Arra kell törekedni, hogy az etetett tömegtakarmány energiatartalma az életfenntartó szükségleten felül legalább 14–15 liter tej termelését is lehetővé tegye. Így lehetséges az, hogy a naponta 40 liter tejet termelő tehén energiaigényét kielégítsük. Erre önmagában a silókukorica-szilázs etetése nem elegendő, ezért ezt ki kell egészíteni ugyancsak jó minőségû szenázs és/vagy lucerna és/vagy réti széna etetésével.

Arra kell törekedni, hogy az etetett abrak mennyisége soha ne haladja meg a felvett takarmány-szárazanyag 50%-át, és a termelés különböző szakaszaiban a 1. táblázatban foglaltak szerint biztosítsák a tömegtakarmány : abrak arányt a takarmányok szárazanyagában.

Lényeges az is, hogy a különböző takarmányokat külön-külön vagy összekeverve etetik-e. Gyakorlati tapasztalatok alapján az a vélemény, hogy a komplett takarmánykeverék etetése a megfelelőbb, mert így nincs módja az állatnak a válogatásra, és ez feltétele a termelésarányos takarmányozásnak. Ugyancsak megfigyelések bizonyítják, hogy a tömegtakarmánykomponensek külön-külön etetése esetén a tehén takarmányfogyasztásának szerkezetét egyik napról a másikra megváltoztathatja, ami bendőmûködési zavart okozhat. Minél nagyobb a termelés, annál inkább szükséges a komplett takarmánykeverék (TMR, Total Mix Ration) etetése. A komplett monodiéta előnye, hogy a takarmánykeverék összetétele azonos, ami kedvez a bendőbaktériumok folyamatos szaporodásának, és ezáltal kedvező bendőemésztést eredményez.

Fontos, hogy helyesen állítsák be a komplett takarmánykeverék tápanyag-koncentrációját. Ennek jó módszere, amikor figyelembe véve a rendelkezésre álló tömegtakarmányok beltartalmi értékeit, kiegészítik azt energia- vagy fehérjedús abrakkal a termelési szint, a vemhességi állapot, a kondíció és az átlagos testsúly által meghatározott szükségletnek megfelelően, majd azt összekeverik.

Lényeges az etetés gyakoriságának megválasztása is. Fontos, hogy naponta minél többször etessük a komplett takarmánykeveréket, ezért az szinte folyamatosan álljon rendelkezésre az állatok előtt. Arra ügyelni kell, hogy a kiosztásra kerülő takarmánymennyiség a fogyasztásnak megfelelő legyen, tehát mindig friss takarmány álljon az állatok előtt. Takarmányozás-élettani szempontból kedvező, ha naponta legalább háromszor etetünk.

A nagy tejtermelésû tehén fehérjeszükségletét általában könnyebb kielégíteni, mint az energiaigényét. Különösen így van ez az ellést követően a termelésbe lendülés időszakában és a termelés csúcsán. A fehérjeszükségletet lehetőleg természetes fehérjeforrások etetésével elégítsük ki. Ne etessünk NPN-anyagot nagy termelésû tehénnel, különösen a laktáció korai szakaszában és addig, amíg a tejtermelés napi 20 liter alá nem csökken!

Rendkívül lényeges a nyersrostszükséglet kielégítése. A nyersrosttal kapcsolatosan a következőket kell figyelembe venni:

•  a takarmányadag nyersrosttartalmát, amely 17–23% legyen;

•  a rost minőségét (emészthetőségét) és

•  a rost formáját.

A rost formája (struktúrája) az egyik legfontosabb tényező, ezért elengedhetetlenül fontos, hogy a tejelő tehén takarmányában adott rost legalább egy része hosszú szálú széna (strukturális rost) legyen. Ez nélkülözhetetlen nemcsak a bendő mikroorganizmusok kellő szaporodásához, de az intenzív bendőmozgások kiváltásához is.

