A termelés struktúrája átalakulóban van, a termesztés egyre több nagygazdaságban koncentrálódik, ahol a technológiai színvonal és a minőség örvendetesen javul, a termésátlagok növekednek.
Étkezésiparadicsom-termesztés megközelítőleg 1200–1500 hektáron folyik, ebből a támrendszeres szabadföldi termesztés megközelítőleg 250–350 ha. Éves átlagban 1100–1200 tonna paradicsomot állítunk elő friss fogyasztási célra. A kedvező folyamatot jelentősen megtörheti a 2004 évben kialakult rendkívül alacsony felvásárlási ár, amit máris jól jelez az, hogy az idén a paradicsomról sokan a paprika hajtatására térnek át.
Azt a minőséget, amit ma a piac elvár az étkezési paradicsomtól, azt szabadföldön csak támrendszer mellett, öntözött és tápoldatozott körülmények között, bizonyos mértékû klímaszabályozás mellett (pl. árnyékolással) lehet megnevelni, nem is beszélve a fajtákkal, a csomagolással vagy a növényvédelemmel szemben támasztott igen magas igényekről.
Vissza a régi, karós paradicsomneveléshez? – fogalmazódik meg az idősebb termesztőkben a kérdés. Nem. A támrendszeres termesztés minden tekintetben egy korszerû, intenzív termesztési mód, ahol a nagy termés és a jó minőség érdekében – a mûszaki lehetőségeket megragadva – minden környezeti tényezőt úgy irányítanak, hogy az a növény számára ideális legyen.
A termőterület kijelölésekor már a szélsőségesen kötött vagy nagyon rossz minőségû futóhomok területek kiesnek, bár szép számmal van rá példa, hogy két-három év alatt nagy adagú istállótrágyázással a rossznak mondható talajokat (pl. homok) is sikerült olyan mértékben feljavítani, hogy azokon is elérhető a 10–12 kg-os terméseredmény. Lehetőleg gyorsan melegedő legyen az ilyen célra kiválasztott kert vagy kertrész, árnyéktól mentes, szélnek kevésbé kitett, sík terület. Mélyrétegû, szikesedésre nem hajlamos, 1–5%-os mésztartalmú talajt válasszunk. Annak ellenére, hogy a tápanyag-ellátottsága az a talajtulajdonság, ami a legkönnyebben változtatható vagy javítható, helytelenül mégis gyakran ennek függvényében döntenek a talajok kiválasztásánál.
Arra is ügyeljünk, hogy elegendő mennyiségû és jó minőségû öntözővizünk legyen, gondoljunk arra, hogy egyetlen paradicsomnövény a nyári melegben, egyetlen nap alatt 2 liter vizet is képes elpárologtatni, mem is beszélve a párolgási és a talajban történő veszteségekről. Ha csepegtető öntözést alkalmazunk, akkor a víz EC-je nem haladhatja meg az 1,5 mS/cm-t, a víz mangán- és vastartalma az 1 mg/liter-t, ugyanis ha ennek a két elemnek az értéke magas, akkor az a kicsapódásával öntözőrendszer eldugulását okozhatja. Természetesen a vízben egyéb szennyezés sem lehet, pl. homok.
A növényzetet egy támrendszer tartja függőleges irányban, amelyet olyan stabilra kell méretezni, hogy a növény súlya mellett – ami folyóméterenként elérheti a harminc-negyven kilót is – a szélnek is ellen tudjon állni. A karók a föld felett legalább 1,8–2 méter magasak legyenek, és ahhoz, hogy elég stabilan álljanak, legalább további 60–70 cm-re le kell ásni őket a talajba. Erre a célra a legjobbak a 2,4–2,7 méter hosszú, 10–12 cm vastagságú akáckarók, amelyek a rendszeres öntözés hatására sem korhadnak el. Sortávolságnak 1,2–1,8 métert hagyjunk, a karókat, hogy elég biztosan tartsák a 0,3–0,5-ös dróthuzalt, 3–4 méterenként ássuk le egymástól. A sorok végén lévő oszlopokat oldalról is támasszuk meg, ellenkező esetben a növény súlya behúzza őket.
