Az alaptrágyázással a területünkön termesztett következő növényállomány (növényállományok) számára azokat a tápelemeket juttatjuk ki a szántóföldre, amelyek a talajban nem, vagy csak nem számottevő mértékben mozognak. Nem kell számítani ezért kimosódásukra és olyan - illetve azt közelítő – mélységben kell elhelyezni őket, ahol a gyökérzet túlnyomó része megtalálható és ahol a talajnedvesség is állandóbb, mivel a növények így könnyebben felvehetik ezeket a tápanyagokat.

A tápelemek mélységbeli elhelyezkedése ugyanakkor számos esetben a gyökérzet fő tömegének elhelyezkedését is befolyásolhatja, ezért célunk ezeknek a tápelemeknek minél mélyebb elhelyezése, biztosítva ezáltal a gyökérzóna mélyebb rétegekben történő kialakulását. Közvetett hatásként javul a növényállomány szárazságtûrése, mivel a gyökérzet könnyebben hozzájut talaj mélyebb rétegeiben tárolt vízhez is, illetve a talaj fölülről történő fokozatos kiszáradása során a növényt csak később éri vízhiány. Ilyen mélységû talajmunkát természetesen nem végzünk feltétlenül minden évben, ezért bizonyos tápelemek és trágya típusok a talajmûvelés és a vetésváltás rendszerével összhangba hozva periodikusan több évre előre is kijuttathatók és a legmélyebb talajmûvelési mûvelettel, az őszi mélymûveléssel dolgozhatók a talajba.

Alaptrágyázással elsősorban a szerves trágyákat, továbbá a foszfor és kálium hatóanyagokat tartalmazó mûtrágyákat juttatjuk ki, mivel a nitrogéntől eltérően a foszfor és a kálium mozgása a talajban jelentéktelen. A kálium kismértékû mozgása humuszban szegény homokokon fordulhat elő, a foszforra pedig inkább a túlzott mértékû lekötődés a jellemző. A nitrogén hatóanyagból mozgékonysága miatt ősszel alaptrágyaként csak kisebb mennyiséget célszerû kijuttatni, annyit amennyit őszi vetésû kultúrák esetén az állomány ősszel igényel, illetve amennyit az elővetemény nagy mennyiségben talajba dolgozott szármaradványa indokol. A nitrogén őszi alaptrágyaként nagyobb mennyiségben történő kijuttatása száraz éghajlatú övezetekben gyakorlat, ahol a tavaszi csapadék bizonytalansága nem garantálja a tavasszal kijuttatott fejtrágya, illetve a vetés előtt sekélyen a talajba dolgozott nitrogén kellő mértékû bemosódását és ezzel összefüggő hasznosulását.

A tápanyagadagok kalkulálásakor figyelembe kell venni, hogy a talajba bevitt tápanyagoknak csak egy bizonyos részét veszik fel a növények. Az egyes tápelemek hasznosulásának mértékét befolyásolja a talaj tápelem tartalma, fizikai-kémiai tulajdonságai, ökológiai tényezők, a tápanyagok formája, kölcsönhatása és a növények felvételi kapacitása. Gyenge ellátottságú talajokon a növények fajra jellemző fajlagos tápanyagigényét (egységnyi mennyiségû főtermésben és a hozzá tartozó melléktermésben lévő tápelem tartalom) meghaladó mennyiségû – főként foszfor és kálium - hatóanyagot kell kijuttatni ahhoz, hogy a növények igényeit kielégíthessük. A pozitív tápanyagmérleg eredményeként a talaj könnyen oldható foszforban és káliban gazdagodik, ami a biztonságosan nagy termések érdekében kívánatos.

