A hizlalással az a célunk, hogy vágás előtt az állatok súlyát növeljük, vágóértékét és húsminőségét javítsuk.



A hízlalás módja a vágási életkortól, az elérendő végsúlytól, az állat ívarától, a hízlalás alatti takarmányozástól, a tartási módtól és az üzemi körülményektől függően rendkívül sokféle lehet.



Ha vágóborjakat kívánunk előállítani, akkor az itatásos borjúneveléshez hasonló tartási körülmények között folytathatjuk a hízlalást.



A nagyobb súlyra történő hízlalást egy és két szakaszban végezhetjük. A két szakaszban történő hízlalás első szakasza az utónevelési vagy előhizlalási (stocker), a második pedig az utóhizlalási (finishing) szakasz.



Az utóbbi gyakorlat szerint a választott borjakat az előhizlalási időszakban extenzívebb körülmények között tartjuk. A hizlalásnak e szakasza történhet a legelőn is. Ez általános gyakorlat a tengeren túli országokban, ahol a hizlalásra szánt bikaborjakat szinte minden esetben ivartalanítják. A tinókat bizonyos ideig a növendék üszőkkel együtt is tarthatják, majd a stocker szakasz végén azokat leválogatják és intenzívebben felhizlalják. Az előhizlalás ideje a borjak születési idejétől, a legelő minőségétől, a felvásárlási árak alakulásától, az előhizlalt marhák iránti kereslettől függően változik.



Az említett módon történő előhizlalásra rendszerint az őszi, pótellési időszakban született, tavasszal választott borjak kerülnek.



A legelőn történő előhizlalásra hazánkban is voltak próbálkozások. Az erre irányuló kísérletek tapasztalatai azt mutatják, hogy a választott növendék bikák a közepes minőségû legelőn abrak-kiegészítéssel is viszonylag kicsi súlygyarapodást érnek el. Balica és mtsai (1981) a legelőn történő előhizlalás során a magyar tarka növendék bikák esetében 564 g átlagos napi súlygyarapodást tapasztaltak. Az azonos körülmények között tartott a magyar tarka x hereford Ft növendék bikák súlygyarapodása 611 g/nap, a magyar tarka x hereford R1 állományé 750 g/nap, a magyar tarka x limousin FI állományé pedig 517 g/nap volt. BÉRI és MTSAI (1981) hereford, valamint magyar tarka x hereford F, növendék bikák súlygyarapodását a legelőn szintén szignifikánsan kisebbnek találták, mint a kontrollként istállóban hizlalt, azonos genotípusú csoportét. Hasonló eredményre jutottak Várhegyi és munkatársai is. Az akkori gazdasági körülmények között az szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy a legelőn történő előhizalás az istállóban történő hizlaláshoz képest a mi körülményeink között kevésbé gazdaságos.



Az egy fázisban történő hizlalás során az állatokat választás után kisebb területeken, a mozgásterüket jelentősen korlátozva helyezzük el. E tartásmódot alkalmazzuk egészen a hizlalás befejezéséig. Ilyen körülmények között rendszerint az előbbinél intenzívebben takarmányozunk. Ez az állatok mozgásának korlátozásával együtt kedvezőbb súlygyarapodás elérését teszi lehetővé. Az egyszakaszos hizlalás során alkalmazott tartásmód megegyezik a kétszakaszos hizlalás utóhizlalási fázisáéval.



Az utóhizlalás, illetve az egy szakaszban hizlalás történhet:

• épület nélkül, karámokban és
• épületben, hízómarha-istállókban egyaránt. Az utóbbi lehet:
  
  
  • kötött-kötetlen
  • kiscsoportos, csoportonként 10-20 állat,

A tengeren túli országokban az épület nélküli hizlalás az általános, ahol az erre vállalkozók a feedlotokban akár több tízezer tinót is hizlalnak. Ehhez hasonló hizlalási módot néhány gazdaság hazánkban is alkalmazott. A különböző elhelyezés esetén elérhető eredményekről számos kísérleti tapasztalattal rendelkezünk.



Az USA-ban, Iowa államban, a mi éghajlatunkhoz hasonló körülmények között négy éven át hasonlították össze a karámban, a karámban tető alatt, valamint a három oldaláról zárt, rácspadlós istállóban végzett hizlalás eredményeit (7.1 táblázat). A kísérlet tapasztalatai szerint a tetővel fedett karámban hizlalt csoport súlygyarapodása és takarmányhasznosítása felülmúlta a szabad karámban és a rácspadlós istállóban hizlalt csoportét.