A talaj-előkészítési munkákat már az ősz folyamán célszerû megkezdeni, hogy az így leforgatott növényi részek és istállótrágya az ültetés idejére kellő mértékben elbomoljon. Annak érdekében, hogy minél jobb legyen a talaj szerkezete, 10–20 kg/m2 mennyiségû istállótrágyát is használjunk. Egyre nagyon ügyeljünk! Az éretlen szerves trágya – különösen, ha tavasszal adjuk – súlyos gyökérperzselést okozhat, ezért tanácsos a friss trágyát egy évig kazalban érlelni addig, amíg a bomlás következtében a szúrós ammóniaszagát el nem veszti.
Arra vonatkozóan, hogy mennyi mûtrágyát használjunk, a talaj tápanyag-ellátottságának ismerete nélkül nem lehet pontos tanácsot adni, a talajvizsgálat nélkülözhetetlen. Alaptrágyának egy közepes tápanyag-ellátottságú talajon 2-3 dkg/m2 nitrogénmûtrágyát adjunk – meszes talajon jobb a 34%-os ammóniumnitrát, mészben szegényebb helyen, ahol a talaj kémhatása savanyú, előnyösebb a 27–28%-os mészammonsalétrom használata, amit nálunk Pétisó néven ismernek. Foszforból akár 3-5 dkg/m2-re is szükség lehet, ezt alaptrágyának szuperfoszfát formájában adjuk. Kálium elsősorban a minőséget befolyásolja: termés színe, íze, keménysége, betegség ellenálló képessége stb. Lehetőség szerint ne a klorid típusú mûtrágyákat, hanem a lényegesen jobb minőséget adó szulfát és nitrát káliumot használjuk ilyen célra. Alaptrágyának mehet a rosszabbul oldódó, de olcsóbb káliumszulfát, vagy ahogy sokan ismerik kénsavas káli, míg a fejtrágyának a tápoldatozás miatt a vízben tökéletesen oldódó káliumnitrátot adjuk. Kereskedelemben kapható az alaptrágyának kiváló Patentkáli, amely szulfát káli mellett a paradicsom számára nagyon fontos magnéziumot is tartalmazza olyan arányban, ahogy azt megközelítőleg a növény igényli. Káliumból alaptrágyának négyzetméterenként 4-6 dkg mennyiséggel számolhatunk. Alaptrágyaként nitrogénből (N) többet, mint 8–10 g/m2-t, azaz 80–100 kg/ha-t, káliumból (K2O) 30 g/m2-t, azaz 300 kg/ha-t, ne adjunk, szükség esetén az indító trágya adagját, vagy a fejtrágyát növeljük.
Fajtaválasztás tekintetében könnyû és ugyanakkor nagyon nehéz dolguk is van. Az ilyen célra alkalmas közel harminc fajtából nehéz kiválasztani a legjobbakat, arról nem is beszélve, hogy a termőhelyi sajátságok mellett számos egyéb tényező dönti el azt, hogy melyik a legalkalmasabb. A támrendszeres termesztés során a következő fontosabb követelményeket támasztjuk a fajtákkal szemben:
• nagy termőképesség,
• kemény bogyó,
• sima bogyófelület,
• nagy, egészséges csészelevél,
• 120-130 g körüli bogyótömeg,
• betegség-ellenállóság,
• koraiság,
• ne repedjen,
• könnyen lehessen szedni,
• ne legyen hajlamos a zöldtalpasságra,
• jól és biztosan kössön,
• ne neveljen túl nagy lombozatot,
• sötét vörös színe és fényes felülete legyen,
• íze kellemes legyen.