A talajoldatban a P mozgékony, de amíg a talaj szorbciós kapacitása nem telítődik, a mûtrágya-P alacsony hasznosulást mutat. Ezt követően a talaj(oldat) P-forrásul szolgál. A talaj ammónium-laktát oldható P2O5 tartalmának 10 mg/kg mennyiséggel történő emeléséhez különböző vizsgálatok szerint szerint, eltérő talajtípusokon 70-300 kg/ha P2O5 szükséges. Az ehhez szükséges mennyiséget a talaj kémhatása és mésztartalma jelentősen befolyásolja.

Kálium esetében pozitív egyenlegre az évi 100 és az e feletti kg K2O/ha adagnál számíthatunk. Feltöltő trágyázás esetén általában jobb hatékonyságot mutatnak a nagyobb tápanyag adagok, mivel a kisebb adagok többszöri kijuttatása során a tápelemek relatív nagyobb mértékû lekötődést mutatnak.

A nitrogén a talajban főleg szerves vegyületekben található és csak igen kis mennyiség - az összes nitrogén néhány százaléka - van jelen szervetlen (növények számára gyökéren keresztül felvehető NO3- ill. NH4+) formában. A humusz és az összes nitrogén között az összefüggés általában szoros (mivel az összes nitrogén túlnyomó része szerves kötésû), de az összes nitrogén és az ásványi nitrogén (vagyis a talaj N szolgáltató képessége) között meglehetősen laza az összefüggés. Elsősorban arra kell tekintettel lenni, hogy a talaj ásványi nitrogéntartalma a környezeti elemekkel összefüggő szezondinamikát mutat, ezért a nitrogén trágyák kijuttatását a termesztett növények igényéhez kell igazítani a környezeti feltételek és a termőhely adottságainak figyelembe vételével.

A szerves trágyák tápelemeik nagy részét a növények számára közvetlenül nem felvehető szerves kötésben tartalmazzák, ezért azok a talajban lejátszódó mikrobiológiai folyamatokon keresztül ásványosodva csak több éven keresztül táródnak fel és válnak felvehetővé a növények számára. Ebből adódóan hasznosulásuk is eltér a mûtrágyák hatóanyagaitól. Mivel a talajfelszín fizikai paramétereinek szélsőséges ingadozása nem kedvez a lebontást végző mikroszervezeteknek és a szerves trágyák többféle makro és mikro elemet is tartalmaznak szintén mélyen kell azokat a talajba dolgozni. A szerves trágyák – különösen az istálló trágya – kijuttatásakor nagy gondot kell fordítani a munkaszervezésre. Kiszórás után ugyanis a lehető legrövidebb időn belül a talajba kell azt forgatni, különben nagymértékû tápanyagveszteséggel számolhatunk, elsősorban a nitrogén tartalmú gázok elillanása következtében.

Az istállótrágya értékcsökkenése a szétterítés és a leszántás között eltelt idő függvényében

(forrás: Kismányoky, 1993)

A szerves trágyák így az istálló trágya tápanyagtartalma jóval alulmarad a mûtrágyákéhoz képest, ezért jelentősen nagyobb adagokat kell kijuttatni belőle. Az istálló trágya tápelem tartalma számos tényező függvénye (az állat faja, neme, kora, a takarmány és az alomanyag mennyisége és minősége, az állat kora, egészségi állapota, a trágyakezelés és tárolás módja, stb.), de átlagosan az érett szarvasmarha trágya N:P:K tartalma 0.5:0.25:0.6 %-nak vehető. A 49/2001. (IV. 3.) Kormányrendelet (Nitrát direktíva) alapján a szervestrágyával, szennyvízzel és szennyvíz iszappal éves szinten kijuttatott nitrogén mennyisége nem haladhatja meg a 170 kg/ha értéket. Ezen számok alapján a hektáronként 35 t körüli istálló trágya adag tekinthető megengedhetőnek, ami többé-kevésbé fedezi a következő évi termés tápelem igényét, figyelembe véve azt is, hogy az istálló trágya tápelem tartalmának csak egy bizonyos része táródik fel a kijuttatást követő esztendőben. Általában a legkönnyebben és leghamarabb a kálium szabadul fel, az első évben mintegy 60-80%-a hasznosul. A foszfor nehezebben tárul fel, az első évben csupán 30-50%-a. Az istállótrágyából ásványosodó foszfor felvehetősége ugyanakkor nagyon jó, mivel a bomlás során megteremtődő enyhén savanyú (szénsavas) közegben a foszfor oldott állapotban marad. A nitrogén ásványosodása igen különböző. Minél nagyobb az istálló trágya nitrogén tartalma, annál nagyobb mértékû az első évi hasznosulás. Amennyiben a trágya C:N aránya 30:1-nél tágabb (ideális: 15-20:1), tehát nitrogénben szegény, az első évi hasznosulás gyakorlatilag elmarad.

