerének és egyéb szerveinek különféle mértékû károsodása lehet. Az első fertőződés olyan immuntást idéz elő az emberi szervezetben, amely a későbbi fertőzések hatását jelentős mértékben tompítja. A felmérések szerint egyes területeken az emberek több mint 25%-a egyszer már átesett egy Toxoplasma-fertőzöttségen.
A madaraknál – gazdasági jelentőségénél fogva – elsősorban a házityúk és a pulyka kokcidiózisa került előtérbe. (Igazság szerint a többi szárnyas faj Eimeriáit nem is nagyon ismerjük és a gazdasági jelentőségüket sem túlzottan vizsgálták.)
A házityúk kokcidiózisát igen gyakran diagnosztizálják a kórbonctani és laboratóriumi vizsgálatok során. Hat faj (E. acervulina, E. mivati, E. maxima, E. necatrix, E brunetti és E. tenella) a kórokozó képessége és a kártétele miatt nagy jelentőségû. A vékonybél elülső szakaszában élő két fajnak (E. praecox, E. mitis) – gyengébb kórokozó képességük miatt – kisebb jelentőséget tulajdonítunk.
A leggyakoribb és legveszélyesebb kórokozó – a „vörös hasmenést” előidéző – vakbélben élősködő E. tenella. A hatékony kokcidium elleni készítmények megjelenése előtt a nagy létszámú pecsenyecsirke-állományok megtizedelésével jelentős gazdasági kárt okozott.
A pulykában hét kokcidiumfaj élősködik: E. adenoides, E. gallopavonis, E. meleagrimitis, E. dispersa, E. meleagridis, E. innocua és E. adenoides. Csupán az első négy az, amely valóban patogén és így gazdasági jelentőséggel bír. Az E. adenoides nevû fajt tartják a pulyka kokcidiumai közül a legnagyobb kórokozó képességûnek. A súlyos elváltozások elsősorban a vakbélben mutatkoznak, de erős fertőzés esetén a vékonybél hátulsó szakaszára és a végbélre is kiterjedhet az elváltozás. A pulyka-kokcidiózis elterjedtségére utal, hogy egy tíz évvel ezelőtti felmérés alapján a bántalom a gazdaságok több mint 70%-át veszélyeztette.
A kokcidiózis – mint tünetekben megnyilvánuló betegség – viszonylag könnyen kezelhető. Emlősök esetében általában a beteg egyedek szorulnak ellátásra. Többnyire (potenciált) szulfonamidokat és antibiotikumokat lehet a gyógyításra eredményesen használni. Kiegészítő terápiaként – a hasmenés miatt – a szervezet kiszáradásának megelőzésére folyadékpótlást is javasolnak.
Más a helyzet a nagy tömegben együtt tartott és szûk térre összezárt brojlercsirke és -pulyka esetében. Ennél a két állatfajnál a tömeges megbetegedés – sok esetben az ebből eredő nagy gazdasági kár – megelőzése végett a termelési időszakban folyamatosan „kokcidiosztatikumos” védelem alatt tartották a madarakat.
A kokcidiózis ellen alkalmazható vakcinák megjelenésével a szemlélet is jelentősen változott, eleget téve az élelmiszer-biztonsági követelményeknek is. A folyamatos gyógyszerhatást felváltja egy kémiai anyagokat nem tartalmazó, a természetes ellenálló-képesség kiváltására alkalmas védekezési módszer.
A szakirodalmi adatok szerint úgy tûnik, hogy kokcidiumok elleni ellenálló-képesség a fiatal állatokban csak rövid ideig áll fenn. Ezzel szemben az ismételt fertőződés hosszabb ideig tartó immunitást vált ki, mint az egyszeri fertőződés. A súlyos infekció természetesen áttörheti ezt az immunitást és ilyenkor a nagy mennyiségben kialakuló fejlődési alakból képződött oociszták megjelennek a bélsárban, sőt klinikai tünetekben megnyilvánuló betegség is jelentkezhet. Ebből látható, hogy a kokcidiózis elleni természetes immunitás kialakulása lassú és néhány hetet vesz igénybe. Éppen ezért a rövid élettartamú brojlereknél célszerû vakcinákat alkalmazni, amelyek segítségével már néhány napos korban olyan mennyiségû oocisztát juttatunk be szájon át a madarak szervezetébe, amely elegendő a szükséges szintû immunitás kialakításához.
Ma már több, különféle típusú élő vakcina van forgalomban, amelyek alkalmazásával a baromfi kokcidiózis jelentkezése megelőzhető (táblázat).
Ezeknek a vakcináknak két fajtáját különböztetjük meg. Az élő virulens vakcinák a fertőzőképes oociszták meghatározott mennyiségét tartalmazzák. Megfelelő adagolással szabályozni lehet az egy-egy állat által felvett fertőző anyag mennyiségét, amely nem éri el a betegség kialakításához szükséges szintet, de az immunitás megszerzéséhez elegendő. Az ilyen típusú vakcinákat olyan termelési környezetben ajánlott használni, ahol az állatokat egyszer áttelepítik (pl.: az előnevelőből a termelő istállóba). Az ivóvízzel szervezetbe juttatott attenuált parazitákat tartalmazó vakcina a baromfiban előforduló hét Eimeria-faj „korai vonalának” sporulált oocisztáit tartalmazza. Ezekre a „koraivonalakra” az a jellemző, hogy az életciklusuk rövidebb, a szaporodási potenciáljuk alacsonyabb, adagtól függően nem, vagy csak enyhe tüneteket okoznak, de ezek ellenére az immunizáló képességük megmaradt a vad törzsek szintjén és ezeket a tulajdonságokat generációkon át megtartják.
Mivel valamennyi kokcidiózis elleni vakcina élő parazitákat tartalmaz és az ezekkel történő folyamatos „újrafertőződés” tartja fenn hosszú távon az immunitást, ezért az így vakcinázott állományokban nem szabad kokcidiumellenes gyógyszereket használni.
Mint a fentiekből látható, az élővilág olyan csoportját képezi a kokcidiózist előidéző egysejtûek családja, amely rendkívül sok fajt foglal magába és szinte valamennyi gerinces állatban megtalálta a parazitikus életmódjának megfelelő feltételeket. Megtelepedésük a gazdaállat enyhébb vagy súlyosabb megbetegedését okozhatja. Fejlődésük szakaszai jól ismertek, de a rendszertanuk és a kórokozó képességük sok esetben még tisztázásra vár. Az ellenük való védekezés alapja a rendszeres újrafertőződés megakadályozása a megfelelő környezeti higiénia kialakításával. Az is kiderült, hogy sajátos módon az ember egészségét képesek veszélyeztetni. Ha viszont már a gazda megbetegedését előidézték, akkor rendelkezünk olyan gyógyszerekkel, speciális vakcinákkal, amelyeknek a bevetésével helyre tudjuk állítani haszonállataink egészségét.