A természetszerû takarmányozás, a kedvező bendőemésztés elősegítésére növelni kell a takarmányadagon belül a tömegtakarmány-felvétel arányát. A tömegtakarmány-felvétel növelésének legbiztosabb módja, ha az jó minőségû, ízletes, kicsi a vajsav- és ecetsavtartalma, ugyanakkor táplálóértéke és szárazanyag-tartalma – bizonyos határig – nagy, nyersrosttartalma könnyen emészthető. A takarmányfelvételt a rost formája is befolyásolja: minél nagyobb a strukturális rosttartalom, annál kedvezőbb a hatása a takarmányfelvételre. A túlzott abraketetés – különösen, ha az abrak fehérjében gazdag – csökkenti az étvágyat és ezen keresztül a takarmányfelvételt, de a költségeket növeli. Az esetleges takarmányváltások átmenettel történjenek, a hirtelen és átmenet nélküli takarmányváltoztatások az étvágy csökkenését is okozzák. A tejtermelő tehenészetek veszteségeinek egyik oka igen sok esetben a közepes és a gyengén termelő tehenek túletetésében, de még inkább a nagy tejtermelésû egyedek alultakarmányozásában keresendő és található meg, ezért mindent el kell követni a termelésarányos takarmányozás megvalósítására.

A nagyon jó minőségû tömegtakarmány, a nagy fehérje- és energiatartalmú abrak, valamint a gyakori takarmányozás a kulcsa a magas színvonalú tejtermelésnek. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a legjobban összeállított takarmányozási program is csak annyit ér, amennyit abból megvalósítanak. Ezért akiknek a termelés irányítása a feladatuk, azon túl, hogy kidolgozzák a takarmányozási programot, rendszeresen figyelni kell az állatokat, hogy miként fogyasztják a takarmányt, figyelemmel kell kísérni annak minőségét és azt is, hogy a programot megfelelően alkalmazzák-e. Figyelemmel kell kísérni a termelés alakulását, valamint a tej összetételének változását is.

Tekintettel arra, hogy az ún. produkciós betegségek a termelési színvonal emelkedésével gyakoribbakká válnak, a 6000 liternél nagyobb laktációs tejtermelésre képes tehenészetekben célszerû a takarmányozást és a tehenek egészségi állapotát anyagcsere-vizsgálattal időről időre ellenőrizni.

A különböző élettani szakaszban lévő tehenek termelési csoportjainak napi takarmányadagját az átlagos élősúly, a fajlagos napi tejtermelés és a vemhességi állapot alapján kell megállapítani úgy, hogy a fejadag a csoport átlagos táplálóanyag-szükségletét elégítse ki. A fogadó és a nagy tejtermelésû csoport a tömegtakarmányt legalább napi négy alkalommal kapja.

A teheneket tenyészkondícióban kell tartani. A kondíciót folyamatosan, havonta egy alkalommal, lehetőleg a termelésellenőrzéssel (befejéssel) egyidőben értékelni kell. Nem fordulhat elő, hogy a tehén a laktáció befejező szakaszában, vagy a szárazonállás időszakában elhízzon. A kívánatos kondíciópontszám (tenyészkondíció) 3,0–3,5. Fontos, hogy a tehenek kondícióváltozása ne legyen több 1 pontnál a laktáció folyamán.

Az állatok csoportosítása során nemcsak a napi tejtermelést és a gesztációs állapotot, hanem a kondíciót is figyelembe kell venni. Azt az állatot, amelynek kondíciópontszáma egyik hónapról a másikra nő (hízik), eggyel alacsonyabb energiaszintû takarmányozási csoportba kell áthelyezni, mint amibe a napi tejtermelése alapján kerülnie kellett volna. Fordított esetben hasonló elvek szerint kell eljárni, de ellenkező előjellel. Ily módon kiküszöbölhető, hogy a tehén a laktáció végén, illetve a szárazonállás időszakában kövér, vagy túlságosan sovány legyen. A szárazonállás időszakában a kondíciót már nem lehet jelentősen befolyásolni.

A teheneket a várható ellésük előtt 60 nappal hirtelen, ún. drasztikus módon ajánlott elapasztani. Ezen azt kell érteni, hogy az apasztásra kijelölt nap reggelén a fejést követően az állatokat áthelyezik a szárazonállók csoportjába, és többet nem fejik. Azt a tőgynegyedet, amelyik a laktáció során klinikai tőgygyulladásos volt, illetve az apasztás előtt 2–3 héttel végzett mastitestpróbával 2–3 keresztes reakciót adott és a bakteriológiai vizsgálat eredménye is pozitív volt, a kimutatott kórokozó antibiotikum-érzékenységének megfelelően, hosszú hatású (long acting) készítménnyel célszerû kezelni (az adott tőgynegyedet le kell „zárni”). Az antibiotikumos kezelést a tőgybimbók fertőtlenítésével kell befejezni.

