Magyarország, éghajlati adottságainál fogva sem alkalmas erre, hiszen a legeltetési szezon nálunk Szent Györgytől (április 24.) Szent Mihályig (szeptember 29.) terjed (részl. lásd: takarmányozási technológia). Bár ezt valamelyest - főleg az őszi hónapokban - meg lehet (és meg is kell) nyújtani, november végére azonban általában mindenhol "beteleltetik" az állományt, azaz a téli tartáshelyükre kerülnek az állatok.
Ebben az időszakban tehát, az állomány a téli szálláson van. A téli szállás kialakítását meghatározzák a költségek (infrastruktúra), az elérhetőség (közmûvek, szilárd burkolatú út, stb.), illetve az ellés lefolyása. Ez utóbbi szempont figyelembevételére az egyes tartástechnológiai megoldásoknál mindenhol utalást teszünk.
* * *
Külföldön bevált módszer, de hazánkban is történtek próbálkozások a húshasznú anyatehenek télen-nyáron való legelőn tartására. Ebben az esetben télen a legelő csak tartózkodási helyet, nem pedig takarmányforrást jelent az állat számára. Ha biztosítani tudjuk a folyamatos takarmány és ivóvízellátást, úgy ez az elhelyezési mód az egyik legolcsóbb megoldás az infrastruktúra szempontjából. Az etetőhelyeket azonban a legzordabb időben is meg kell közelíteni, ami köves út nélkül aligha lehetséges. A takarmány etetése mobil jászolból történik, de az ún. betonozott etetőtér is szóba jöhet. Bármely megoldást is választjuk, az etetők környékét jobb, ha lebetonozzuk az elmocsarasodás veszélye miatt. Az állatsûrûség helyes megválasztásával (3-5 tehén/ha) pedig a taposási kárt mérsékelhetjük. Az állategészségügyi kezelések elvégzése, az állatok csoportosítása, illetve esetleges pótlólagos takarmányozása szempontjából célszerû egy kezelőhelység kialakítása, ahol meg tudjuk mindezeket oldani. Erre a célra egy karámrendszert, vagy legelőközpontot (részl. lásd: tavaszi évszak) építünk, amelyben kezelőfolyosó, esetenként egyszerû állások találhatóak. Fontos, hogy télen is jól megközelíthető legyen, mert az esetlegesen előforduló nehéz elléseknél is itt avatkozunk be. Ezen kívül szélvédő karámokat kell a legelőterületen elhelyezni, amelyek szélvédett oldalára rendszeresen almozunk (részl. lásd: nyári évszak). A borjak itt találnak minimális védelmet az időjárás szélsőségei ellen. Mivel világszerte a kistestû, anyai vonalakat tartják ilyen módon, ellési komplikációval ezeknél a fajtáknál gyakorlatilag alig találkozunk.
Telelőkert esetén a legelő egy magasabb pontján, de mindekképpen egy lefolyásos területen akkora területet kerítünk be, hogy az itt tartott tehénlétszám a szaporulatával kényelmesen elférjen (kb.: 50m2/tehén). A tartásból fakadó költségek (általában fix itató- és etetőhelyek, illetve stabil karám kiépítése, pihenődombok létesítése) ugyan valamivel nagyobbak, mintha legelőn tartanánk a teheneket - a takarmánykiosztás ugyanakkor egyszerûbb, s főleg biztonságosabb. A veszteségek, így szinte minden területen - pl.: elhullás, ellések, takarmányozás - kisebbek. Jobban "kézben van az állat" és a telep őrzése is megoldható. A takarmány kiosztása az esetek többségében egy ún. külső etetőútról történik, amely az egyik kerítés helyére beépített jászol mentén húzódik. Az ellések általában azokon a pihenődombokon történnek, ahová rendszeresen almozunk, de egy egyszerû, színszerû épületet is építhetünk a borjak védelmére. Általában egy elkülönítő - (almozott karám) - is tartozik ezekhez a kertekhez, ahol az esetleges állategészségügyi (ellési) beavatkozásokat el lehet végezni. Éjjeliőr alkalmazásával már a közepesen ellő fajtáknál - pl. magyartarka - is szóba jöhet ez az elhelyezési mód.
Még nagyobb állatkoncentráció érhető el az ún. almozott karám kialakításával. Egy kifejlett szarvasmarha számára a rendelkezésre álló terület 10 m2, növendékmarha estén pedig 6-8 m2. A karám tisztán tartását csak rendszeres almozással tudjuk biztosítani. Éppen ezért csak ott célszerû kialakítani, ahol a szalma nagy mennyiségben, olcsón beszerezhető. Az üszőkön és az előrehaladottan vemhes teheneken kívül minden korcsoport számára megfelelő tartási mód. Az állatok etetése a telelőkertnél felvázolt megoldással történik. Bár a beruházás-igénye ennek az elhelyezési módnak a legkisebb, elletni ilyen körülmények között nem szabad.