7.1. táblázat. A tartási mód hatása a hizlalási eredményekre (SELF és MTSAI, 1975)

A tartásmód hizlalási eredményekre gyakorolt hatásának értékelése érdekében hazánkban is több összehasonlító kísérletet folytattak. Ezek tapasztalatai szerint azonos takarmányozásesetén a karámban hizlalt növendék bikák súlygyarapodása általában elmarad az istállóban hizlaltaké mögött. SZÚROMI ÉS MTSAt (1980) magyar tarka és hereford keresztezett bikákkal folytatott kísérletükben, a karámban elhelyezett állatok súlygyarapodását közel azonos takarmányfogyasztás esetén szignifikánsan kisebbnek találták. Véleményük szerint azonban karámban is megfelelő súlygyarapodást lehet elérni. Saját vizsgálatukban Szasó-KÖVECSES (1983) a 168 napig tartó, magyar tarka és hereford keresztezett bikákkal végzett összehasonlító hizlalás során a karámban tartott csoport 828 g/nap, az istállóban, lekötve hizlalt csoport pedig 988 g/nap súlygyarapodást ért el. A karámban tartott csoportot az említett időszak után istállóban lekötve hizlaltuk tovább. Ekkor a korábbi lemaradásukat kompenzálták, és az egy életnapra vetített napi súlygyarapodásban a két csoport között már nem mutatkozik különbség.



A hizlalóhelyek, telepek, istállók mûszaki megoldása, gépesítése sokféle lehet. A hízómarhák elhelyezése során rendszerint alkalmazhatjuk azokat a berendezési tárgyakat, eszközöket (karámok, kalodák, vályúk, jászlak, itatók, stb.), amelyeket a húshasznosítású tehenek elhelyezésével kapcsolatban említettünk illetve azokat (takarmánykiosztó, kitrágyázó, lekötő, etető, itató, stb. berendezések), amelyeket a tej- és kettős hasznosítású állományok elhelyezése során használunk. Ezeket a legtöbb szarvasmarha-tenyésztéssel, -tartással foglalkozó tan- és szakkönyv részletesen ismerteti, emiatt a részletkérdések tárgyalásától e helyen eltekintünk.



Bármilyen rendszerben is történik a marhahizlalás, a hizlalóhelyen vagy- telepen mindenképpen szükség van állatszorítóra, kezelőkalodára, mérlegre, felhajtó rakodóra.



7.2.1 Karámban történő elhelyezés



A karámban történő, nagycsoportos hízlalás, amint azt már említettük, a tengeren túli országok gyakorlatában általánosnak tekinthető. Az állatokat a húshasznú tehenek téli, épület nélküli tartásához hasonló körülmények között helyezik el. A karámok kialakításával, méreteivel, az etető- és itató berendezésekkel és egyéb eszközökkel kapcsolatos követelmények általában megegyeznek az ott leírtakkal. A karámban történő hizlalás előnye, hogy e megoldás beruházási költsége viszonylag kicsi. Hátránya viszont, hogy a tető nélküli karámokban (feedlot) az állatok az időjárási tényezők hatásának teljesen ki vannak téve.



Ebből adódóan, továbbá a nagyobb területen történő mozgásuk miatt a hizlalási eredmények az épületben, illetve tető alatt történő hizlaláshoz képest kedvezőtlenebbek.



Jobb megoldás, ha a karám egy része szilárd burkolatú és tetővel is rendelkezik (drylot). A szilárd burkolat csapadékos időben az állatok számára száraz fekvőhelyet, a tető pedig a nyári melegben árnyékot ad.

7.2.2. Istállóban történő elhelyezés



Amennyiben épületben történik a hizlalás, a hízómarhákat egyszerû, olcsó kivitelû istállóban célszerû elhelyezni. E célra alkalmasak a régi épületek. Ám, ha ezek eredeti berendezése korszerûtlen, a munkaigényes takarmányozás és trágyaeltávolítás gépesítése érdekében célszerû a szükséges átalakításokat elvégezni.