A jelenleg nem a teljesség igényével, a legkedveltebb fajták közül csak néhányat említünk meg: Platus F1; Thomas F1; Delfine F1; Monika F1; Petula; Franciose F1; DanielaF1; Durinta F1; Marilyn F1; Regulus F1; Fanny F1.
Az utóbbi időben a nemesítők és a jobb termesztők is egy újabb tulajdonság tekintetében is különbséget tesznek a fajták között, ez a generatív ill. a vegetatív növekedési jelleg.
Aki hajtatott már paradicsomot, és próbálta környezeti igényét a növény számára maximálisan biztosítani, szerette volna a lombozat és a bogyó arányt egyensúlyban tartani, az tudja, hogy ilyen tekintetben jelentős különbség van a fajták között. Az ún. generatív fajták hajlamosak erősen lekötni magukat, már gyenge növekedés esetén is sok fürtöt, nagyszámú bogyót fejlesztenek, míg a vegetatív növekedésûekre a gyengébb fürtképzés mellett az erős szár, a nagy lombtömeg jellemző. Helytelen lenne olyan minősítést tenni, amely szerint az egyik vagy másik csoportot neveznénk jobbnak, csupán arról lehet szó, hogy adott körülmények között melyik fajtát célszerû választani, vagy az alkalmazott termesztési technológiát – a fajtától függően – mennyiben változtassuk, módosítsuk. Az ún. vegetatív fajták erős lombozatot fejlesztenek, kevésbé kedvező környezeti körülmények hatására is intenzíven növekszenek. Öntözésükkel fokozott mértékben kell vigyázni, mert hajlamosak a túlzott lombnövesztésre, virágukat, súlyosabb esetben apró bogyóikat is ledobálják, ha sok vizet vagy mûtrágyát kapnak. Ezeket a fajtákat erősebben lehet metszeni, kacsozni, és kedvezőtlenebb körülmények között is biztonságosan növekszenek, jól teremnek. Az ún. generatív fajták „erősen lekötik magukat”, gyenge vegetatív növekedés mellett is sok fürtöt és sok bogyót nevelnek. A támrendszeres termesztésre javasolt fajták között sok van ilyen, ezek levelezésével lassabban kell haladni, és a kacsok eltávolításával is vigyázni kell, ugyanis előfordulhat, hogy egy-egy oldalhajtást is meg kell annak érdekében hagyni, hogy a kívánt bogyóméretet elérjék. Az ilyen fajtát többet kell öntözni és 20–30%-kal többet lehet fejtrágyázni. Az elmondottakból következően érthető, hogy azonos kezelés mellett (öntözés, tápanyagellátás, kacsolás, szellőztetés stb.) a fajták eltérő módon viselkednek, a termésmennyiség és a minőség tekintetében jelentős különbséget mutatnak.
Támrendszeres termesztéshez a paradicsomot minden esetben palántázzuk. Lehetőség szerint tápkockás palántát válasszunk, amelyben erős, fejlett, nagy gyökértömeg van, és amelyből gyorsan kitör a gyökérzet. Nem az a fontos, hogy milyen hosszú a palánta szára, mekkora a lombja, hanem az, hogy milyen fejlett és egészséges a gyökere. Általában bimbós állapotnál fejlettebb növényt nem tanácsos kiültetni, a májusi talajmenti fagyok miatt tanácsos a Fagyosszenteket megvárni, és csak ezt követően ültetni. Négyzetméterenként 3,5 növénnyel számoljunk.
A kiültetést követően alaposan öntözzük be a palántákat – függetlenül a talaj nedvességtartalmától –, ugyanis ilyenkor az öntözés célja nem a vízutánpótlás, hanem a gyökerek beiszapolása. Célszerû egy kevés foszfordús tápoldatot is használni ilyenkor, ami a begyökeresedésre van kedvező hatással (pl. Tomasol, sárga Kristalon, Ferticare S stb.).