Az ellések biztonságos lefolyása szempontjából a legüdvözítőbb megoldás, ha rendelkezünk téli szálláshellyel / teleppel, ahol az állatokat állandó felügyelet mellett tartjuk. Istálló építése az ellésre váró korcsoport, esetleg a növendéküszők számára ajánlatos, de marhahizlalás esetén a hízó korcsoportot is ilyen módon helyezik el. Az állatokat kötetlen, mélyalmos formában tartjuk. A legmagasabb fokú gépesítettség itt érhető el - takarmánykiosztás, trágyaeltávolítás - azonban az istállók építéséből fakadó költségek is itt a legnagyobbak. Maguk az épületek olcsó szerfás megoldásúak, egyik oldalukról általában nyitottak. Ha az épülethez nem tartozik kifutó, akkor a meg nem épült oldal falában elhelyezett jászlakból etetünk. Célszerû azonban a kifutó létesítése, amely méretezésénél dupla akkora területet (20m2) tervezünk egy kifejlett szarvasmarhára, mint a fedett pihenőtér nagysága. Tanácsos továbbá a kifutót szilárd burkolattal ellátni, ahonnan a trágya napi gyakorisággal letolható. Ebben az esetben a kifutó lehet akár kisebb is, mint a hasznos pihenőtér alapterülete, amivel némi költségmegtakarítás érhető el. Ha kifutó is csatlakozik az épülethez, akkor annak az istállóval szemközti oldalán kialakított jászlakból oldjuk meg a takarmányellátást. A széna etetésére szolgáló szénarácsokat viszont célszerû az épületben elhelyezni, ahol a borjak is könnyen hozzáférhetnek ahhoz. A fagymentes - temperált, vagy hőszigetelt - önitatókat akár az istállóba, akár pedig a kifutóba is beépíthetjük. Ha istállózott tartásról van szó, szinte kizárólag helyben elletünk. Etológiai vizsgálatok során bebizonyosodott, hogy a tehén akkor is az istállóban elli meg a borját, ha ahhoz kifutó kapcsolódik. Az épületen belül célszerû egy mobil négyszögletû karám felállítása, amely a két szemközti oldaláról nyitható. Nehéz ellés esetén ide hajtjuk be az állatot, amelyet az ajtók egyidejû zárásával szorítunk meg.
2., TAVASZ (március - május)
Az évnek ebben a szakaszában történik a legelőre való kihajtás, ami tartástechnológia-váltással jár együtt. Ennek időpontját befolyásolja a legeltethetőség (vegetáció), illetve az ellések lefolyása. Maga a kihajtás sem mindig egyszerû feladat, hiszen olykor a téli telep és a legelő távol helyezkedik el egymástól. Közút, vasút keresztezése estén a kihajtást meg kell szervezni. Ebben a fejezetben a legelőn történő tartásról, illetve a legelő berendezéseiről lesz szó.
* * *
A legelőre való kihajtás hazánkban általában áprilisban történik. A kihajtás előtt a legelőt fogadásra kész állapotba kell hozni. A munkálatok jelentős részét a határoló-elemek karbantartása jelenti, de ekkor végezzük a kutak fertőtlenítését, valamint az esetleges gyep felülvetéseket. Az egy tagban lévő, rendszeresen legeltetett területet célszerû fix kerítéssel körbevenni. Kötelező ezek építése abban az esetben, ha valamilyen közmû - út, vasút, villanytelep, stb. - található a legelő közelében. Az egymástól 3-4 méter távolságra levert faoszlopokra akár léceket akár szögesdrótot, akár pedig korszerû dróthálót (vadkerítés) is erősíthetünk. Az ilyen és ehhez hasonló - általában 2 méter magas - kerítések nem csak a gulya kitörését, de más állatok behatolását is megakadályozzák. Ennek állategészségügyi szempontból (zoonózisok) van jelentősége. Lényegesen alacsonyabb - kb. 1 méter - az új-zélandi típusú kerítés, amely 4-5 soros változatban kerül kivitelezésre. Az oszlopok ebben az estben 5-6 méterenként vannak leverve, amelyek közé szigetelőkre rögzített huzal van kifeszítve. A hálózati váltó, vagy egyenáramot transzformátor és valamilyen megszakító segítségével bizonyos időközönként megszakítva, több ezer volt feszültségû impulzusokat kapunk, viszonylag alacsony áramerősség mellett. A kerítés általában megakadályozza a gulya kitörését, azonban a behatolás ellen csak apróvadak ellen véd. Legelőszakaszok kialakítására, illetve azokon a helyeken, ahol a gulya esetleges kitörésével nem okoz kárt semmiben, elegendő az ún. villanypásztor használata. Nagy előnye ennek a határoló szerkezetnek a könnyû telepíthetőség, valamint az olcsóság. Mûanyag tartóoszlopokra fémszálas szövetből készült vezetéket feszítünk ki és valamilyen mobil tápegységről - akkumulátor, esetleg szárazelem -, hasonló paraméterekkel rendelkező elektromos árammal látjuk el, mint azt az új-zélandi típusnál láttuk.