Az apasztás utáni héten fokozott figyelmet kell fordítani a tőgy egészségi állapotára. Ezen időszak alatt két-háromnaponta ajánlatos bimbófertőtlenítést végezni. Az esetleg fellépő klinikai tőgygyulladást a szakma szabályai szerint kell kezelni.

Az apasztás időszakában a naponta 25–30 l-nél több tejet termelő tehenek apasztását nagy körültekintéssel kell végezni. Nem szabad szem elől téveszteni, hogy a galaktopoezist a tőgyben a fejés során kialakuló nyomáscsökkenés tartja fenn neurohormonális úton, tehát nem elsősorban a takarmányadag drasztikus csökkentésével lehet az ilyen teheneket elapasztani, hanem a napi fejések számának csökkentése vezet eredményre. A drasztikus takarmányadagcsökkentés mesterségesen előidézett energiahiányt eredményez, amely (holstein-fríz önfeláldozó tejtermelő állat) fokozott, vagy kóros mértékû zsír-mobilizációt, szubklinikai zsírmobilizá-ciós betegséget idézhet elő. Az energiaegyensúlyi zavar elléskor ismétlődhet, amely a májsejtek ismétlődő fokozott igénybevétele okán sokkal súlyosabb következményekkel járhat (Kapp P., 1979). A szárazonállás időszakában a napi takarmányadag 11–12 kg szárazanyagban 55–60 MJ NEl legyen. A várható ellés előtt 2–3. héttől (az ún. előkészítés időszakában) kezdődően a tömegtakarmány adagját, elsősorban a szénaadagot az állatok étvágyának megfelelően 10–30%-kal szükséges növelni. Ha lehet rétiszénát kell etetni egyrészt annak kiváló strukturális rost tartalma, másrészt a kedvező étrendi és nutritív hatása miatt. Ez az előkészítés ellés előtti első, a nagyobb mennyiségû takarmányfelvételhez való szoktatás, az ún. „bendősítés” fázisa.

Vitatott, hogy az előkészítés folyamán szükséges-e „abrakot” etetni. Ennek eldöntése minden esetben a tömegtakarmány minőségétől és az állományra jellemző laktációs termelésétől függ. A szárazonállás utolsó 2–3 hetében a magzat testtömeg-gyarapodása, a magzati folyadékok, a méh és a placenta tömegének gyarapodása számottevő (1. és 2. ábra), emiatt jelentősen nő a tehenek energia- és fehérjeigénye.

Ugyancsak jelentős a tejmirigy tömegének változása is, amely több mint duplájára nő az ellés idejére (2. táblázat). Mindezen változások tápanyagigényének kielégítése elengedhetetlen, azonban arra kell törekedni, hogy ezt lehetőleg kiváló minőségû tömegtakarmánnyal lehessen megvalósítani. Abban az esetben, ha nem áll rendelkezésre jó minőségû tömegtakarmány, és/vagy az állomány laktációs tejtermelése eléri, illetve meghaladja a 8 000 kg-ot, az ellés előtti 2–3 hétben az állatok fokozódó tápláló- és „hatóanyag”-igényét a tömegtakarmányon kívül „abrak” etetésével szükséges kielégíteni. Ebben az esetben azonban különösen nagy hangsúlyt kell fektetni arra, hogy az abraknak (májvédő koncentrátumnak) viszonylag nagyobb arányban bypass energiát (bypass jellegû szénhidrátot) és bypass fehérjét kell tartalmaznia. Bendőben könnyen lebomló szénhidrátot tartalmazó abrak etetése nem jöhet számításba a bendőacidózis kialakulásának kockázata miatt. A hatóanyagok közül nagy jelentősége van az A-, D3,- E-vitamin, a niacin és a védett metionin adagolásának. Az ásványianyag-ellátásra szintén nagy figyelmet kell fordítani. Ugyancsak előnyös lehet szarvasmarha fajspecifikus, a rostbontást segítő nem keményítőbontó poliszacharidáz enzimet adagolni, ami a bendőben lévő összetett szénhidrátok, elsősorban a növényi sejtfalban lévő hemicellulózok bontásával a bakteriális fehérjeszintézishez szükséges fermentálható szerves anyag mennyiségét, ily módon a bendőflóra szaporodásához szükséges energia mennyiségét növeli. Ezáltal jelentősen fokozódik a bendő emésztőkapacitása, nő az illózsírsav-termelés, javul az energia- és a fehérjeellátottság, és ezek értékesülése, végső soron nő a tehenek tejtermelése és javul az egészségi állapotuk.

A cikk szerzője: Prof. Dr. habil Brydl Endre