A támrendszeres paradicsomtermesztés eredményességét alapvetően meghatározza, hogy a fitotechnikai munkákat, a kacsozást és a levelezést mennyire szakszerûen végezzük, ugyanis ezek az ápolási munkák nemcsak a termés mennyiségére vannak kihatással, befolyásolják a bogyó minőségét, koraiságát és az egész növény egészségi állapotát is. Az ültetés után azonnal kötözzük fel a növényeket, ügyelve arra, hogy ne legyen túl szoros a száron a kötés. A kacsozást, azaz oldalhajtások eltávolítását, a paradicsom esetében folyamatosan végezzük. Célja az ideális termőfelület kialakítása, a vegetatív és generatív egyensúly megteremtése, a levegősebb és jobban kezelhető növényállomány nevelése, a termésminőség javítása (átlagos terméstömeg növelése) és a gyorsabb kezdeti fejlődés elősegítése. Az oldalhajtások eltávolítását célszerû a délelőtti órákban végezni, amikor a hajtások könnyebben pattannak, könnyebben törnek, napközben a sérült felület gyorsabban beszárad. A kacsokat kézzel távolítsuk el, kést a fertőzések terjesztése miatt ne használjunk, hasonló célból a kitördelt kacsokat edénybe gyûjtsük össze, és hordjuk ki a hajtatóházból. Legjobb a kis, 3–6 cm-es hajtások eltávolítása, a nagyobb oldalhajtások kacsozásával jelentős energiaveszteséget szenved a növény, és nagyobb sebfelület is képződik. A kacsozás egy menetben végezhető a hajtásigazítással (felvezetéssel) és a levelezéssel, amit általában heti egy alkalommal kell végezni, de erősebb növekedéshabitus esetében szükség lehet gyakoribb kacsozásra is.
A kacsozáshoz hasonlóan a levelezést is folyamatosan végezzük, sok esetben egy menetben az oldalhajtások eltávolításával. A levelek eltávolításának kezdete, gyakorisága és mértéke a növekedés ütemétől, a fajtától és az alkalmazott termesztéstechnológiától függ. A fertőző betegségek terjesztése miatt általában kézzel történik, segédeszközöket (pl. kés, olló, metszőolló) itt sem tanácsos használni. Kivitelezésével kapcsolatosan van néhány fontos szabály, ezek a következők:
• Lehetőleg a reggeli órákban végezzük, amikor a növényben nagyobb a turgornyomás, ilyenkor könnyebben lepattan a levélnyél a szárról.
• Esti órákban a lassú beszáradás, és ebből adódóan a fokozott fertőzésveszély miatt nem tanácsos levelezni.
• Levelezést követően nem szabad közvetlen öntözni.
• Levelezés alkalmával ügyelni kell, hogy a levelet törjük, és ne tépjük, mert a szár megsértésével nyílt sebet okozunk, amelyen a kórokozók könnyen megtelepszenek.
• Növényhigiéniai okok miatt a leszedett levelet takarítsuk össze.
• Egy-egy alkalommal túl sok levelet (max. 2-3 db-ot), a kedvezőtlen stresszhatások miatt nem szabad leszedni.
• Maradjon mindig elegendő lombfelület – legalább tíz kifejlett, funkcióképes, egészséges levél – az asszimilációhoz.
• Levelezést követően célszerû permetezni.
A fejtrágyázást az öntözéssel egyszerre végezzük tápoldatozás formájában. Számítás alapjának általában azt vehetjük, hogy 5–7 nap alatt kb. 1 dkg/m2 mennyiségû mûtrágyát igényelnek a növények a komplex öntöző mûtrágyákból. Ilyennek számít pl. a Genezis; Ferticare; a Poly-feed; a Kristalon; az Agrosol'O és az Universol. Ezekből 0,2–0,3 %-os töménységû oldatot készítsünk, amely még annak veszélye nélkül kiadható, hogy a növények gyökerei megperzselődnének.