Amennyiben legelőink a téli teleptől távol helyezkednek el, rendkívül fontos valamilyen karámrendszer kiépítése. Abban az esetben, ha ez fix megoldású és az egyes szakaszokhoz képest centrálisan helyezkedik el, legelőközpontnak is hívják. Ilyen beruházást azonban csak nagyobb (legeltetett) állatlétszámra tervezhetünk. Általában fából építik és a csoportosítások elősegítése érdekében rekeszekre osztják. Az állategészségügyi kezelések elvégzésére nyakszorítóval ellátott kezelőfolyosót is tartalmaz. Az esetleges mesterséges termékenyítések megkönnyítése céljából termékenyítő helyiség, valamint az állatszállítások gyors lebonyolítása végett rámpa is csatlakozhat hozzá. Az állatok kiegészítő takarmányozása a fogadó helyiségben megoldható. Mobil karámokat a legelő bármely pontján építhetünk erre a célra szolgáló panelekből, amelyet akár egy dolgozó is könnyedén össze tud szerelni. Jelentősebb munkaerő-szükségletet csak a panelek nagyobb távolságra történő szállítása jelent, amely gép nélkül aligha megoldható. Az esetleges termékenyítések, illetve az állategészségügyi kezelések mobil kezelőfolyosó segítségével legelőn is végrehajthatók. Nehezen ellő fajtáknál azonban célszerû a még le nem ellett tehenek, de főleg a vemhes üszők téli telepen történő tartása és csak borjazást követő kihajtása.
Az ásványi anyag pótlását - nyalósó, vagy premix formájában -, illetve az ivóvíz-szükséglet biztosítását minden szakaszról meg kell oldanunk. Mindkettőre alkalmas a különböző vályúk használata, amelyek a leggyakrabban fémből készülnek. Az esetleges pótlólagos takarmányokat is ezekből etetjük fel. Akár kútból, akár pedig élővízből (részl. lásd: őszi évszak) nyerjük a vizet, szivattyú segítségével emeljük azt a vályúba. Alapvetően fúrt, valamint ásott kút létezik. Ez utóbbi esetében a fertőtlenítés - pl. klórmésszel - szintén a tavasz (kihajtás előtt) feladata. Alternatív legelőkön szóba jöhet a lajtoskocsi használata, amelyből gravitációs úton jut a víz a vályúba. A vezetékes rendszer kiépítése csak a hálózathoz közeli szakaszokon gazdaságos, ebben az esetben labdás önitatók beszerelése javasolt.
A porzókapuk, illetve a vakaródzó-láncok kihelyezése az állatok bőrparaziták elleni védelmét, valamint jó közérzetét biztosítják.
Az állandó felügyelet a vegetációs periódusban is rendkívül fontos a húsmarhatartásban. A gondozó részére egy vontatható lakókocsi megfelel a célnak.
3., NYÁR (június - augusztus)
A tehenek a borjaikkal az évnek ebben a szakaszában a legelőn tartózkodnak. A hazai éghajlati adottságok mellett gyepeink többsége július, augusztusra kisül. Másodvetések - pl. szudáni cirokfû - zölden, vagy tartósított formában történő etetése jelenthet ilyenkor megoldást (részl. lásd: takarmányozási technológia). Azonban a kiegészítő takarmányok etetése, vagy az esetleges teljes takarmányváltás sem jár együtt a tartási körülmények megváltozásával. Ebben a fejezetben további - különösen ebben az évszakban fontos - legelő-berendezésekről esik szó.