Az istállóban való hizlalás történhet kötött és kötetlen tartási rendszerben egyaránt. Mindkét megoldásnak vannak előnyei és hátrányai. A kötött tartási rendszer nehezebben gépesíthető, több kézimunkát igényel, mint a kötetlen tartás. Különbségé mutatkozik az állatok súlygyarapodásában és takarmányhasznosításában is. Egy Belgiumban folytatott hatéves tartamkísérlet (BOUCQUÉ és MTSAI, 1976) eredményei szerint a napi súlygyarapodás a kötetlen tartásban (1160 g) szignifikánsan nagyobb volt, mint a kötött tartásban (1092 g). Ellenben a kötetlenül tartott állatok több takarmányt fogyasztottak és a takarmány-értékesítésük 6 %-kal rosszabb volt, mint a lekötve hizlaltaké.



A hízómarhák elhelyezését szolgáló istállók lehetnek zártak és nyitottak (lásd fentebb).



7.2.2.1 Kötött tartási rendszerû elhelyezés



A hízómarhákat a hizlalás teljes időszakában vagy annak befejező szakaszában lekötéses tartási rendszerben helyezhetjük el. Bizonyos külföldi piacok élő állapotban csak kötött tartású hízott marhát vásárolnak. Emiatt, ha korábban kötetlenül is hizlaltunk, a hizlalás befejező szakaszában célszerû az állatokat lekötni.



A lekötés az ehhez hozzá nem szokott, nagy súlyú állatoknál rendkívül balesetveszélyes, sőt e változást az állatok megsínylik és súlygyarapodásuk rendszerint visszaesik.



A kötött tartási rendszerben az állatok nyugodtan pihenhetnek, egymást nem zavarják. Megfigyelésük és esetleges kezelésük könnyebben megoldható.



A korábbi hazai gyakorlatban a hízómarhák lekötéses tartása volt általános. A régebbi istállók általában ilyen kivitelben épültek. Ugyancsak kötött tartási rendszerû hizlalást tesznek lehetővé azok a korábbi években létesített, volt tejtermelő tehénistállók is, amelyek a kötetlen tehenészeti telepek térhódításával szabaddá váltak. Természetesen új hízómarhaistállók és telepek is épültek hazánkban, azonban ezek már rendszerint kötetlen tartási rendszerben készültek. Mindemellett számos, korábban kötött tartású istállót is átalakítottak kötetlen rendszerûre.



A régebbi fal menti, jászlas istállókban a munkák nagy részét csak kézi erővel lehet elvégezni. Az említett, egykori tehénistállókban azonban, azok akár középső, akár fal menti etetőutasak, mind a takarmánykiosztás, mind a kitrágyázás jobban gépesíthető.



7.2.2.2. Kötetlen tartási rendszerû elhelyezés



Kötetlen tartási rendszerû hízómarha istállókban az állatokat általában kis csoportokban helyezzük el. E tartásmód esetén az állatsûrûség nagyobb, mint a karámban történő hizlalás során. Ebből adódóan a csoportos tartás esetén a korábban már említett előnyök és hátrányok is kifejezettebben jelentkezhetnek. Előny lehet, hogy kedvezőbb a térkihasználás, hátrány viszont, hogy a zsúfolt tartásban az állatok nagyobb mértékben zavarhatják egymást. Bár minél kisebb a csoportnagyság, annál kisebb az állatoknak az egymás zavarásával, illetve a félénk állatok visszahúzódásával együtt járó, kisebb takarmányfogyasztásból adódó súlygyarapodás-csökkenést is.



Az optimális csoportnagyság meghatározása során üzemi, munkaszervezési, gépesítési, takarmányozási szempontokat egyaránt figyelembe kell venni. NEUMANN ÉS MTSAI (1975) vizsgálatai szerint (cit. BoD.a, 1979) a 10 állatból álló csoport érte el a legjobb hizlalási eredményt. Vizsgálatuk tapasztalatai szerint a csoportlétszám növelésével romlottak a hizlalási eredmények, növekedett a kényszervágásból és elhullásból adódó veszteség. A csoportnagyságot befolyásolja az értékesítés és szállítás lehetősége, illetve annak módja is. Mivel a szállításkori átcsoportosítás mindenképpen elkerülendő, a csoportlétszámot úgy kell kialakítani, hogy egy-egy csoport lehetőleg egy vagon, illetve egy pótkocsis teherautó rakomány legyen. A kieséseket is figyelembe véve a hizlalás kezdetén ennél néhány állattal több helyezhető el egy csoportban. A fentieknek megfelelően 12-14 állatból álló hízómarhacsoport tekinthető optimálisnak. Az együtt tartott állatközösség újra csoportosítás nélküli megbontása során az idegen állatok összevonásával együtt járó hátrányok nem jelentkeznek. Ezért munkaszervezési okokból jó megoldás lehet, ha az előbbi létszám többszörösét tartjuk egy csoportban. A hazai gyakorlatban is előfordul, hogy a hízómarhaistállókban egy-egy csoportban 20-24 vagy 40-50 állatot tartanak együtt.