Az istállótrágyázás hatástartamát a talaj kémhatása és porozitása is jelentősen befolyásolja. Savanyú kémhatású, illetve levegőtlen, kötött talajokon a lebontást végző mikroorganizmusok számára a körülmények kedvezőtlenebbek, ezért lassúbb, elhúzódóbb a trágya ásványosodása. Az első évi hatás emiatt mérsékeltebb, viszont az istállótrágya hatása hosszabb ideig tart.

Az istállótrágyázás-mûtrágyázás kérdéskör régóta vita tárgya. Tény, hogy közel sem képződik olyan mennyiségben istállótrágya, ami a növénytermesztés tápanyagigényét biztosítani tudná. Közismert, hogy az istállótrágyának számos kedvező hatása van, de növénytáplálási szempontból azt is be kell látni, hogy a növény „nem válogat” a különböző forrásból származó tápanyagai között. Gyökéren keresztül meghatározott ásványi ionos formákban tudja felvenni az egyes tápelemeit, amelyek egyaránt származhatnak szerves, illetve ásványi (mû-) trágyákból.

A különböző formában kijuttatott tápelemek termésben történő hasznosulása általában az ásványi (mû-) trágyák formájában kijuttatva nagyobb mértékû, amit igazolnak a Keszthelyen Láng Géza akadémikus által 1960-ban a mû- és szerves trágyák hatásának összehasonlítása céljából beállított jelenleg is folyó szabadföldi tartamkísérletek eredményei is.

Szerves és mûtrágyák hatása a termésre húsz év átlagában (Keszthely)

(forrás: Németh, 1983)

 A kísérleti eredmények alapján megállapítható, hogy a különböző formában kijuttatott tápelemek vonatkozásában az ásványi (mûtrágya) forma hasznosult nagyobb mértékben a termésen keresztül, ami elsősorban a nitrogén jobb hasznosulásának volt köszönhető. A mûtrágya nitrogénhasznosulásához viszonyítva az istállótrágya nitrogén tartalmának hasznosulása a különböző tápanyagszinteken ugyanis csupán mintegy 60-80% volt.

Az istállótrágya gyengébb tápanyag hasznosulása mellett azonban figyelembe kell venni a talaj fizikai állapotára gyakorolt kedvező hatását. Az istállótrágyázott parcellákon a talaj agronómiai szerkezete kedvezőbb, jobb a talajmorzsák méretszerinti eloszlása és stabilitása.

Hasonlóan kell megítélni a visszaforgatott növényi maradványok szerepét is. A gabonafélék szármaradványainak nagy mennyiségben történő visszaszántása során kezdetben a vetésváltásban termesztett növények teljesítménye kisebb volt a csak mûtrágyázott parcellákhoz viszonyítva. Több mint tíz év elteltével a vetésváltás teljesítménye megváltozott és a melléktermékek leszántásának hatása kedvezővé vált.

Hosszú távú szemléletben gondolkozva azt a megállapítást tehetjük, hogy a mezőgazdaságban képződött melléktermékeket a lehető legnagyobb mennyiségben célszerû felhasználni, de igazán hatékonyan, magas színvonalon csak az ásványi formájú tápanyagok bevonásával termelhetünk.

A cikk szerzője: Dr. Tóth Zoltán