* * *
Nyáron, a nagy melegben az állatok árnyékos helyen történő deleléséről gondoskodni kell. Szakaszos legeltetés esetén a fás-ligetes szakaszokat részesítjük előnybe. Ha természetes árnyék nem biztosított, akkor ún. szélvédő palánk építésével biztosítjuk a szél, illetve a sugárzó hő elleni védelmet. A palánk kb. három méter magas, s az egyes deszkák között 5 cm-es réseket hagyunk az üzembiztonság szempontjából (viharok). A palánk szélvédett oldalára almozhatunk is, ebben az esetben az ellések - pótciklus alkalmazása esetén (részl. lásd: tenyésztés-technológia) - itt zajlanak. Az itatókat az árnyékos hely közelébe kell helyezni, hogy az állatoknak ne kelljen nagy távolságot megtenni a nagy hőségben.
Ahogy távolodunk a (tavaszi) ellés időpontjától, úgy csökken az anyatehenek tejtermelése. Sok helyen ezt borjúóvoda létesítésével próbálják meg kompenzálni, ahol a nagy növekedési eréllyel rendelkező borjak kiegészítő táplálékhoz - abrak, széna - jutnak. A borjúóvoda egy olyan, általában mobil panelekkel elhatárolt rész, ahová a borjak ún. búvólyukakon keresztül jutnak. Ezeken a kis méretû nyílásokon a tehenek nem férnek be. A borjúóvodában egy 30 cm magasságú jászol és szénaetető rács található. Egy tagban is készíthetik, ebben az esetben tetőt heggesztenek rá a sugárzó hő elleni védelem szempontjából. A szerkezet géppel bármelyik szakaszra szabadon telepíthető.
4., ŐSZ (szeptember - november)
Akárcsak tavasszal, ebben az évszakban is egy tartástechnológia-váltás történik, amely a nyári legelőről a téli szállásra történő behajtást jelenti. A behajtás időpontját szintén a legeltethetőség (vegetáció) befolyásolja, amely hazánkban többnyire szeptember utolsó napjait jelenti. Mivel ez az időpont az esetek többségében egybe esik a borjak választásával (részl. lásd: tenyésztés-technológia), ebben a fejezetben csak a tehenek további elhelyezési módozataival foglalkozunk.
* * *
A tehenek a választást követő pár napig még a szeptemberben újrasarjadó gyepen maradhatnak. Az gyep növekedését ekkor már nem a csapadék, hanem a hőmérséklet befolyásolja, ezért az őszi sarjú egyre kevesebb táplálóanyagot nyújt az állatoknak. Bár egy termékenyítési ciklus (részl. lásd: tenyésztés-technológia) alkalmazása esetén a tehenek energiaszükséglete ősszel, a választás után a legkisebb, előbb-utóbb kénytelenek vagyunk takarmányt váltani. Szerencsés esetben ez nem jár a tartástechnológia megváltozásával, hiszen ún. alternatív legelőkkel meghosszabbíthatjuk a legeltetési szezont.
Alternatív legelőről leggyakrabban kukoricatarló esetén beszélhetünk, de lehet ez répatarló, valamilyen őszi keverék, vagy "bundában" hagyott legelő is (részl. lásd: takarmányozási technológia). Az alternatív legelők kialakításához csakis mobil berendezéseket használhatunk. Két lényeges szempontot kell figyelembe venni: a legelő körbekerítését, valamint az állatok folyamatos ivóvízellátását. A határoló-elemek közül a villanypásztor használata a legcélravezetőbb, míg a vizet általában lajtoskocsival hordjuk ki a területre (részl. lásd: tavaszi évszak). Bár a lajttal történő vízellátás a mai üzemanyagárak mellett igen drága módszer, de mindezt bőségesen kompenzálja az a költségmegtakarítás, amelyet a legeltetéssel érünk el. Természetesen, ahol az élővízből történő itatás megoldott, ott még gazdaságosabb az alternatív legelők használata. Arra azonban ügyelni kell, hogy a felszíni vizek az állam tulajdonát képezik, így az Országos Vízügyi Hivatal (OVH) bármikor ellenőrizheti tisztaságukat. A tarlólegeltetésnek az őszi mélyszántás vet véget, ezért a gulyát novemberben általában mindenhol beteleltetik. A beteleltetett gulyát célszerû kondíció szerint csoportosítani, majd átállni a téli takarmányozásra.
Végezetül, szintén az ősz feladatai közé tartozik a tisztító kaszálások elvégzése. Tisztító kaszálást már a vegetációs periódusban is végezhetünk, de ősszel, az állatok lehajtása után a fennmaradt gyomokat távolítsuk el gyepterületeinkről.
A cikk szerzője: Dr. Kovács Attila Zoltán