A kötetlen tartási rendszerû istállókban a más, lekötés nélküli szarvasmarhatartó létesítményekben alkalmazott itató, kitrágyázó és egyéb berendezési tárgyakat szintén sikerrel használhatjuk.



Hasonlóképpen a takarmánykiosztás gépesítése is történhet a más hasznosítású istállókban alkalmazott gyakorlat szerint. Az abrak etetése általában önetetőből történik. Ha jászolból etetünk, akkor egy hízómarhára vetítve abrakos hizlaláskor 45-55 cm, tömegtakarmányok etetésével történő hizlaláskor pedig 55-65 cm jászolhosszúságot célszerû számolni. A kötetlen marhahizlaló istállók sokféle kivitelben készülhetnek.



A zárt rendszerû istállókban történő hizlalás során az állatok mindvégig az istállóban tartózkodnak. Itt helyezzük el az etető-, itató- és egyéb berendezéseket. Az istállótér a pihenőhely kialakítása szerint többféle megoldású lehet. Növekvő vagy mélyalmos rendszerben egy állatra viszonylag nagy alapterület, 4,0-4,5 m szükséges. E megoldás esetében naponta szükséges almozni, amihez állatonként 2-3 kg szalmára van szükség. Emiatt e rendszer meglehetősen alomigényes. A pihenőboxos rendszerû hízómarhaistállók beruházási költsége az előbbi rendszernél nagyobb. Az ilyen istállókban általában 220 cm hosszú és 115 cm széles boxokat alakítanak ki. Almozás csak a boxokban történik. Az állatok a boxban nem tudnak megfordulni, így az alom rendszerint tisztán marad. E rendszer tehát alomtakarékosabb, mint az előbbi. Az istállóépület boxok előtti közlekedőteréről a trágya traktoros tolólappal könnyen eltávolítható.



A zárt hízómarha-istállók rácspadlós megoldással is készülhetnek. Ilyenkor az etetőtér és a közlekedőtér padozatát a rács adja. A pihenőtér pedig rendszerint pihenőboxos rendszerû. A rácspadló készülhet fémből, betonból és fából is. Az ezen áthulló trágya aknába kerülhet, ahonnét szippantó kocsival lehet eltávolítani. Ennél jobb megoldás az úsztatásos trágyaeltávolítás, illetve a szárnylapátos trágyakihúzó alakalmazása.



A rácspadlós rendszerû istállók mikroklímája általában rosszabb, benne az állatok kevésbé tarthatók tisztán, súlygyarapodásuk is kisebb, mint az előbbi tartási körülmények között. A hígtrágya-kezelés és elhelyezés az esetek nagy részében nem megoldott.



A nyitott rendszerû istállókhoz általában kifutó is tartozik. Itt történhet az etetővályúk elhelyezése annak érdekében, hogy a takarmánykiosztás jobban gépesíthető legyen. Mivel az állatok az etetőknél meglehetősen hosszú időt töltenek, ürülékük nagy része is ide hullik. Ez traktoros tolólappal viszonylag könnyen eltávolítható. A nyitott rendszerû hizlalás során az etető- és itató-berendezéseket rendszerint a kifutóban helyezzük el. A pihenőtér kialakítása megegyezik az előbb említett, zárt rendszerû istállók pihenőterével. Amennyiben ez mélyalmos megoldású, az istállóban egy állatra vetítve 3,0-3,5 m2 alapterület elegendő. Az almozást elegendő heti egy-két alkalommal elvégezni. Az alomszükséglet állatonként télen mintegy 2 kg/nap, nyáron pedig 0,5 kg/nap.