A tápoldat elkészítésekor a következő fontos szabályokra kell ügyelni:
• A tápoldatozás során a mûtrágyákat és a tápsókat előbb tömény oldat formájában feloldjuk, amit szaknyelven törzsoldatnak nevezünk. (A törzsoldat megkönnyíti a mûtrágyák oldását, bekeverését, és lehetővé tesz egy pontosabb, automatikák által is szabályozható, az öntözővízzel egy menetben történő tápanyag-kijuttatást.)
• Törzsoldatot csak jó minőségû, lágy, alacsony sótartalmú, nem túl hideg és nem túl meleg vízből (opt. 14–20 °C) szabad készíteni.
• Praktikussági okokból célszerû a törzsoldatot úgy összeállítani, hogy felhasználáskor 100%-osra kelljen hígítani. Ez jelentős mértékben megkönnyíti a töménység és a kijuttatott mûtrágya mennyiségének a számolását ill. átszámítását.
• Amennyiben több tápsóból és mûtrágyából állítjuk össze a tápoldatot, úgy a következő csoportosítás szerint az egyes mûtrágyákból ill. tápsókból külön-külön törzsoldatot készítsünk, a kicsapódás elkerülése érdekében:
„A” Ca/NO3/2; salétromsav; KNO3; NH4NO3; vas
„B” foszforsav; K2SO4; MgSO4 és mikroelemek
„C” savtartály a pH beállításhoz
• Amennyiben csak két tartály áll a rendelkezésünkre, úgy a kalcium- és a szulfáttartalmú mûtrágyákat oldjuk külön.
• 20–30 tömeg %-nál több a legjobb mûtrágyákból sem oldható fel! Ezt a töménységszámításnál, a bekeverő tartályok méretezésénél jó tudni.
• Csak annyi törzsoldatot készítsünk, amennyi egy nap alatt elfogy. Túl sokáig ne hagyjuk állni, mert egyes komponensek kicsapódhatnak.
• A törzsoldathoz növényvédő szert, növekedésszabályzó anyagokat nem szabad keverni!
• A törzsoldatot zárt, fénytől védett helyen tartsuk.
Alapszabályként fogadjuk el, hogy az indító- és fejtrágya formájában egyszerre (egy alkalommal) kiadott nitrogén mennyisége nem lehet több 5 g/m2, azaz 50 kg/ha nitrogénnél (N), a káliumé pedig 15 g/m2 azaz 150 kg/ha káliumnál (K2O). Amennyiben a talaj tápanyagtartalma több tápanyag kijuttatását indokolná, akkor ne a mûtrágyaadagokat, hanem a fejtrágyázások számát növeljük.
Tápanyagban gazdag talajon a fejtrágyázást elegendő az első terméskötések megjelenésekor elkezdeni, míg sovány talajon indíthatunk rögtön a kiültetés után. Homokon gyakrabban, de kisebb adagokat használjunk, míg kötöttebb talajon lehet valamivel ritkábban, de nagyobb adagokkal öntözni ill. tápoldatozni. A növény korától (fenológiai fázisától) függően a táblázat szerint célszerû a tápoldat töménységét és összetételét, mindenekelőtt a N : K arányt változtatni:
A termések érése a virágzást követő 45–50. napon várható, ami szerencsés esetben már július elején–közepén bekövetkezik. A paradicsomot heti két alkalommal szedjük. Míg más európai országokban valamivel korábban, halvány piros színnel takarítják be, addig nálunk a fogyasztók a teljesen bepirosodott, sötét vörös paradicsomot kedvelik. A kereskedők kocsánnyal szedve, méret szerint osztályozva, két sorba rakva igénylik. A legkisebb mértékben is repedt, zöldtalpas vagy hibás paradicsom már a hazai piacokon sem értékesíthető. Várható termés 10–15 kg/m2.
A cikk szerzője: dr. Terbe István
